1st part of the 29th chapter, also, a long one. Enjoy it, though. It's kinda detailed. :3

29. Fejezet

Végzős bál

• Te jó ég, el sem hiszem, hogy végre végeztünk! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Page. Nyújtózott egyet, aztán hátradőlt a széken, kiélvezve a ritkán látható napsütést. Na igen. Vissza sem akartam gondolni, milyen volt az elmúlt két hét. A puszta gondolattól összerezzentem. Ryan a vállam köré fonta a karját, és adott egy puszit az arcomra. Végignéztem a kávézó előtti asztalnál ülő diákseregleten, a látványtól pedig elmosolyodtam.

• Én sem, kész őrület volt ez a hajtás. – értett egyet Mizuya.

• Én azért még ideges vagyok az eredmények miatt. – jegyeztem meg.

• De miért? Neked meg a pasidnak van a legkisebb esélye arra, hogy nem veszik majd fel. Hibátlan matekot írtál, ráadásul emelt szinten, nem értem, mit eszed magad rajta. – az ajkamba haraptam. Oké, igaza van. Ezt a tanárom már meg tudta mondani nekem, mert az enyém az elsők között volt, amit kijavítottak, a már meglévő eredményeket pedig visszaküldték a tanárnak, és mivel úgy ítélte, erről érdemes lenne minél hamarabb tudomást szereznem, félrehívott, hogy közölje velem a fantasztikus híreket. Az meg már mellékes, hogy egyébként utána a szó szoros értelmében térdre rogytam, mert nem hittem a füleimnek.

• Már csak a végső eredményekre meg a bálra kell várni, és végeztünk. Jön az egyetem. – sóhajtott fel japán osztálytársunk. Richie vigyorogva nyomott egy puszit a lány arcára. Ők vagy együtt mennek egyetemre, vagy sehogy. Ezt már korábban elmondták. Habár én nem tartottam túl okos dolognak, hogy egymástól tették függővé a továbbtanulásukat, de ők tudják.

• És Rómeó, mi is a terved, amiről eddig még senkinek sem voltál hajlandó beszélni? – fordult Rick a jobbomon ülő sráchoz. Újabban állandóan így hívta, mintha elfelejtkezett volna a valódi nevéről. Ryan vállat vont, és csak ivott egy kortyot a jeges teájából.

• Ha felvettek, közlöm veled. – Rick felhorkant, láthatóan nagyon nem szerette, ha titkolóznak előtte, legfőképp ha az egy olyan valaki volt, akit kedvelt. Nem szólt semmit, inkább helyben hagyta. Jól döntött. Úgyse tudott volna semmit sem kihúzni Ryanből, akárhogy próbálkozik is. Annál sokkal határozottabb volt.

• Mikor is lesz a bál? – nézett fel a telefonja kijelzőjéből Jensen.

• Június 17-én, észlény. – forgatta a szemeit Jason. Elmosolyodtam.

• Kit visztek? – intézte kérdését Austin az ikrekhez. Mivel az asztalnál csak ők és Rick nem voltak foglaltak, nyilván érdekelt minket, végül is kivel jönnek. A három érintett lezserül vállat vont, és mivel Jensen továbbra is a mobiljával szórakozott, Rick pedig láthatóan nem akart reagálni, Jason válaszolt.

• Fogalmam sincs. Jó lenne, ha lehetne hívni valaki olyat is, aki nem itt tanul. Akkor azonnal lenne olyan, akit elvinnék. – Jensen lassan bólogatott, ezzel mutatva, hogy vele is ugyanez a helyzet – De akár meg is osztozhatunk egy lányon. Ryan? – fordult vigyorogva a sráchoz, mire ő megejtett egy félmosolyt.

• Ne haragudj, de ez a cicus csak az enyém. – Jason hangosan felsóhajtott, és nekiállt látványosan szenvedni.

• Megvan már, hogy mit vesztek fel? – kérdezte a lányokat Mizuya. Page és én is csak vállat vontunk.

• Meglepetésnek szánom. – szögeztem le, mire Ryan felvonta fél szemöldökét.

• Félnem kéne? – kérdezte. A többiekből kiszakadt a nevetés.

• Pacemaker ajánlott. – szálltam be a szócsatába.

• Milyen a ruha? – érdeklődött Jensen is.

• Meglepetés.

• Na és az ékszereid? – szállt be Rick is.

