2nd part of the 29th one. :3

• Ezt Ryan-nek küldjük, csak a banda neve miatt. – kérdőn felvontam a szemöldökömet, a következő pillanatban pedig az egész tornatermet betöltötte a Police Every Breath You Take című dala. Tessék? Rendőrség?

Szinte én is hallottam, ahogy az agyamban kattan valami. Akció, lövöldözés, rendőrség... már összeállt a kép. Ryan rendőrnek fog tanulni! Tetszett a gondolat, ráadásul azonnal el tudtam őt képzelni az egyenruhában. És én imádtam az egyenruhás férfiakat. De aztán rögtön eszembe jutott az is, hogy mekkora lesz köztünk a távolság. Ő itthon marad, én pedig elmegyek Magyarországra tanulni. Ismét elszorult a torkom. A szemem előtt máris lepörögtek az elkövetkezendő évek – Ryan és én ritkán találkozunk, csak a telefonhívásokra hagyatkozunk. Aztán idővel azok is elenyésznek, a végén pedig azon kapom magam, hogy az idő csendben, lassan szétmarcangolta a kapcsolatunkat, én pedig ismét teljesen egyedül vagyok. Ő egészen biztosan megismer majd egy másik lányt, jobbat, okosabbat, mint amilyen én vagyok, így jobban fog illeni Ryan-hez is. Teljesen szerelmes lesz, és küld még egy utolsó üzenetet nekem, amiben leírja, hogy nagyon sajnálja, de ő ezt így nem tudja velem csinálni, talált magának egy nálam minden tekintetben ideálisabb lányt, ezért ezúton szeretné közölni velem, hogy...

• …ra? Lara? – megráztam a fejem, ahogy felocsúdtam, és igyekeztem minden idegszálammal Ryan-re figyelni.

• Igen? – eléggé elkalandoztam a nem túl ígéretes jövőn merengve.

• Azt kérdeztem, felkérhetlek-e egy táncra. – zavartan bólintottam.

• Persze. – Ryan felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam. Oké, el fogunk szakadni egymástól, úgyhogy most ki kéne élveznem minden megmaradt pillanatot, amit vele tölthetek.

Hagytam neki, hogy lassan levezessen a parkettre. A kezemet magasan tartva pörgetett meg egyszer, úgy, hogy elé kerüljek. Azonnal átfogta a derekamat, és mélyen a szemeimbe nézett. Gyengéden megszorította a kezemet. Lágyan mozogni kezdtünk a zene lassú ütemére, a fürkésző tekintetét egy pillanatra sem levéve rólam.

• Min törted a fejed? – kérdezte hirtelen.

• Semmin, nem érdekes. – vontam vállat. A vállára fektettem a szabad karomat, míg a másik Ryanében volt. Összevonta a szemöldökét, úgy nézett rám. Felsóhajtottam, tudtam, ez azt jelentette, folytatnom kell.

• Emlékszel még, mit ígértettél meg velem a születésnapomon? – a gyomrom liftezett egyet. Lassan bólintottam, utána szembetaláltam magam Ryan várakozó arcával.

• Csak arra gondoltam, milyenek lesznek az egyetemista évek.

• A távolságtól félsz? – láthatóan azonnal levágta, mi a helyzet. Elvigyorodott – Ezt a számot is el kell énekelnem neked?

• Tessék? – pislogtam értetlenül. A dal hátralévő részét úgy énekelte el nekem, hogy közben mélyen az enyémbe vájta a kobaltkék tekintetét.

• „O can't you see, You belong to me. How my poor heart aches with every step you take. Every move you make, Every vow you break, Every smile you fake, Every claim you stake, I'll be watching you. Since you've gone, I been lost without a trace, I dream at night I can only see your face. I look around but it's you I can't replace, I feel so cold and I long for your embrace. I keep crying baby, baby please.” – spontán mosoly húzódott az arcomra, és zavartan néztem le a földre. Ahogy ismét felnéztem, és rámosolyogtam a srácra, azonnal a magamén éreztem az ajkait. Örömmel csókoltam vissza, noha a kételyeimet továbbra sem oszlatta el. A következő dal a Papa Roach No Matter What akusztikus verziója volt. Igazi romantikus dal, mind a hangulatát, mind a szövegét tekintve. Ryan a mellkasára vonta a fejemet, ő maga pedig lehajolt, hogy végig a fülembe suttogja a dalszöveget, Jacoby-val együtt énekelve. Mikor először megszólalt a számban a dob, tovább beszélt.

• Mit gondolsz, ki fogod bírni a tizenöt kilométer távolságot köztünk? – felkaptam a fejem.

• Tessék? – a meglepett arcom láttán elmosolyodott.

• Mit gondolsz, hol fogok tanulni?

• Angliában, nyilván. – halkan kuncogott, a homlokát pedig az enyémnek támasztotta. Elengedte a kezemet, hogy mindkét karját a derekam köré fonhassa, és közel húzzon magához.

• Nem itt a legjobb a rendőrkiképzés, szívem. – felvontam fél szemöldököm.

• Hát akkor? – adott egy puszit az arcomra, mielőtt válaszolt volna.

• Mit gondolsz, hol? – a tizenöt kilométer visszhangzott a fejemben. Csak nem...?

• Magyarország? – kérdeztem bizonytalanul. A vigyora szélesedett.

