Megjegyzés: a történetet a Battle Royale című könyv ötletére alapozva írtam (helyesebben csak kezdtem el írni). És sajnos csak a filmet láttam, mielőtt ezt összefirkantottam volna, úgyhogy az eredeti történethez képest még pontatlan is. (Ennek oka, hogy a Battle Royale című film és könyv két teljesen külön történet, amik egyedül a címükben és az alapötletben egyeznek, de egyébként még a B.R. Program szabályai is mások a két esetben. Na mindegy, ne menjünk bele. Élvezd ezt a befejezetlen kis szösszenetet, ha bírod a vért.)

A busz a sötét alagútba érve fokozatosan elcsendesedő diákoknak adott otthont – eddig folyamatos vidám beszéd töltötte meg a buszt, de ezek a csevejek egyre csak halkultak és halkultak, míg végül teljesen elenyésztek, és csak a motor zúgása maradt az egyetlen hangforrás.

A diákok egy osztályterem látszatát keltő, pontosabban egy arra emlékeztető helyiségben ébredeztek. Én az utolsók között voltam, aki magához tért.

*A*

A második voltam, aki visszanyerte az eszméletét. A tanár már keresztbe font karokkal állt a tanáriasztalnak támaszkodva, hűvös, barátságtalan tekintettel pásztázva az osztályt. Nekem azonnal eszembe jutott Sakura, és a fejemet kezdtem forgatni, hogy megtaláljam. Nem kellett sokat keresnem: mindenki ugyanott ült, ahol általában a tanteremben szokott, Sakura pedig bal oldalt, a második padban, az ablak mellett foglalt helyet. Minden évben ott ült, elmondása szerint, mert szeret ablak mellett ülni. Én személyesen alig váltottam vele pár szót az eddigi évek folyamán, de ez valószínűleg azért volt, mert túl félénk voltam, hogy megszólítsam. Helyesebben attól féltem, hogy hülyét csinálok magamból előtte, hiszen ő a legokosabb lány az osztályban... Egy lökött srác meg egész biztosan nem érdekelné. Én ennek ellenére mindig figyeltem őt, csak éppen távolról. Amúgy sem volt túl sok tapasztalatom a nőkkel, így egy 17 (lassan 18) éves, érett lánnyal hogyan boldoguljak? Noha kicsivel idősebb voltam nála, a félelem megvolt bennem.

A karjain feküdt, amik a padra voltak felfektetve. Sajnos nem errefelé nézett, hanem a fémfalakkal eltakart ablakok felé, így nem láthattam az alvó arcát, de azért ezzel a látvánnyal is megelégedtem. Mikor végre felébredt, lassan nyújtózkodott egyet, mintha macska lenne, aztán megdörzsölte szemeit és eltűrte az arcába hulló hajtincseit.

Ezúttal viszont volt rajta valami furcsa. Valami, ami... nyakörv?!? Ösztönösen a saját nyakamhoz kaptam, és megéreztem rajta egy kemény, hideg valamit. Hirtelen mintha fulladoztam volna... mi ez az egész...?

Mikor visszanéztem a lányra, ijedt arccal tapogatta ő is a nyakörvét. Sajnáltam, és szívesen elmondtam volna neki mindent, átöleltem volna, és mondtam volna neki, hogy minden rendben, segítek, de én sem tudtam többet, mint bárki más ezen az elcseszett helyen.

Aztán megszólalt a tanár.

• Nos, most, hogy végre mind magatokhoz tértetek, úgy gondolom, esetleg el is lehetne kezdeni a magyarázatot – feszült csend támadt.

• Mi ez az egész? – szakadt ki a kérdés Orinosukéból. Ő volt az osztály macsója, szóval konkrétan azon csodálkoztam volna, ha tarja a száját. A kérdés hallatán a tanár féloldalasan elmosolyodott, de az sokkal inkább volt egy gúnyos fintor, semmint barátságos kifejezés.