• A cipőd? – a fiúk láthatóan élvezték, hogy kérdésekkel árasztanak el. Nyilván egy cseppet sem érdekelte őket, hogy hajthatatlan vagyok. Ryan csendben hallgatta, ahogy a többi sráccal szenvedek, csak kiélvezte a beszélgetést és a többi lányt, ahogy nevetnek.

Egy hónappal és két nappal később a napom lázas készülődéssel telt. A felvételim sikeres volt, ősztől kezdődően biomérnöki szakon tanulok majd tovább Magyarországon. Sajnos Ryan eredményeiről még most sem tudok semmit, egy szót sem szólt azóta a május 15-ei találkozás óta se a felvételiről, se a továbbtanulásról. Reméltem, ez nem azt jelenti, hogy Hollandiába fog menni, csak még nem akarja elmondani nekem, mert tudja, hogy tudom, ez egyúttal azt is jelentené, hogy nem fogjuk látni egymást a közeljövőben.

Egész nap mást sem csináltam, mint fel-alá rohangáltam a házban. Hiába kezdődött a bál este kilenckor, én tökéletes káoszban voltam otthon. Egész nap gombóc volt a torkomban, a gyomrom pedig megállás nélkül liftezett, ha csak arra gondoltam, mi lesz majd éjszaka.

Két órával kilenc előtt álltam neki készülődni. A hajamat kibontva hagytam, csak az arcom két oldalán fésültem hátra a tincseimet, amiket hátul egy hófehér szalaggal lazán megkötöztem. A sötétbarna hajamhoz képest valósággal világított a világos kis szatén. Nem túloztam el a sminkelést sem – szimplán kifestettem a szemem egy fekete tussal, ehhez jött még szempillaspirál és szájfény. A nyakamban lógó Triadot ott hagytam, hiszen ezüstből volt. Minden álló nap hordtam, mióta megkaptam, ezzel jelképesen szimbolizálva, hogy kedvelem a 30 Seconds To Mars együttest. Más ékszert nem tettem fel ezen kívül, csak levettem a karórámat, mert az nem illett bele az összképbe. Mikor ezzel is megvoltam, a ruhásszekrényem ajtajára akasztott ruhámhoz léptem. Egy királykék darab volt, rettentő elegáns és hihetetlen gyönyörű. A mellrésze olyan volt, mintha egy selyemdarab lett volna odatekerve, és középen szabadulna ki onnan a ruhadarab többi része. Elöl egy fordított „V” betűt formált ez a rész, és hátul egészen a derekamig leért, ettől kezdődően pedig lágyan omlott le a ruha majdnem egészen a parkettáig. A pántokat ezüsttel rakták ki, amik hátul szintén kék anyagban végződtek, így mindkét oldalon egy-egy félig átlátszó uszály követte a mozdulataimat. Lélegzetelállító volt a látvány. Nem egoizmusból, hanem racionálisan ismertem el, hogy tényleg jól nézek ki, és remekül áll az estélyi.

Egy fehér kis táskával és fehér magassarkú cipővel egészítettem ki az öltözékemet. Vetettem magamra egy utolsó pillantást a tükörből, innentől pedig nem volt más dolgom, mint arra várni, hogy a kísérőm, Ryan megérkezzen.

Erre nagyjából tíz percnyi eszméletlen hosszúnak tűnő várakozás után sor is került. Amint meghallottam a kopogást az ajtón, automatikusan oda akartam rohanni, hogy kinyissam, de anya leintett, mondván, úgy sokkal romantikusabb és idillibb lenne, ha ő nyitná ki, én pedig lassan besétálnék. A szemeimet forgattam.

• Persze, zenét esetleg nem akarsz bevágni alá? Vagy két pillanat alatt feltalálni, hogyan kell a való életben lassított felvételt csinálni? – anya szemei felcsillantak.

• Nem is rossz ötlet! – felhorkantam.

• Ne röhögtess, anya. – jegyeztem meg, aztán az ajtóhoz léptem, és mindenfajta vitát megelőzve kinyitottam. Amint Ryan meglátott, elakadt a lélegzete, az arcáról pedig elég egyértelműen lerítt, hogy megleptem. Elégedetten konstatáltam, hogy sikeresen elértem a célomat, ami a meglepetést illeti, aztán a karjaimat a nyaka köré fonva lehúztam magamhoz, és megcsókoltam, hogy magához térítsem kicsit. Néhány pillanattal később a mozdulatlan ajkai mosolyra görbültek, ezt követően pedig eltolt magától.

