28th chapter. Just a part of the exam-period. :3

28. Fejezet

Vizsgahetek

Miután hazaértem, azonnal ágyba dőltem, hogy folytathassam a pihenést, amire, valljuk be, szüksége volt egy olyan lusta szervezetnek, mint amilyen az enyém is volt. A hétvégém nagyrészt azzal telt, hogy a tételeimet olvastam át újra és újra, gyakoroltam matekfeladatokat, teljesen összevissza ingázva a kilencedikes és tizenkettedikes tananyag között, az egész biológiajegyzetemet átolvastam, újra elolvastam a kötelező olvasmányokról írt olvasónaplóimat, hogy emlékezzek rájuk, foglalkoztam a szösszenetnyi történelemévszámokkal, mindezek után pedig ismét csak a matekkal szöszmötöltem – nem akartam a véletlenre bízni, hogy esetleg valamit elrontok. Habár hétfőn az angol került csak sorra, ez a két nap volt az utolsó és egyben a leghosszabb időszakom arra, hogy újra mindent átnézhessek. És én az a fajta vagyok, aki él is ennek a lehetőségével. A Page-gel, Rose-zal, Mizuyával és Ryan-nel folytatott beszélgetéseim körülbelül a villámkérdések szintjére süllyedtek – nem túlzok, ha azt mondom, csak ezért hívtuk fel egymást. És nem, még a barátommal sem engedélyeztem magamnak külön beszélgetést, úgy gondoltam, ezt az egy hetet ki kell bírnom anélkül, hogy valami – a tanulás szempontjából – komolytalanabb dologról beszélnék vele. A héten egyikőnk sem alhatott ott a másiknál, pusztán mert én úgy gondoltam, a legjobb az lenne, ha nem tartanám fent őt is még úgy hajnali egyig, míg ismétlek. Mondjuk előfordult, hogy felhívott az éjszaka közepén, hogy aludjak, de akkor is csak neki mondtam, hogy „jó, rendben, fekszem már”, egyébként tovább folytattam még az ismétlést.

Hétfőn az ébresztőm előtt pattantak fel a szemeim, és már akkor olyan voltam, mint a mérgezett egér – gombóc a torkomban, a tenyereim izzadnak, a szívem úgy ver, mintha életem legmegterhelőbb edzéséről jöttem volna, a láz és az ájulás érzete kerülget, a gyomrom öklömnyire zsugorodott, tehát enni sem vagyok képes, a térdeim remegnek, és emiatt félő, hogy spontán összecsuklok, szóval csak a stresszérzet tipikus jelei – igen, a szimpatikus hatás tünetei, egyedül a pupillámat és a vázizmaim ereit nem látom saját szemmel. ...Oké, lehet, hogy túl sok volt a hétvégi biológia, na mindegy. Nem bízom a véletlenre.

Ahogy lassan, félve, görcsösen a korlátot szorongatva vánszorogtam le a földszintre, anya hangja hallatszott valahonnan távolról. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy a saját fülemmel hallottam, és még magamnál vagyok.

• Felébredtél, Lara? – bizonytalanul szóra nyitottam a számat, de hang valahogy nem jött ki a torkomon. Odabotorkáltam a konyhához, és megtámasztottam magam az ajtófélfán, mintha súlyos beteg lennék. Igaz, az is voltam, csak nem vírus vagy baktérium okozta problémám volt, hanem szimplán a mellékvesém volt vicces kedvében a hormontermelését illetően. És a vírusoknak négy része van; a fej, annak a külső része a kocsonyás fehérjeburok, abban van az örökítőanyag, ami lehet RNS, azaz ribonukleinsav, vagy DNS, ami a dezoxiribonukleinsav rövidítése, ezután jön a nyaki része, aztán a farokrész és a farokrostok, a mérete pedig 1-300 nanométer között helyezkedik el. A baktériumok három fajtája kinézet alapján pedig a coccus, bacillus és spirillum. Túl sokat foglalkoztam volna a biológiával? Á, ugyan, csak a füzetemmel a párnám alatt aludtam.