• Már vártam ezt a kérdést – végigpásztázott minket, aztán hátul összekulcsolta a kezeit és lassan megfordulva, komótosan egy táblához sétált. Ott krétát ragadott, és felírt három szót: „B R Program". Nem kellett sokat agyalnom, hogy rájöjjek, miről van itt szó. Már olvastam erről korábban, még a könyvtárban, amikor senki sem figyelt és be tudtam osonni egy zárt szekcióba. Mint minden egyes alkalommal, mikor ez eszembe jutott, ezúttal is megszólalt a lelkiismeretem, és kegyetlenül ostorozni kezdtem magam, hogy hogy lehettem ekkora idióta, hogy ilyesmit tettem, de aztán azzal vigasztaltam magam, hogy mások ennél sokkal súlyosabb kihágásokat is elkövetnek, az élet pedig nem lenne teljes ilyenek nélkül. Különben is, legalább gyarapodott a tudásom. A kormány pedig ilyesmiket titkol el előlünk... – Tudjátok, mit jelent ez? – jobbnak láttam, ha nem jelzem, hogy tudok róla, így inkább hallgattam. A tanár ismét végignézett rajtunk néhányszor, aztán horkantott egyet, és belekezdett a magyarázatba: – a Battle Royale Programban egyetlen feladatotok van – itt hatásszünetet tartott, én pedig inkább lehajtottam a fejem, semmint hogy feszülten figyeljem az öntelt, kárörvendő arcát – megölni egymást.

A beszédét természetesen ezután a kijelentés után nem folytathatta – az osztályon kérlelhetetlenül páni félelem lett úrrá. Mindenki felpattant a helyéről, és sikítozva rohantak az ajtó felé, feldöntve székeket és asztalokat, a falak mellett szigorúan álló kizökkenthetetlen katonák azonban néhány lövéssel azonnal megzabolázták a tömeget. Az én szívem is hevesen vert, mert átragadt rám a többiek által keltett kényelmetlen, fojtogató légkör. Meg persze olvasni és személyesen átélni valamit – még köszönőviszonyban sincs egymással a két fogalom. Azonnal Sakurát kerestem a tekintetemmel a tömegben. Meg is láttam a földre rogyva, egyik kezével a nyakörvet, a másikkal az ingét szorongatta, közben némán sírt. Még sosem láttam ennyire megtörve...

Miután a katonák helyreállították a rendet, a tanár folytatta:

• Mindenkinek meg kell itt halnia, egyet leszámítva – magamban elgondolkodtam, vajon fájna-e neki legalább egyszer úgy beszélnie rólunk, mintha nem bábok, hanem emberek lennénk? – az az egy lesz a győztes. Persze ha... – lassan sétálgatni kezdett, az osztály pedig egy emberként mozogva ösztönösen a lehető legtávolabbi zugba húzódott tőle, mintha egy mágnes két azonos pólusa állna egymással kölcsönhatásban. Sakura azonban nem mozdult, helyette inkább minél közelebb ért hozzá a tanár, annál mélyebbre hajtotta le a fejét. El akart tűnni onnan, de nem volt hozzá elég ereje, azt hiszem. A tanár közvetlenül előtte állt meg, és eszelős tekintettel fürkészte a lányt. Ahogy teltek a másodpercek, és csak állt ott előtte és nézte, egyre inkább elöntött a düh. Ahogy lassan megint beszélni kezdett a Gonkuro nevet viselő tanár (a névtáblájáról le lehetett olvasni a nevét), elkezdtem csikorgatni a fogaimat – ha egy napig nem hal meg senki, mindenki meghal. Illetve... mivel a játék összesen három napig tart csak, és addig nem lesz meg a győztes, szintén mindenki meghal – a hátrakulcsolt kezei szétváltak, és a jobbat a tőle megszokott lassúsággal előre mozdította. Én pedig ebben a pillanatban vesztettem el az uralmat a cselekedeteim fölött, amikor is odasiettem Sakurához, leguggoltam mellé és bal kezemmel átkaroltam, majd amolyan „ne merjen hozzáérni” tekintettel felnéztem a tanárra. Egy alig észrevehető, pillanatnyi szemöldökráncolás volt erre a válasza, aztán a többiekhez fordult, és lassan elindult feléjük – Úgy gondolom, itt az ideje, hogy megnézzétek végre a videót – mialatt beszélt, Sakura lassan teljesen nekem dőlt, és az övé helyett az én karomon kezdte el szorítani az egyenruhát. A kezének a remegésétől és a kétségbeesett szorításától összeszorult a szívem – Ez a felvétel mindent el fog magyarázni nektek, úgyhogy figyeljetek jól. Semmilyen fegyelmezetlenséget nem tolerálok – az egyik tiszt elindította a lejátszást, Gonkuro pedig felült a tanáriasztalra.