• Nem tudok mit mondani. – ismerte el – A szavam is elakadt. – elmosolyodtam, és végignéztem rajta. Ő sem panaszkodhatott az ébenfekete Armani öltönyében a hófehér ingével, királykék nyakkendőjével és ezüst karórájával. A ruha szabása tökéletesen kiemelte az izmos, sportos vonásait, mindeközben tökéletes eleganciát kölcsönözve neki. Azt hiszem, ilyen esetekben szokás úgy fogalmazni, mint: „ellenállhatatlanul néz ki”.

• Én viszont igen. – kíváncsian, még mindig vigyorogva felvonta fél szemöldökét – Összeöltöztünk. – azonnal megértette, hogy a nyakkendője és a ruhám színére célzok. Ahogy bólintott, felkínálta az egyik karját.

• Utólag belegondolva tényleg okosabb lett volna, ha hozok magammal egy pacemakert. Hajszál híja volt, hogy szívinfarktust kapjak. – örömmel karoltam belé, aztán miután elbúcsúztunk anyáéktól, elindultunk az iskolához.

A bált a Briar-Rose-ban tartották. Az akadémia épülete előtt már szép számmal gyülekeztek az autók és motorok, mi azonban úgy döntöttünk, gyalogolunk ahelyett, hogy elsietnénk az utat idáig. Hiszen ez is egy része a bálnak, és sokkal izgalmasabb, ha lassan sétálva jutunk el a helyszínre.

Ryan kinyitotta előttem a bejárati ajtót, és beengedett. Utánam ő is belépett, a bal karját pedig azonnal a derekam köré fonta, úgy húzott közel magához. A tornateremből már az aulában tökéletesen hallható volt az odaszűrődő zene hangja. Éppen a Poison Nothin' But A Good Time című dala volt lejátszáson. Igazi jó kedvet varázsoló zene, ehhez kétség sem fér. Azonnal jobb kedvem lett, és teljesen magába kerített a bulihangulat.

A tornaterem ajtaját kilökve a zene felhangosodott. Automatikusan ismerősöket kezdtem keresni a tekintetemmel, de egyelőre nem láttam senkit sem. Végignéztem a termen – puncsos asztalok, harapnivalók, a zenét szolgáltatók egy emelvényen, fölöttük pedig egy hatalmas szalag, rajta az eseményt hirdető szöveggel: „Végzős bál.”

A Poison dalát Bon Jovi It's My Life-ja váltotta le.

• Mit szeretnél csinálni? – Ryan közel hajolt az arcomhoz, mintha a fülembe akarna suttogni, de így is szinte kiabálnia kellett, hogy halljam, amit mond.

• Látod a többieket? – éreztem, ahogy a nyaki artériám kidudorodik a nyakamon az ordibálás miatt. A kérdésemre Ryan körbenézett, aztán vállat vont.

• Még senkit. – egy bólintással jeleztem neki, hogy tudomásul vettem, aztán az egyik asztal felé húztam. Ott valamelyest halkabb volt a zene, és minimális kiabálással is szót tudtunk érteni egymással.

• Fogalmam sincs, mit csináljunk.

• Ha már itt vagyunk, én iszom egy puncsot. – elmosolyodtam – Te kérsz? – fordult felém Ryan, a kezében egy pohárral. Megráztam a fejem.

• Nem, kösz. – visszafordult az asztal felé.

Mert magának, aztán ivott belőle egy keveset. A szájában ízlelgette egy darabig, mielőtt lenyelte volna, addig folyamatosan a tömegen tartotta a szemét. A zene ismét véget ért, ezúttal egy Aerosmith szám következett, a Dude Looks Like A Lady. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, mikor Page-nél a srácok kifestettek minket, és ahogy Ryan kegyetlenül kiröhögött, amiért Austin olyan szerencsétlenül pingálta ki az arcomat. Mondjuk Page se festett jobban, mint én...