• Nem vagyok benne biztos. – a hangom elég bizonytalannak hangzott. Remegő léptekkel, még mindig görcsbe rándult gyomorral foglaltam helyet az asztalnál. A tananyag kérlelhetetlenül kavargott a fejemben, és szinte egymás után jöttek a nyelvemre a különböző tények és megállapítások az összes tantárggyal kapcsolatosan.

• Hogy aludtál az éjjel?

• Stresszhormonnal a véremben.

• Endoplazmatikus retikulum?

• Az is van. Úgy több milliárdnyi. – anyának túlságosan komoly kislánykomplexusa van, emiatt a kelleténél jobban igényelte, hogy a közelében legyek, de mivel nekem tanulnom kellett, kénytelen voltam egybefűzni a két eseményt, aminek az lett a következménye, hogy míg ő vasalt, én hangosan olvastam fel neki a biológiát, mint esti mesét. Az meg már csak hab a tortán, hogy anya a vasalás után olyan agyhalott lett, hogy azonnal ágyba ment. Oké, kicsit talán fárasztó lehet az anyag, ezt beismerem. De csak egy kicsit – Amúgy annak is két része van, a DER és a SER, attól függően, van-e rajta riboszóma, és...

• Pénteken lesz csak a biológia.

• Tudom. – ez elég egyértelműen a finomabb megfogalmazása volt annak, hogy „pofa be”. Jó, értettem, pofa súlyba. Félve a kezeimre néztem. Igen, jól éreztem, hogy remegnek. Ahogy anya elém tett egy adag rántottát, hitetlenkedve néztem fel rá.

• Mi az?

• Szerinted képes vagyok enni bármit is? Gyomor-bél traktusom van az adrenalinom miatt, csak megnehezíteném a saját dolgomat, ha erőltetném az evést. – jó, kicsit talán tényleg sok volt a hétvégi biosz. Anya elmosolyodott.

• Akkor csak öltözz fel.

• Az lesz a legjobb. – értettem egyet egy bólintással. Anya tekintetén látszott, hogy komolyan aggódik az állapotomért. Hát, nem volt egyedül.

A szobámba érve a ruhásszekrényemhez mentem. Vetettem egy pillantást a karórámra – még a túl soknál is több időm volt a reggeli készülődésre. Tudtam, hogy visszaaludni nem leszek képes, hiszen az is kész csoda volt, hogy amúgy hajnali kettőkor álom jött a szememre, szóval ezt a variációt elfelejthettem. Az ajkamba haraptam – nagy gond lenne, ha felhívnám? Zavarhatom én ilyenkor a készülődése közben? És ha éppen a szüleivel beszél, akik igyekeznek őt megnyugtatni a vizsgái előtt, és elmondani neki, hogy úgyis mindent tudni fog?

A dilemmámat a telefonom szakította félbe. Éppen az öltözésem közepén voltam – tehát a vörös szoknya volt eddig rajtam –, amikor meghallottam a H.I.M. dalát. Úgy vetettem rá magam az ágyamon békésen nyugvó telefonomra, mint egy kiéhezett veszett róka. Mégis, miután felvettem, nem szóltam bele, hanem arra vártam, hogy ő mondjon valamit.

• Hogy vagy? – kérdezte köszönés nélkül. Magamban mérlegeltem egy darabig. Erre most mit mondjak? Nem akarom, hogy aggódnia kelljen miattam is.

• Jól. – böktem ki végül.

• Akkor most ugorjuk át azt a részt, amikor te bizonygatod nekem, hogy minden a legnagyobb rendben, és inkább mondd el, hogyan érzed magad igazából. – Ryan tényleg nem viccelt, amikor azt mondta, jól ismeri a saját barátnőjét. Különben fel sem hívott volna ilyenkor reggel, hogy megkérdezze, hogy érzem magam.