Én egyre szorosabban vontam magamhoz Sakurát, és ahogy észrevettem, nem ellenkezett. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy szüksége van valakire, így a testem ismét automatikusan cselekedett.

A figyelmemet a képernyőre irányítottam, és elkezdtem hallgatni a körülményekhez túlságosan is vidám nő csevegő hangját. Hazudnék, ha azt mondanám, csak kicsit irritált...

Lényegében megtudtuk, mi végre vannak rajtunk a nyakörvek, és megtudtuk, miket fognak tartalmazni a csomagok, amiket kapunk. Megtudtuk azt is, hol vagyunk és hogy lesznek tiltott zónák, illetve hogy a tanár hatóránként közleményeket fog tartani, hogy tisztában legyünk a tényállásokkal. A végére már a fogamat csikorgattam – aztán elkezdték egyesével kihívni az embereket.

Mikor meghallottam a nevemet (második voltam a fiúk között) a szívem fájdalmasan összefacsarodott a mellkasomban. Tudtam, hogy itt kell hagynom Sakurát, de még a helyén volt az eszem. A másik dolog, amit tudtam, hogy nem akarom elveszteni, és nem akarom, hogy ez a néhány perc legyen az egyetlen időszak, amit együtt töltöttünk így egymást támogatva, úgyhogy mielőtt fölálltam volna, még a fülébe súgtam: „Várni foglak.”

Így utólag visszagondolva talán kicsit fenyegetően hangozhatott, amit mondtam neki, de feltételeztem, azok után, hogy úgy ölelkeztünk, nem fogja félreérteni, amit mondtam.

Szerencsémre én az elsők között voltam, akik kijutottak az éjszakába, így el tudtam rejtőzni, nehogy észrevegyenek, és meg tudjam várni Sakurát. Számoltam az embereket – őt a tizenhetedikként hívták ki. Már érzelemmentes volt az arca, és lassan sétált kifelé. Ahogy kilépett, a telihold ezüst fénye megvilágította az alakját, ő pedig körbenézett és hallgatózott.

Aztán kapcsoltam, és előléptem a bokor mögül. A neszre természetesen azonnal felkapta a fejét, és ijedt tekintettel nézett rám, de aztán miután látta, hogy én vagyok, megnyugodott. Felé nyújtottam a kezemet.

• Gyere. Gyere gyorsan. El kell tűnnünk!

Nem válaszolt semmit, csak a kezembe helyezte az övét, és elfutott velem. Kész szerencse volt, hogy nem találkoztunk senkivel, míg menekültünk. Egy-két holttest azért akadt már útközben...

Néhány percnyi futás után az egyik fa árnyékába húzódtunk és elővettem a térképemet. Sakurát gyengéden a fának nyomtam, hogy ha engem ki is szúrnak, legalább őt ne vegyék észre, aztán a zseblámpámmal megvilágítva a papirost egy ideális helyet kerestem, ahol elrejtőzhetünk. Ha nem is a játék végéig, de legalább az éjszaka erejéig...

Még mindig kimerülten szuszogott, amikor elmagyaráztam neki a tervemet arra nézve, hol telepedhetnénk meg. Egyetértően bólogatott, aztán elvette a térképemet, a nyakába akasztotta, aztán megfogta a kezemet és futni kezdtünk. A sziget északi pereméhez futottunk, ami egy köves terület volt, és a hatalmas kőtömbök ideális rejtekhelyet biztosítottak számunkra. Igaz, mikor odaértünk, egy sokkal jobbat találtunk: barlangot a sziklafalban!