Az egész dalt csendben állva hallgattuk végig, időnként helyet adva az éppen puncsot kívánó embereknek. A következő a Rednex Cotton Eyed Joe-ja volt. És eközben a szám közben futottak be az ikrek. Időbe telt, míg leesett, azért nem látok lányt a közelükben, mert ez a két őrült egymással jött. Nem tudtam megállni nevetés nélkül. Ryan kérdő tekintettel nézett rám, aztán rájött, hogy a Midday-eken szórakozok. Hitetlenkedve elvigyorodott, utána a kezét magasba emelve intett a két srácnak, hogy jöjjenek oda hozzánk. Az ikrek arca felderült, mikor észrevettek minket, és sietve odacsatlakoztak hozzánk.

• Cső váz. – intett Jason.

• Hogy vagytok? – kérdezte Jensen – Eddig milyen a bál?

• És mikor jöttetek? – folytatta a kérdezősködést Jason.

• Jól, eddig semmi érdemleges nem történt, és úgy húsz perce – adott választ Ryan sorban a feltett kérdésekre. A korábbi pörgős szám után egy eltérő stílusú következett: a Queen We Are The Champions dala. Jensen csalódottan nézett ránk.

• Ne már. Most komolyan nem öntötte még le magát senki punccsal? – nevetve ráztam meg a fejem.

• Táncoltatok már?

• Még nem. – Jason erre elém lépett. Akár egy filmbe illő jelenet is lehetett volna, ahogy meghajol előttem, és a kezét nyújtja felém. Ha nem tudtam volna, hogy csak viccel, még meg is hatódok rajta.

• Akkor megtisztelne engem egy tánccal, mademouiselle? – néhány pillanatnyi csendet követően egyszerre nevettük el magunkat a sráccal. Sietve felegyenesedett, és zavartan a hajába túrt – Te jó ég. Már tudom, miért nem csináltam ezt eddig. Nem hagytam ki semmit, és nem is haltam volna bele, ha ez így is marad. – Ryan kuncogott.

Végignéztem az ikreken. Játékosak és komolytalanok voltak az idő nagy részében, viszont eszméletlen helyesek voltak az öltönyükben. Mindkettőn fekete darab volt, a nyakkendőjük színét pedig a szemük színéhez igazították. Az elegáns, komoly viselet kontrasztot képzett a jellemükkel, de pontosan emiatt volt olyan izgalmas az összkép.

A Queen-számot egy Twisted Sister váltotta; az I Wanna Rock. Úgy tűnik, igazi slágereket játszanak itt. Nincs olyan ember, aki ezeket ne ismerné. Ha mégis akad ilyen, az elszégyellheti magát, hiszen ezek a zenei kultúra alapköveinek számítanak.

A zenék tovább váltották egymást; a Green Day Holiday-e és az Offspring You're Gonna Go Far, Kid című dala után ismét egy örökzöld klasszikus következett, és egyúttal az én egyik kedvenc számom – Stevie Nicks-től az Edge Of Seventeen. Egy csapásra felvillanyozódtam. Amint meghallottam az első hangot, ahogy az betöltötte a helyiséget, megragadtam Ryan karját.

• Gyere, erre muszáj táncolnunk! – a srác féloldalasan elvigyorodott, aztán a műanyag poharát letéve az asztalra követett engem a táncparkettre.

Magamban énekeltem a dalszöveget, míg táncoltunk. Teljesen felszabadultnak éreztem magam. A dalváltás sem állított le minket – a soron következő ugyanis Madonna Hung Up című száma volt. Magam is meglepődtem, amikor rájöttem, milyen jól táncol Ryan. Eddig nem is sejtettem, hogy ilyen stílusú zenére ilyen jól mozogna, de aztán feltettem magamnak a kérdést: mégis mit várok én tőle? Tudom, hogy egy remek srác, aki szinte minden téren jártas legalább egy kicsit. Miért maradt volna ki éppen a tánc a listájáról?

Még az ezt követő dalt, az O-zone Despre Tine-jét végigtáncoltuk. Körülöttünk az egész tömeg remekül elvolt, láthatóan mindenki élvezte a kissé retro hatású bált, ami eddig sokkal inkább volt egy buli, semmint egy olyan esemény, ahol lassúzni kell. Ryan és én is együtt énekeltük a dalszöveget, mialatt egymással szemben mozogtunk a dallamra. Nagyon élveztük a búcsúztatónkat.

A következő szám, a Survivor Eye Of The Tiger-jének első refrénjéig maradtunk a parketten, utána kissé szaporábban véve a levegőt, helyet foglaltunk a lelátó középtáján lévő egyik padján. Ryan levette a zakóját. Alatta a nyakkendő, az ing és az öltöny kis fekete mellénye volt.