• Az ideg-összeroppanás szélén állok. – ismertem be. Szorosan összegömbölyödtem az ágyamon, miközben olyan erősen szorítottam meg a takarómat, hogy falfehérek lettek az ízületek a kezemen.

• Jól sejtettem. Várj egy kicsit.

• Oké. – beharaptam az ajkamat. Eszméletlenül fájt, de a feszültségemet valahol le kellett vezetnem. Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy Ryan újra megszólaljon, és valami életjelet adjon magáról, de csak nem mondott semmit. Már azon voltam, hogy leteszem inkább a telefont és megszakítom a hívást, de arra gondoltam, hogy az elég nagy bunkóság lenne, szóval inkább csak tovább vártam. Szerintem ha a takaróm ordítani tudott volna, olyan visítást és patáliát rendezett volna a szorításom miatt, hogy minimum fél fülemre süket lettem volna. Aztán Ryan újra megszólalt.

• Itt vagyok. – a szemeim kikerekedtek a meglepetéstől. Ryan pontosan az arcom mellett mondta ezt, úgyhogy még a meleg leheletét is éreztem a bőrömön. Ahogy odakaptam a fejemet, megszakította a hívást – Gondoltam, hogy szükséged lesz rám. – úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha nem mondok semmit, hanem csak bólintok, mert a hangomban nem bízok. Végtére is a bólintás is reakció. Azonnal átkaroltam a nyakát, és lehúztam magam mellé az ágyra. Nem érdekelt, hogy nincs rajtam a piros-fehér matrózblúzom, abban a pillanatban csakis az számított, hogy Ryan ott van velem.

• Köszönöm. – erősen a mellkasába fúrtam az arcomat, ő pedig csak mosolygott, míg megsimogatta a hajamat.

• Nyugalom. Csak egy vizsga.

• Tudom. De tudod, milyen fontos.

• Ahogy azt is tudom, milyen stresszes vagy. – szorosabban öleltem magamhoz, annyira, hogy felnyögött. Oké, túl szoros. Azonnal eleresztettem.

• Ne haragudj. – megrázta a fejét.

• Nem haragszom.

• Nem gondoltam volna, hogy idejönnél miattam. – felvonta fél szemöldökét.

• Miért ne jönnék ide, amikor szükséged van rám? – ezzel megfogott. Nem tudtam rá mit válaszolni, úgyhogy csendben maradtam. Ryan közel hajolt hozzám, aztán lassan megcsókolt. Ismét átkaroltam a nyakát, míg ő a derekamat fogta meg. Nagyjából egy perc múlva húzódtunk el egymástól – Megnyugodtál?

• Egy kicsit. Talán. – tettem még hozzá bizonytalanul. Megtámasztottam magam az ágyon, felültem, utána Ryan-en átmászva a ruhásszekrényemhez sétáltam, ahová egy vállfára ki volt akasztva a matrózblúzom. Gyorsan magamra vettem, addig Ryan folyamatosan engem figyelt – Ne bámulj.

• Nem bámullak. – elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, ez a beszélgetés egyszer már lezajlott közöttünk. Február 18-a volt, odakint hóvihar tombolt, mi addig nála szórakoztunk a házban – Gyere ide.

• Nem.

• Miért is nem? – a karórámra néztem.

• Mert mindjárt indulnunk kell.

• Motorral jöttem.

• Na de... – kezdtem, de ahogy megfordultam és ránéztem, láttam, hogy az ágy szélén ül, a karjait kitárva, arra várva, hogy odamenjek. Megadóan sóhajtottam – Jó, rendben. – szélesen elvigyorodott. Leültem az ölébe, ő pedig azonnal körém zárta a karjait. Belecsókolt a nyakamba, mire én automatikusan félrehajtottam a fejemet, hogy teret adjak neki. Fél kézzel átkaroltam a nyakát, míg a másikkal a zakóját markoltam meg. Ahogy lejjebb haladt, a mellkasára csúsztattam a kezem – Ryan. – mintha ettől észrevette volna, mit csinál, visszakozott.