Elég kicsi volt a bejárata ahhoz, hogy ne vegyék észre, így biztonságos helyet nyújtott nekünk. Sakura után én is bemásztam. A zseblámpámmal megvilágítottam a barlang belsejét, aztán elmosolyodtam.

• Ez jó lesz. Elég nagy ahhoz, hogy ne lásson meg minket senki, ha benéz a bejáraton – erre bólintott egyet, aztán leült a földre és letette maga mellé a táskákat. A zöldbe nézett bele, amit még az egyik katona dobott a kezébe, ahogy mindnyájunknak is. Lassan, most már egy kicsit nyugodtabban odasétáltam hozzá, és leültem a jobbjára. Én is a földre dobtam a holmimat, és belenéztem a táskába. A „fegyverem” egy detektor volt. Igaz, nem elégedetlenkedhettem, mert így legalább tisztában voltam mindenkinek a pozíciójával – Mi a fegyvered?

• Csontozókés – válaszolt egyszerűen, majd előhúzott a terepszínű táskából egy 17 cm hosszú pengéjű, királykék műanyag nyelű kést.

• Nem rossz – mondtam, mire bólintott egyet.

• Jobban jártam volna valami mással. Neked mid van?

• Detektor – mutattam fel a szerkentyűt.

• Vannak a közelben? – egy gyors ellenőrzés után „nem”-et válaszoltam.

• Hogy érted, hogy jobban jártál volna valami mással? – hagyott egy pár másodperces szünetet, mielőtt válaszolt volna.

• Nálam van a pillangókésem.

• Tudtad, hogy idejövünk? – szaladt ki a számon a kérdés. Mire feltettem, rájöttem, mekkora sületlenség.

• Dehogy. Egyszerűen csak mindig nálam van – egy bólintással nyugtáztam a dolgot, aztán a falnak dőltem és behunytam a szemeimet.

Egyedül a kintről beszűrődő tenger hullámai által gerjesztett hangokat lehetett hallani, ahogy a partot nyaldossák. A szívem még mindig hevesen vert ugyan, hiszen még mindig ő ült mellettem, ennek ellenére szerencsére már valamelyest hozzászoktam a tudathoz, és a viselkedésemet koordinálhattam valamennyire. Élveztem a tudatot, hogy – még ha ilyen körülmények között is – mellettem van, és elmerültem halk szuszogásának hangjaiban. A szám szegletében egy mosoly játszott, ahogy fürdőztem a boldogságban, de aztán hallottam, hogy elkezd motozni. Felnyitottam a szemeimet, és láttam, hogy a lámpájával a barlangban keres valamit. Nem akartam még jobban idegesíteni, úgyhogy inkább csak megvártam, mi fog kisülni a dologból. Egy faággal a kezében tért vissza, amit egy, a barlang falán lévő repedésbe döfött. Addig forgatta és tolta, míg teljesen meg nem állt. Mikor végzett, a zseblámpáját a kötelénél fogva felakasztotta az ágra, és felkapcsolta – ezzel egy lámpát kreálva. Ezt követően leült a fényesőbe és elővett a kék táskájából egy mappát és a tolltartóját. Kíváncsi lettem, úgyhogy felé fordultam és közelebb másztam hozzá. Pár pillanat múlva már egy lap is volt előtte, ő pedig elkezdett rajzolni. Ahogy őt figyeltem, teljesen elképedtem: hogy képes valaki ennyire megváltozni alig fél óra alatt? Hiszen az előbb még teljesen össze volt törve, de most teljesen fapofával, tökéletes higgadtsággal rajzol. Még soha nem láttam senkit, aki ennyire ura lett volna az érzelmeinek...

Ámulattal figyeltem, ahogy a keze dolgozott a papíron. Eddig nem is tudtam, hogy ilyen jól tud rajzolni. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel sem fogtam, mit látok – nem ismertem fel, mi van a (számomra) fejjel lefelé fordított képen.

• Nem is tudtam, hogy szeretsz rajzolni – vállat vont.