• Nézd! – ráztam meg a karját. Kíváncsian a bejárati ajtóra nézett, ahova mutattam – Megjött Page és Austin. – egy mosollyal, némán konstatálta, utána lehunyta a szemeit, és az éppen abban a pillanatban elinduló Song 2-ra figyelt. Az egyetlen száma volt a Blur-nek, amit ismertem.

Szuggeráltam Page-et, hogy nézzen felfelé, mert akkor észrevenné, ahogy csápolok neki, de mintha blokkolta volna az agyát. Csalódottan felsóhajtottam. A következő dal az Eiffel 65 Blue-ja volt, amit szintén imádtam. Még egész kicsi koromban hallottam először, talán akkor lehetett olyan nagy sláger. Emlékszem, egy időben szinte csak ezt és a Move Your Body-t lehetett hallani a rádióból.

• Menjünk le. – böktem meg Ryan karját. A srác engedelmesen felállt, és miután felkapta a zakóját a padról, a válla fölött átvetve indult el lefelé, velem a nyomában. Átnyomultam a tömegen, hogy odaférkőzzek a barátnőmhöz – Szia.

• Lara! Szia! – vigyorogva ölelt meg – Gyertek, táncoljatok ti is. – invitált. Ryanre néztem, aki csak mosolyogva megvonta a vállát. A következő zenénél, az O-zone Dragostea Din Tei című számánál be is csatlakoztunk hozzájuk. Természetesen ennek is elmaradhatatlanul énekeltük a szövegét. Időtlen idők óta nem hallgattam ezt, elképzelni sem tudtam, hogy jutott az eszükbe ezt lejátszani.

A következőt pedig Ryan konkrétan nekem énekelte – Billy Idol Rebel Yell-jét. Míg velem szemben táncolt, az ő jellegzetes hangján énekelt – ami akár tökéletesen helyettesíthette volna Billy-ét. Sőt, az egész srác helyettesíthette volna a sztárt, nemcsak a hangja, de a külseje miatt is, mert megkockáztatom, hogy még vonzóbb is volt a szőke férfinál. Alig hallottam ugyan az énekét a hangos háttérzaj miatt, de attól még hallottam. És roppantul élveztem. Folyamatosan mosolyogva hallgattam, mikor pedig véget ért a szám, a két kezem közé fogtam az arcát, és még mielőtt dönthetett volna arról, ezúttal hagyja-e magát megcsókolni, lehúztam magamhoz az arcát, az ajkaimat pedig az övéire szorítottam.

A Fall Out Boy Thanks For The Memories dalának első ütemeit meghallva viccelődve kérdeztem meg őt.

• Nem szeretnéd ezt is elénekelni nekem? – elvigyorodott.

• Ahhoz még nem ittam eleget. – elnevettem magam.

• Punccsal akarsz berúgni? – röhögve megrázta a fejét, és válasz helyett inkább adott még egy csókot.

• Miért ne? – a homlokát az enyémnek támasztva, a szemeit az enyémekbe fúrva kacsintott rám – Tele van borral és rummal.

• Ha még sokkal többet iszol, én is iszákos leszek, pedig csak téged csókoltalak meg. – cukkoltam. Felnevetett, aztán az újabb dal hallatán a fejével a lelátó sorai felé biccentett.

• Nem ülünk le? – vállat vonva egyeztem bele.

• Miért ne? – Page és Austin maradtak a parketten, mi pedig leültünk az első esedékes padra, ezúttal az első sorba.

Ahogy a tömeget pásztáztam, szemet szúrt a puncsos asztalnál álló Mason, kezében egy műanyag pohárral, amiből időnként kortyolgatott. A sors fintora lehetett, hogy éppen Madonna Sorry című száma alatt láttam meg őt. „I don't wanna hear, I don't wanna know. Please don't say you sorry.” Igen, én is valahogy így éreztem. Futólag végigjárattam rajta a tekintetemet – fekete öltöny, fehér ing, tűzvörös nyakkendő. Valami ilyesmit vártam tőle. Valami feltűnőt.

Madonnát az ATC váltotta az Around The World-del, őket pedig ismét Madonna az American Pie-jal. Te jó ég, hogy én milyen kicsi voltam, mikor utoljára hallottam ezt a számot! Hihetetlen, mennyi emlék özönlötte el hirtelen a fejemet egyetlen dal miatt. Ki hitte volna, hogy ekkora hatással lehet az emberre. A refrén elérkeztével a helyemen lassan, lehunyt szemekkel, az ütemnek megfelelően ringatni kezdtem magam, teljesen átadva magam a dallamnak.