• Valahogy úgy, igen. – a szívem hirtelen gyorsabban kezdett verni. Ezt nem mondhatja komolyan! Nekem kell az a rohadt pacemaker, nem neki.

• Nem mondod komolyan? – ezek voltak az első épkézláb szavak, amik eszembe jutottak a sokkhatáson átesve. Nem szólt semmit, csak az arcán lévő féloldalas vigyorát figyelhettem. Vállat vont.

• Keresnünk kell a nyáron egy lakást. – hatalmas energiámba került, nehogy felsikkantsak örömömben. Akkora mennyiségű endorfin szabadult fel a testemben, hogy úgy éreztem, ennél boldogabb én soha az életben nem lehetek, és nem is leszek.

• Úristen. Összeköltözünk? Komolyan összeköltözünk? – szórakozottan bólintott – Úristen! – szorosan magamhoz öleltem. Mikor újra érzékeltem a külvilágot is, és nemcsak a beszélgetésünkre összpontosítottam, hallottam, ahogy a Scorpions Send Me An Angel dalát leváltja Whitney Houston I Will Always Love You-ja.

• Ezt neked kéne elénekelned nekem. – jegyezte meg viccelődve Ryan.

• El is énekelném, hidd el, ha hangom is lenne hozzá. – Ryan halkan kuncogott, aztán az orrát játékosan az enyémnek dörzsölte.

Lassúztunk Whitney dalára. A kezemet visszacsúsztattam az övébe, a fejemet pedig a mellkasára fektettem. Lehunytam a szemeimet, és mélyen magamba szívtam a Drakkar Noir illatát. Később mennyi emléket fog magában hordozni ez a parfüm! Ha nagyon figyeltem, még Ryan szívdobogását is hallottam. Hagytam, hogy ő irányítsa az egész táncot, így én csak követtem a nyugodt mozdulatait.

Az ezt követő dal is hasonló hangulatú és témájú volt: Celine Dion My Heart Will Go On című száma. Azonnal a Titanic jutott eszembe róla – a katasztrófa és a film egyszerre, elsősorban azonban Jack és Rose kapcsolata. És hogy én mennyit sírtam azon a filmen, mikor először láttam. Éreztem, hogy Ryan a fejemre fekteti az övét. Elmosolyodtam. Élveztem, ahogy ott pihenteti a fejét. Dion számát a Righteous Brothers Unchained Melody-ja követte. Ezt is egy filmhez köthettem; a Ghost-hoz. Még egész kicsi voltam, amikor láttam, de nagyon meghatott, és egy elég mély nyomot hagyott bennem.

• Mégis romantikus vagy. Ezek után nem tagadhatod le. – jegyeztem meg halkan. Ryan erre megszorította a kezemet, és a hüvelykujjával gyengéden masszírozni kezdte a bőrömet.

A következő dal John Lennon egyik slágere, az Imagine volt. Ekkor sem jöttünk le a parkettről, innentől fogva végig ott maradtunk, amíg véget nem ért a bál. Az Imagine-t Louis Armstrong-tól a Wonderful World váltotta, azt követően pedig jött az Edguy-tól az Every Night Without You, majd Ozzy Osbourne-tól a Goodbye To Romance. Az utóbbi két dal meglepett – remélni sem mertem volna, hogy esély lesz ilyen előadók számainak lejátszására. Mindkettő viszonylag nyugodt hangulatú, de legfőképpen romantikus hangvételű volt, és abban a pillanatban, abban a helyzetben az utóbbi szempont volt a mérvadó.

Mikor felcsendült az ezeket követő dal, egy megfoghatatlan hangulat alakult ki a bálozók között. Egyszerre volt gyönyörű és szívbemaróan fájdalmas – magában hordozta az elválást, az elbúcsúzást, a szomorúságot, a hiányérzetet, mindezek mellett pedig az új izgalmát. Valahogy ráébresztett mindenkit, hogy ez az utolsó éjszaka, amit az összes végzős együtt tölt – a lejátszott zene természetesen Andrea Bocelli és Sarah Brightman Time To Say Goodbye-ja volt. Nemcsak a dal címe, de a hangulata is éppen tökéletes választás volt.

A legutolsó dal már egészen más hangulatú volt. Mintha csak lelket akartak volna önteni belénk azután, hogy ráébresztettek mindenkit a szomorú igazságra – Limahl Never Ending Story című száma tökéletes választás volt arra, hogy lezárják a bált, mind a szövege, mind a hangulata, mind a címe miatt. „Soha véget nem érő történet” – igen, egy ilyen ígérettel kell lezárni a legvégső éjszakát.

Lezárásként, míg mindenki elhagyta a báltermet, a Verve Bittersweet Symphony-jának ének nélküli verzióját játszották.

Miután kisétáltunk az akadémiából, Ryan visszapillantott, aztán egy „egy pillanat” elhadarása után visszasietett az épülethez. Néhány pillanat múlva meg is hallottam valakit a sráchoz beszélni.

• Kösz a dalt. – Mason hangját hallottam a hátam mögül. Azonnal tudtam, hogy a Sum 41-dalra céloz. Mikor hátrafordultam, láttam, hogy kezet fog Ryan-nel. Elmosolyodtam, és előre mentem egy kicsit, hogy magukra hagyjam őket.