• Ne haragudj. – elmosolyodtam.

• Nem haragszom, butus. Csak most nincs erre időnk. És ezzel csak több adrenalin kerül a vérembe. Sőt, a tiédbe is. – halkan kuncogott.

• Tudom. De nem ugyanolyan, mintha a stressz miatt történne.

• Tudom, de ugyanúgy szimpatikus hatás. – adtam egy puszit az orrára, aztán a homlokára, utána az államat a fejére téve öleltem azt magamhoz.

• Egész biztos tartani akarod magad ahhoz, hogy ne találkozzunk a héten? – a hangját elnyelte a matrózblúzom, úgyhogy én csak tompán, elnyomva hallottam.

• Muszáj.

• Velem is tudsz tanulni.

• De egyrészt nem akarlak fent tartani téged is, másrészt meg nem hagynád nekem hogy én fent legyek.

• Ez igaz. – nevetett fel.

Adott még egy utolsó puszit a nyakamra – amit kicsit elnyújtott ugyan, de mindegy –, aztán eleresztett. Lementünk a földszintre, én a kezemben a jegyzeteimmel, Ryan pedig tökéletes higgadtsággal. Sütött róla, hogy mindent tud. Megfordult a fejemben a kérdés, hogy én miért nem tudok ilyen magabiztos lenni? Apa a kezembe nyomott egy túlélőcsomagot tele M&M's-szel, Snickers-szel, Milkával és Skittles-szel, utána sok sikert kívántak anyával, aztán eleresztettek bennünket. Ryan és én elhagytuk a házat, felszálltunk a motorjára, aztán elindultunk. Ezúttal szokatlanul lassan hajtott. Nyilván, hogy tovább húzza az utat, csak azt nem értettem, miért. Az órámra néztem – még volt tíz percünk. Ahá, szóval nem akarta, hogy akár csak egy pillanatra is magamra maradjak. Hirtelen Mason hajtott el mellettünk az autójával. Természetesen azonnal felismertük mindketten, hiszen Ryan is és én is rengetegszer ültünk már abban a kocsiban. Mindettől függetlenül ezen momentumot szó nélkül hagytuk.

Percekkel később Ryan lefékezett az akadémia előtt. Egy hosszú csókkal búcsúztunk el egymástól, mielőtt elváltunk volna és berohantam volna az épületbe. Mivel azok, akik emelt szinten vizsgáztak, külön teremben írták a feladatlapot, én is el lettem választva a többiektől. A terembe úgy mentünk be, hogy a tanári asztalnál ülő felügyelőtanárnak le kellett adnunk a kikapcsolt mobilokat. Hárman voltunk összesen, kettő az „a” évfolyamból, és én egyedüliként a „b”-ből. Gombóccal a torkomban és öklömnyire zsugorodott gyomorral foglaltam helyet. Kitettem magam mellé a padra az édességeket, egy tollat, illetve a személyimet és a diákomat, hogy igazoljam magam, utána csak a karórámat bámultam arra várva, hogy végre elkezdődjön már a vizsga.

Pontosan egészkor végigellenőrizték a három személy személyazonosságát, ezt követően kiosztottak mindenkinek egy-egy feladatsort, mindezek után pedig elkezdtük írni. Százhúsz percünk volt az egészre, szünet nélkül. Mosdóba is csak úgy lehetett kimenni, hogy vállaltuk a kockázatát annak, hogy esetleg nem végzünk a feladatlappal, plusz idő tehát nem járt, csak az eleve rendelkezésre álló két óra.