Az ezt követő ismét Queen volt – a Show Must Go On. Szinte érzékeltette velünk a dalválasztás, hogy a bálnak még lesz folytatása. Még akkor is, amikor a refrén közben fokozatosan letekerték a hangerőt, egészen addig, míg el nem némult a zenelejátszó berendezés.

Mikor ez megtörtént, a két akadémia igazgatója lépkedett fel az emelvényre az annak az oldalán lévő lépcsőn. A kezükben mindketten egy-egy irattartó táblát tartottak. A zenét szolgáltató két srác a felnőttek elé tett egy-egy mikrofonállványt és mikrofont, és miután beállították az állványokat a megfelelő pozícióba, átadták a szót a két igazgatónak.

• Jó estét kívánunk minden kedves végzősünknek. – kezdte a Silver Moon igazgatója – Elsősorban szeretnénk gratulálni a sikeres felvételi eredményekhez, illetve mindazon diáknak, akit oda vettek fel, ahová menni szeretett volna. – a férfi megköszörülte a torkát – Másodsorban pedig elmondanánk nektek, kik kapnak díjat az éjszakai túra után. – átadta a szót kolléganőjének, a mi igazgatónknak.

• Tehát az eredmények... – a nő átfutotta a jegyzeteket. Az arca valamilyen megmagyarázhatatlan fintorra hajlott, de aztán csak közölte az eredményeket – A nyertesek... – krákogott egyszer – Nem egy csapat. Az ügyeletes tanárok elmondása szerint ez a két fiatalember otthagyta a csapattársát, hogy együtt tudjanak dolgozni. Kezdetben nem akartuk figyelembe venni őket, mert felrúgták a szabályokat, viszont arra vonatkozóan nem volt semmilyen tiltás, hogy ne lehetne később változtatni a felállított duókon, így versenyben maradtak. Másrészről pedig mások szinte nem is gyűjtöttek semmit. – tette még hozzá halkabban. A tömegen halk morajlás futott végig, ahogy mindenki egy időben kacagott fel – A rögtönzött csapat tehát, aki átveheti a díjat, a Jason Midday és Jensen Midday alkotta duó. Gratulálunk nekik! – tátva maradt a szám, de miután átestem a sokkhatáson, hitetlenkedve tört fel belőlem a nevetés. Nem is ők lettek volna. Lelkesen tapsoltam meg a szerepüket kissé túljátszó, folyamatosan hajlongó két srácot, akik diadalittas vigyorral léptek fel egy könnyed mozdulattal a két igazgató mellé. Egyenként átvették a becsomagolt díjakat, kezet fogtak a két felnőttel, aztán távoztak. A teremben zúgolódás támadt, mindenki egyszerre kezdett el beszélgetni, azonban ezt a Silver Moon igazgatója nem igazán értékelte. Megköszörülte a torkát, és csendet kérve igyekezett visszatéríteni magára a diákok figyelmét. Miután ismét magáénak tudhatta, folytatta.

• Lenne itt még valami. Van egy különdíjas csapatunk, akik az egyetlenek voltak, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy lerángassák az álruhás élőhalottakra aggatott fegyvereket, hogy aztán azokat ellenük fordítva védekezhessenek. – nagyot dobbant a szívem. Tudtam, hogy ezek csakis mi lehetünk Ryan-nel – Kérjük tehát a színpadra Ryan Smudge-ot és Lara Lockwood-ot. – az igazgató tapsolni kezdett, őt kis idő múlva követte az igazgatónő, majd pedig a többi diák is, addig mi elindultunk az emelvény felé. Én bizonytalanul, Ryan annál határozottabban – Gratulálok, fiam. – fogott kezet vele az igazgató. Hallottam, ahogy halkabban megjegyzi Ryan-nek, mennyire büszkévé tette őt, és hogy pályafutása során iskolájának talán legpéldásabb, legjelesebb tanulója volt ő. Amit ezután tett hozzá, letaglózott. A szemöldököm felszaladt, úgy a plafonig – A túrán nyújtott teljesítményedről készült felvételt elküldtük a leendő iskoládnak. Azt írták, ígéretes karrier áll előtted. – megveregette a srác vállát, sütött róla, mennyire megszerette az évek alatt. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, csodálkozok ezen. Ki ne szeretné Ryan-t?