Én szinte dalolva oldottam meg a feladatokat és írtam le a megoldásokat. Nem az volt a bajom, hogy nem jutottak eszembe a válaszok, épp ellenkezőleg: számomra a problémát az jelentette, hogy túl gyorsan jutott eszembe elég sok minden, és attól féltem, elfelejtek valamit, mielőtt egyáltalán papírra vethetném. De a végén minden információt le tudtam írni, és az édességeknek is csak az egyötöde fogyott el, ilyen szempontból tehát büszke voltam magamra. Ráadásul száz percen belül befejeztem mindent, úgyhogy hamarabb elmehettem. A mobilomat visszavettem, és miután bekapcsolt, első dolgom volt írni egy SMS-t Ryan-nek, hogy remekül sikerült a vizsga – már ahogy én érzem –, és rendkívül hamar végeztem. Ezek után éppen anyáékat tárcsáztam, hogy velük is közöljem a híreket, de akkor a szemeim meglepettségemben kikerekedtek – Ryan hívott!

• Megmondtam, hogy menni fog. – szólalt meg azonnal. Halkan nevettem – A holnapira ne stresszelj rá ennyire.

• Ha mindent tudsz, akkor azt is, hogy ez nem fog bekövetkezni.

• Aludj inkább nálam.

• Tudod, hogy nemet mondok rá. – jegyeztem meg cinikusan. Tudom, hogy tudja. Felsóhajtott.

• Az sem jelent gondot. Ha kell, elrabollak. – ismét felnevettem – Szerintem a szüleid sem bánnák. – a kezemet a szám elé emeltem, hogy valamelyest elfojtsam a nevetésem hangjait, hiszen a többiek még javában a vizsgapapír fölött görnyedtek – Hogy van amúgy a mellékveséd?

• A mellékvesém velőállománya kifejezetten jól van, köszönöm szépen. Mind az adrenalin, mind a noradrenalin-szintem normális. – a vonal túlsó végéről hallottam, ahogy kuncog.

• Elmenjek érted?

• Ne, nem kell. Inkább most hazamegyek gyakorolni, hogy este veled lehessek.

• Megtisztelő, hogy be tudsz sűríteni a szűkös napirendedbe. – ezt olyan hangnemmel mondta, hogy képtelen lettem volna megállni nevetés nélkül.

• Örülj is neki. Kiváltságos kezelésben részesítelek.

• Jó tudni. – kuncogott, aztán felsóhajtott – De most komolyan; gyere már ki a suli elé, nem akarok rád itt várni egész nap. – a szívem megállt egy pillanatra. Már itt van? Mikor végzett egyáltalán?

• Mikor végeztél a vizsgával?

• Egy ideje. – összevontam a szemöldököm, de nem szóltam semmit, csak letettem a telefont, és alig neszezve kisiettem az akadémia épülete elé, ahol megláttam Ryan-t, ahogy a motorján ül és az utca végét figyeli.

• Pontosabb válasz? – mosolyogtam rá, mire ő elvigyorodott és vállat vont.

• Ha olyan pontosan szeretnéd tudni, akkor elmondom neked, hogy nyolcvankét perc alatt végeztem az egész kócerájjal. A tanár először ki se akart engedni.

• Gondolom csak a szokásos „ellenőrizd le még egyszer”-duma, igaz?

• Tudsz mindent. – összenevettünk, én pedig feltartottam felé a kézfejemet.

• Adj egy dorsum manus-t. – félig felvonta a szemöldökét.

• Egy mit?

• Kézhát latinul. – felsóhajtott.

• Tudod, úgy terveztem, hogy hagylak, hadd tanulj nálam délután, de a jelek szerint nem szabad ezt engednem. – lebiggyesztettem a számat.

• Most komolyan megtagadnád egy strébertől az egyetlen élvezetet az életében? – nem, öniróniában nem szenvedek hiányt. Féloldalasan elvigyorodott.

• Na gyere, te kis stréber cicusom. – engedelmesen felültem mögé a motorra, szorosan átkaroltam, aztán elhajtott velem hazáig.