• Köszönöm. – Ryan hangja hivatalos volt, és egy diszkrét mosolyt adományozott az igazgatónak, mielőtt félrelépett volna, hogy helyet adjon nekem is. Én is kezet fogtam a férfival, átvettem tőle a becsomagolt ajándékot, majd a saját igazgatónőmmel is megismételtem a procedúrát.

• Gratulálok, Lara. – mosolygott rám – Én is csak azt tudom mondani, amit Tim mondott Ryan-nek; iskolám egyik legértékesebb gyöngyszeme voltál, és igazán büszke vagyok rád. – elmosolyodtam.

• Köszönöm. – ösztönösen lehajtottam egy kicsit a fejemet, mintha meg akarnék hajolni. A nő elmosolyodott, utána Ryan meg én elhagytuk az emelvényt.

• Köszönjük a figyelmet, további jó szórakozást kívánunk nektek a búcsúztató bálotokhoz. – a két igazgató lesétált a színpadról.

Az egyik ügyeletes srác elcipelte a mikrofonokat és -állványokat, addig a másik folytatta a zenélést. Ezúttal a Dance Yourself To Death Living Funeral című dala csendült fel.

Ryan-nel leültünk a lelátó egyik padjára, a csomagokat pedig magunk mellé tettük. Megigazgatta magán a nyakkendőjét az ingének nyakrésze alá csúsztatott mutató-, és középső ujjaival, mintha szoros lett volna neki. Rövidesen Page, Austin, Mizuya, Richie, a Midday-ek, Viola, Rick és Faith tűnt fel a tömegben. Mindannyian külön gratuláltak nekünk, utána mi is az ikreknek, amiért egy újabb őrült ötlettel álltak elő. Nem csalódtunk bennük, az biztos.

Miután kissé lecsillapodtak a kedélyek, és a tekintetem Rick-re siklott, szemet szúrt valami. Úgy tűnik, a ma éjjel a meglepetéseké. Miért van Rick karja Faith dereka körül? Csak nem...? Várjunk csak, Rick közel hajol hozzá, és... De igen! Megcsókolta! Együtt vannak. De mióta?

• Mióta jártok? – még azelőtt kicsúszott a számon a kérdés, hogy végiggondolhattam volna magamban a dolgot.

• Én azon csodálkoztam, hogy nem Violával. – az érintett lány felnevetett, Rick pedig a szemeit forgatta.

• Oké, még egyszer elmondom, de utoljára. – egyezett bele nagy kegyesen – Viola meg én jóban vagyunk, ez tény. De ő túl fiús nekem ahhoz, hogy a barátnőm legyen.

• Másrészről én sem állnék össze vele. – vigyorgott.

• Mi haverok vagyunk, nem szerelmespár. – Rick adott egy puszit Faith arcára, aki erre szerényen elmosolyodott, és halványan elpirult. Elmosolyodtam. Az ő párosuk egy igazi paradoxon Rick temperamentumos természetével és Faith visszafogottságával. De legalább tökéletesen kiegészítik egymást – És már március óta. – tette még hozzá úgy mellékesen. Leesett az állam.

• Tessék? – elképedve meredtem rájuk.

Mielőtt bármi mást mondhattam volna, a lejátszóban a Red Hot Chili Peppers Snow száma következett, Page és Mizuya pedig azonnal a parkettre parancsoltak mindenkit. Esélytelen lett volna szembeszállni velük, úgyhogy inkább mindenki követte őket.

A jól ismert sláger kellemes, nyugodt dallamára nem volt nehéz elengednie magát az embernek. Elég egyszerű volt a stílusa, de annál nagyszerűbb – a kevesebb néha több, ahogy szokták mondani. Külön élvezetet nyújtott, hogy a táncparketten, sőt, még a lelátón ülők is együtt énekelték a refrén sorait. Mindenki az ütemre csápolt a levegőben, igazi jó hangulat alakult ki pusztán a dal hatására.

A következő szám előtt az egyik ügyeletes stúdiós bemondott valamit.

• A következő dalt az egyik elballagott diákunknak, Mason Wright-nak ajánlja egy titokzatos valaki. – ezután pedig meghallottuk a Sum 41 Pieces című dalát.