Nálam megebédeltünk mindketten, és miután összeszedtem a matekfelszerelésemet – és részletes beszámolót adtam a szüleimnek a vizsgáról –, hagytam, hogy elvigyen magához, cserébe ő hagyta, hogy addig tanuljak, ameddig jól esik. Ebből egyébként az lett, hogy este negyed tizenegykor rám szólt, és megzsarolt, hogy ha nem hagyom abba most azonnal a matekfeladatok gyakorlását annak ellenére, hogy tökéletesen mennek, nem fog semmi olyat csinálni velem, amit amúgy imádok, mint például ha piszkálják a hátamat, vagy a hajamat. Tudta, hogy nálam ez működni fog, így tehát két perccel később már az ágyában ülve rendezgettem magamon a takaróját. Mosolyogva megcsóválta a fejét, aztán miután lekapcsolta a villanyt, lefeküdt mellém.

Másnap reggel egyszerre szólaltak meg az ébresztőink, és egyszerre állítottuk le őket, az ezt követő reakcióink viszont gyökeresen eltértek egymástól – ugyanis míg Ryan halál nyugodtan fészkelte vissza magát a takarója alá, addig én úgy viselkedtem, mint aki hangyabolyon ül, és azonnal fel akartam kelni, hogy elkészüljek. Ha már egyszer visszaaludni nem tudtam volna...

• Fel ne merj még kelni. – hallottam meg magam mögött egy mély, a reggeltől még a szokottnál is mélyebb és recésebb hangot. Kérdőn fordultam hátra, így szembetaláltam magam Ryan komoly arcával és egy nyitott szemével.

• Miért ne?

• Ha felkelsz, komolyan mondom, hogy nem csinálom újra, amit múlt éjjel. – az ajkamba haraptam. Ez azt jelentette, hogy nem fog ma éjjel is úgy kifárasztani, mint legutóbb, és nem fog utána kényeztetni a hátam és a hajam babrálásával.

• Ez már zsarolás. – vállat vont.

• Szükséghelyzet. – mélyet sóhajtottam, de csak megadtam neki magam, és visszafeküdtem mellé. Egy diadalittas vigyorral az arcán karolt át. Tudtam, hogy ha nem fáraszt ki úgy, ahogy azt múlt éjjel tette, nem fogok tudni elaludni – Ha gondolod, akár most is kifáraszthatlak kicsit.

• Nem kell, különben a vizsgalap fölött aludnék el. – megpusziltam az orrát, mire halkan kuncogott, és hosszan megcsókolt.

• Attól nem félnék. Az adrenalinszinted nem hagyná, hogy elaludj.

• Az lehet. Viszont most hadd öltözzek fel.

• Frusztrál, ha nincs rajtad semmi? – nem mondtam semmit, csak vállat vontam, de Ryan kuncogásából ítélve az arcom megint elvörösödött. Rohadt vérkeringés – Maradj inkább még egy kicsit. – szorosabban magához húzott, aztán adott egy puszit a homlokomra.

• De a szívem máris úgy ver, mint a légkalapács, kéne egy pacemaker, minimum egy levélnyi nyugtató és a tudat, hogy végre túl vagyunk ezen az egész hercehurcán. – felnevetett.

• Majd leszünk, nem is olyan sokára. Már csak négy nap.

• Plusz a szóbelik.

• Igen, de gondolj arra, hogy jövő héten pénteken már végzel mindennel.

• Az lehet, de az még egy elég távoli időpont.

• Mióta vagy ilyen pesszimista?

• Csak realista. Én realista vagyok, szó sincs pesszimizmusról. – ellenkeztem.

Egy órával később hagyta csak, hogy felkeljünk. Nyilván tudta, hogy két perc lenne csak számomra a készülődés, utána már semmi sem foglalna el, ezért húzta ezt ilyen hosszúra. Reggelizni sem reggeliztem, hiába mondta mind Ryan, mind Alison, hogy ennem kéne. A gyomrom ellent mondott mindkettejüknek, ugyanis ismét ugyanolyan kicsire zsugorodott, mint előző nap.