Ha a szövegre figyeltem, komolyan ügyelnem kellett arra, nehogy elsírjam magam. Tudom, mit tett velem Mason. Tudom, mit tett Ryan-nel és velem. De ő is ugyanúgy emberből van, ő is követ el hibákat. És én egy roppant empatikus ember vagyok. Ezért együtt érzőn, a könnyeimmel küzdve hallgattam végig a számot.

A következő a Daughtry No Surprise-a volt. Magamban zsörtölődtem egy keveset, hogy miért kell ilyen lelkizős számokat lejátszani egymás után, elég volt átvészelnem a Pieces-t.

Miután vége lett a zenének, és leváltotta a Frou Frou Holding Out For A Hero-ja, Ryan-nel levonultunk a parkettről. A következő néhány dal, a Green Day Wake Me Up When September Ends-e, az Oasis Wonderwall-ja – ami Ryan-t ismét arra késztette, hogy énekeljen nekem –, a Youth Group Forever Young-ja és a Guns 'n' Roses Knocking On Heaven's Doors-a alatt ott maradtunk, és csak a táncolók csoportját figyeltük, miközben beszélgettünk. Égetett a kíváncsiság, hogy megkérdezzem, miről beszélt az igazgató ott fent az emelvényen, milyen iskoláról és ígéretes jövőről volt szó. Meg persze hogy miért én vagyok az egyetlen, aki nincs beavatva semmibe. De nem tettem. Nem kérdeztem semmit, úgy ítéltem, helyesebb, ha kivárom, míg Ryan magától dönt úgy, hogy megosztja velem a dolgot. Hiszen oka van arra, hogy csendbe burkolózik, ebben maximálisan biztos voltam. Lehet, úgy gondolja, még nem jött el az ideje. De nem lehet Hollandia, erre is mérget vehetek. Az Erasmus egyetemnek nem lehet köze semmilyen akciódús, lövöldözős eseményhez. Ott gazdaságtant tanult volna, nem hadászatot. Az agyamban aztán kattant valami – mi van, ha itt marad Angliában, és beáll a honvédséghez? Csak erről lehet szó. Elszorult a torkom, a szám pedig kiszáradt. Így még távolabb leszünk egymástól év közben. És nem jöhetek haza csak úgy bármelyik hétvégén, amikor eszembe jut. Hirtelen felálltam.

• Megyek, iszok valamit. – Ryan meglepett tekintettel nézett rám, félig felvont szemöldökkel, de nem szólt semmit, csak aprót bólintott.

Lesiettem a lelátóról, és végignéztem az asztalon felsorakoztatott italokon. Magamhoz vettem egy műanyag poharat, és míg azon vacilláltam, mit igyak, a figyelmem egy fele az ideiglenes stúdiósokra terelődött, akik ismét megszólaltak.

• A következő számot Viola Redhill-nek és Devon Stone-nak ajánljuk, akik ősztől az amerikai New Yorkban folytatják tanulmányaikat. Sok sikert kívánunk nekik az egyetemhez. – miután elhallgattak, és meghallottam, melyik számot küldték nekik, az irónián elmosolyodtam. Annyira rájuk illett. Sting-től az Englishman In New York szólt a lejátszóból.

A magamnak kiöntött üdítő megivása után visszasétáltam Ryan-hez, aki hátul megtámasztva magát, a plafont és az azon cikázó színes fényeket figyelte. Mikor leültem mellé, futólag rám pillantott, aztán visszaszegezte a tekintetét a plafonra. Olyan érzésem támadt, mintha megérezte volna bennem a feszültséget, de nem szólt semmit azzal kapcsolatban. Miután elhallgatott a Sting-dal, egy Nickelback vette át a helyét; a Far Away. Lent a parketten táncolók lassúzni kezdtek – a párok összeborultak, és lágyan ringtak a zene gyengéd ritmusára. A tekintetem megakadt a Rick és Faith, a Page és Austin, és a Mizuya és Richie alkotta párokon. Elragadóak voltak. Hirtelen nekem is kedvem támadt táncolni, jobban, mint eddig bármikor az este folyamán. Hiszen eddig még egyáltalán nem volt lassú szám, én pedig majd' megőrültem, hogy lassúzhassak Ryan-nel. Az olyan romantikus lett volna. Miután véget ért a Nickelback, a stúdiósok ismét megjegyzést fűztek a soron következő számhoz.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés