2nd part of the 27th one. Read it, it's not... that scary. :3

Szinte percenként idegesen a karórámra néztem, hogy mikor érünk már a tisztásra. Valamiért a fejemben a tisztást összekötöttem a tökéletes biztonság gondolatával. Akaratlanul is eszembe jutott az Odaát első évadának második része, a Fenevad, amikor gyanútlan túrázókat támadott meg az az emberből lett szörnyeteg, a Wendigo. Ennél több már nem is kellett a szívemnek ahhoz, hogy olyan eszeveszett módon kezdjen el vágtázni, hogy úgy érezzem, a következő pillanatban spontán elájulok, összeesek, nem kapok levegőt és szívrohamot kapok. Mindezt ráadásul csak fokozták az időnként visszhangzó sikolyok, ahogy a többieket ijesztgették a jelmezesek. Ryan-nel kisebb szenvedések árán felállítottuk a sátrat – meg kellett szenvednünk vele, az biztos –, aztán benyomultunk a biztonságot adó menedékhelyre. Csakhogy ekkor nekem megint eszembe jutott a Wendigo története, és az a jelenet a filmből, amikor a táborozókat egyesével elvonszolta a saját rejtekhelyére, hogy elraktározza őket a későbbi időkre.

• Te Ryan... nem akarunk még sót szórni a sátor köré? – felnevetett.

• Már miért kéne só? – vállat vontam.

• Lehet, hogy egy Wendigo is akad az erdőben. – erre kiröhögött.

• Ugyan már. De ha nagyon szeretnéd, kerítek neked sót. – kacsintott.

• Nem veszel komolyan. – mondtam sértődötten. Megrázta a fejét.

• Ne haragudj. Gondolom nem engesztellek ki, ha azt mondom, aranyos vagy, amikor így aggodalmaskodsz.

• Hát nem. – fontam keresztbe a karjaimat, mire halkan kuncogott és közelebb húzódott hozzám. A szívemre tette a kezét.

• Tényleg nagyon megijedtél.

• Ezt a pulzusom ellenőrzése nélkül is meg lehet állapítani. – szögeztem le. Vállat vonva vigyorgott, aztán megpuszilta a nyakamat.

• Nem kell aggódni. Itt nincs Wendigo, a zombik pedig csak álruhás emberek.

• Túl sok Odaátot és Kaptárt néztem. És túl sokat játszottam a Resident Evil-lel is. Ott nem is tűntek annyira ijesztőnek, mint élőben.

• Aludj inkább.

• Szerinted így el tudnék aludni? – néztem rá hitetlenkedve.

• Ha elég fáradt leszel, akkor igen.

• Túl sok adrenalint termelt a mellékvesém. – vágtam rá. Elnevette magát.

• Te vagy az én kis biológusom.

• Azt azért nem mondanám.

• De gondolkodtál a biomérnöki szakon is.

• Igen, az igaz. Majd még elválik. Vagy biomérnök leszek, vagy szimplán matematikus.

• Budapesti Pannon Egyetem. – mondta ki csak úgy mellékesen az egyetem nevét – Magyarországon.

• Igen. És te végül is hova mész? Maradsz a holland Erasmus egyetemnél?

• Ha nem jön össze, amit egyébként tervezek, akkor igen. – nem mondtam semmit, csak bólintottam. Keserű érzésem támadt. Ez azt jelenti, hogy legalább 1400 kilométerre, és több mint fél napra leszek tőle év közben. És csak szemeszter végén, plusz a nyáron tudunk találkozni. Hogy fogom én azt kibírni? A gondolatmenetemet Ryan telefonjának csörgése szakította félbe. Egy laza mozdulattal előkapta, és felvette – Igen? – a csendben én is tökéletesen hallottam minden egyes szót, ami a vonal túlsó végén hangzott el.

• Mi a franc ez? Zombikat küldeni ránk? – szólt bele köszönés nélkül a nem kicsit ingerült Austin – Page totál odavan. Ti hol vagytok?

• A tisztáson. – válaszolt egyszerűen Ryan.

• Tisztás?

• Aha. – ismét elővette a térképet és a zseblámpáját – Úgy 25 percnyire, északra a találkozási ponttól. Vegyétek elő a térképet, és mondjátok meg, hol vagytok.

• De szart se látok ezen. Nincs lámpánk.

• De van telefonotok. – vágott vissza Ryan.

• Page, add egy kicsit a mobilod. – Austin hangja ezúttal halkabb volt, nyilván mivel a lányhoz fordult. Kisebb motozás hallatszott, végül nagyjából egy perccel később újra megszólalt – Előttem van a térkép, és úgy-ahogy látom is, de még be kell tájolnom magunkat.

• Menni fog? – kérdezte szórakozottan Ryan.

• Talán. Kár, hogy nem vagy itt. Amikor a sulival mentünk túrázni, mindig te mutattad az utat. Szívás, hogy most külön vagyunk.

• Mondd, mit mutat az iránytű, eddig nagyjából mennyit jöttetek, és merre.

• Északkeletet, kb. öt kilométert, a tábor jobb szélső oldalától indultunk, onnan szinte csak egyenesen mentünk. – Ryan a térképre nézett, láthatóan gondolkodott, hogy nagyjából hol lehet a másik két személy. Miután betájolta őket, újra megszólalt.

• A G9-es zónában vagytok. – közölte lazán – Mi a C6-osban. A találkozási pont az I4-esben van, tehát vagy onnan találjatok ide, vagy onnan, ahol most vagytok. Az I4-estől csak északi irányban kéne haladnotok, a G9-estől viszont északnyugat felé kell. Melyik?

• Utóbbi. Az rövidebb.

• Oké. Akkor sok sikert hozzá.

• De várj, most akkor merre induljunk?

• Mit mutat az iránytű?

• Még mindig északkeletet.

• Akkor állj be úgy, hogy északnyugatot mutasson, és egyenesen gyertek csak. Majd kimegyek elétek a tisztás szélére, ha gondoljátok.

• Hát gondoljuk. – vágta rá a srác, aztán letette a telefont. Ryan csak nevetett.

• Mi az?

• Vicces belegondolni, hogy néhány álruhás ember mennyire meg tudja ijeszteni az amúgy már viszonylag idős diákokat.

• Kösz.

• Tudod, hogy nem rád értettem.

• Persze, igazad van. Én nem vagyok olyan idős, mint ők. – duzzogtam. Erre csak szótlanul magához ölelt, habár a vállai még mindig mozogtak a néma nevetése miatt.

• Jaj, te. – sóhajtott fel – Mihez kezdenél te nélkülem?

• Annyira ne bízd el magad. – kacsintottam rá, mire felvonta fél szemöldökét, még mindig vigyorogva.

• Igen? Miért is ne? – kérdezte játékosan.

• Önálló ember vagyok. – halkan nevetett, aztán lehajolt és megcsókolt. Azonnal a nyaka köré fontam a karjaimat, hogy közel húzzam őt magamhoz. Miután elhúzódott, újra megszólalt.

• Na, most már fogsz aludni?

• Mondtam, hogy túl sok adrenalin került a vérembe. – vontam vállat.

• Majd lenyugszol, aztán el tudsz aludni. – Ryan újra megcsókolt. Egy kis idő után lassan lefektetett a plédre, én viszont eltoltam magamtól.

• Ha ezt csinálod, csak több munkát adsz a mellékvesémnek. – elvigyorodott és felém mozdult, hogy harmadszorra is csókot adjon, de lépteket hallottunk odakintről. Mivel a sátorban nem világítottunk semmivel, az összes árnyékot láttuk a sátor oldalán – Te nézed meg, ki az. – jelentettem ki.

• Biztos csak Austin-ék. – röhögött, aztán feltérdelt. A szúnyogháló cipzárjáért nyúlt, de a kezébe nyomtam a fegyvert is. Amint kilépett, egy hulla ugrott rá, én pedig felsikkantottam a jelenet láttán. Gondolkodás nélkül kirohantam a szabadba, mire megláttam, hogy még három közelít felénk. Csak azt ne mondják nekem, hogy azokra jobban mennek, akik tábort vertek...

• Ryan! – kiáltottam kétségbeesetten, már-már hisztérikusan, de ő még mindig a zombival birkózott, és természetesen ő volt alul, tehát neki volt nehezebb dolga. Szerintem a jelentősen megnövekedett stresszhormonszintemnek köszönhetem, hogy ösztönösen tudtam cselekedni abban a pillanatban; a vállammal lelöktem Ryan-ről a jelmezest, elvettem a srác kezéből a fegyvert, és az összes környezetünkben lévő élőhalottat lelőttem.

• Nem is rossz. – szólalt meg elismerően, a könyökeire támaszkodva.

• Legközelebb legyél óvatosabb. – halkan kacarászott.

• Mindenképpen. – felém nyújtotta az egyik kezét.

Rövid habozás után elfogadtam, és az ölébe ültem. Adott egy puszit az arcomra, én pedig ösztönösen közel húzódtam hozzá. Az elmúlt időszakban alig jutott időnk egymásra, hetente nagyjából kétszer találkoztunk csak – amiből az egyik mindig hétvége volt –, és mindezt a továbbtanulásunk érdekében tettük, ami, valljuk be, egy szükséges lépés volt, ha ígéretes jövőt akartunk magunknak.

• Akkor jól láttam, hogy a gerlepár van itt. – a hangra felkaptuk a fejünket. Ryan elvigyorodott.

• Látom, idetaláltatok. – Austin röhögve vont vállat.

• Jól látod. – körbenézett, aztán elismerően füttyentett – Szépen kinyírtátok őket.

• Kösz. – vágtam rá.

• Segítetek felállítani a sátrunkat?

• Persze. – felpattantam Ryan öléből, és miután ő is felállt, nekiálltunk Austin és Page sátrának a felállításához. Négyen sokkal hamarabb végeztünk, így tíz percen belül már a bepakolással foglalkoztunk. Miután végeztünk mindennel, leültünk egy körbe törökülésben.

• Csak a jó hangulat érdekében mit szólnátok, ha meghallgatnánk az Amon Amarth Slaves Of Fear-jét? A cím is éppen találó. – ajánlotta cinikusan Ryan.

• Lara, fegyelmezd kicsit a palidat. – jegyezte meg Austin, mire az érintett elnevette magát.

• Majd igyekszem. – biztosítottam.

• Úgyse mész velem sokra. – szúrta közbe Ryan.

• Majd igyekszem. – ismételtem meg, ezúttal egy kacsintással megtoldva, mire féloldalasan elmosolyodott és rám kacsintott.

• Állapodjunk meg egy My Chemical Romance számban. – szólalt meg Page is, és ahogy ezt mondta, már a telefonján kereste az említett dalt. Néhány pillanaton belül felcsendült a Teenagers.

• És most mit csináljunk?

• Egy séta? – vágta rá Ryan, mire Austin átkarolta a nyakát, a fejét maga felé húzta, és összeborzolta a haját – Tudod, hogy gyűlölöm, ha ezt csinálják. – mormogta elnyomott hangon Ryan Austin pólójába.

• Tudom, azért csináltam. – biztosította. Ryan erre játékosan megbokszolta a csapattársa hasfalát, de válaszként egy barackot kapott a fejére. Page és én végig nevettünk srácokon, elképesztő aranyosak voltak.

• Barchobázzunk inkább. – ajánlotta Page, még mindig a belőle spontán előtörő nevetéssel küszködve.

• Én benne vagyok. – álltam azonnal mellé.

• Jó jó, vettem a lapot. Elengedem a lovagodat. – vigyorgott rám Austin, és a kijelentésének megfelelően elvette a karjait.

• Csináljunk két csapatot. – vetett fel újabb ötletet Page – Fiúk a lányok ellen, mit szóltok?

• Izgalmasan hangzik. – egyezett bele azonnal a barátja.

• Helyes. Mi kezdünk. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a lány, aztán hozzám fordult, hogy kitaláljunk valamit. Miután megvoltunk, a fiúkhoz fordultunk, és vártuk a kérdéseiket.

• Várjatok. – szólt közbe Ryan – Austin-nal megbeszéltük, hogy a vesztes csapat köteles egy kört futni a fák mentén a tisztás körül.

• Csak kérdezzetek már. – nyilván se Page, se én nem értékeltük különösebben ezt a döntést, de muszáj volt elfogadnunk. A telefonon a Wheatus Teenage Dirtbag című száma következett.

• Tárgy? – indított Austin.

• Nem.

• Élőlény?

• Nem.

• Fogalom?

• Igen.

• Zenével kapcsolatos?

• Lehet akár azzal is. – jegyeztem meg sejtelmesen.

• Sok helyen megtalálható?

• Szinte bárhol.

• Elhagyatott szigeten is?

• Nem.

• Basszus. – fakadt ki Austin.

• Ebből futás lesz, srácok. – kacsintott rájuk Page.

• Egy fenét! Még gondolkozunk.

• Ránk is igaz? – kérdezett Ryan is.

• Igen.

• Az ember, mint fogalom?

• Nem. – a fiúk ezután csendben maradtak, azt leszámítva, hogy hallottam, ahogy Austin odasúgja Ryan-nek, hogy „a lányok kifogtak rajtunk”, de a srác csak megrázta a fejét, ezzel elhessegetve a csapattársát, hogy nyugodtan gondolkozhasson.

• A sporthoz is lehet köze? – nézett újra ránk egy kis idő után. Láthatóan valami eszébe jutott. Nagyot nyeltem. Eszembe jutott, amikor megcsináltattam vele az IQ-tesztet, és ez rossz előérzettel töltött el, amire a jelek szerint okom is volt; Ryan egyszerűen túl okos.

• Igen.

• Tehát lehet köze a zenéhez, sporthoz, és hozzánk. – összegzett Ryan – Egy fogalom, ami csak olyan helyen lehet, ahol emberek is vannak. Ha jól sejtem, akkor a megfejtés a sportban a legfontosabb dolog, és az, amiből most itt a sátorban kettő is van, és két-két fő alkotja. – szerintem a válaszunk az arcunkra lehetett írva, mert Ryan arcán ezután diadalittas mosoly jelent meg – A kérdéses fogalom tehát a „csapat”, ha nem tévedek?

• Túl okos vagy. – szögeztem le – Kérem a fegyvert.

• Honnan van nektek fegyveretek?

• A zombikra vannak aggatva, nem vettétek még észre? – pislogott meglepetten Ryan – Mi is onnan szereztük ezt.

• De, persze, majd pont azt fogom nézni, mi van a hullákon. Igazad van, végül is nem az az ember első gondolata, hogy el kéne rohanni onnan. – értett egyet cinikusan Austin, folyamatosan bólogatva. Ezen felnevettünk.

• Ryan lefegyverezte. – közöltem a tényállást. Miután a kezembe kaptam a puskát, Page és én felálltunk, hogy teljesítsük a feladatunkat.

A két srác a sátor bejáratához húzódott, hogy szemmel tartsanak minket, és biztosítsák, hogy nem fogunk közben csalni – nem mintha amúgy olyanok lettünk volna... Fogalmam sincs miért, talán megláthatták rajtunk, hogy igazán nem akarunk kimenni, vagy valami ilyesmi, de mielőtt elhúzhattam volna a második cipzárt is, megszólalt Austin.

• Ha annyira féltek, nem kell kimennetek.

• Most szívatsz? – fordult felé Page.

• A legkevésbé sem. – vigyorodott el, aztán széttárta a karjait, jelezve a lánynak, hogy meg szeretné ölelni. Én visszahúztam a szúnyoghálót, utána visszaültem a helyemre, addig Page a barátja karjai közé vetette magát. Elmosolyodtam a jelenet láttán, a tekintetem pedig Ryan-re siklott, aki éppen abban a pillanatban ült le mellém. Rámosolyogtam, míg ő megsimogatta a hajamat, és adott egy puszit a homlokomra.

• Mit gondoltok, nagy gáz lenne a tanároknak, ha mi kiszállnánk a játékból, és szunyálnánk inkább? – kérdezte Austin. Ryan röhögve vállat vont, úgy fordult el tőlem, hogy a másik párosra nézzen.

• Amúgy miért mondtad, hogy nem kell kimennünk? Hogy ne kapjunk szívrohamot? – Austin láthatóan készen állt arra, hogy belevesse magát egy szarkasztikus beszélgetésbe.

• Pontosan. Túl nyűgös lett volna még titeket cipelni egész éjjel, mentőt hívni, elsősegélyt adni, meg ilyenek. – ezen mindenki elnevette magát – Szóval? Alszunk?

• Felőlem. – vont vállat Ryan.

• Oké, legyen. – egyezett bele Page is – Ha akarnak, úgyis felébresztenek majd a zombik. – tette hozzá savanyúan.

• Csak ébresztőt állítsunk. – szúrtam még közbe.

• És amúgy titeket egyáltalán nem érdekel a díj? – nézett szét rajtunk barátnőm. Megráztam a fejem.

• Azok után, ami történt, én teszek rá.

• Miért, mi történt?

• Egy olyan kis tasakért nyúltam, de aztán egy hulla megfogta a csuklómat. A bokor alatt volt, és majdnem szívrohamot kaptam. – Ryan halkan kuncogott – Nem vicces. – karba tett kezekkel fordultam el tőle, de ezen csak még jobban szórakozott.

• Akkor mi megyünk is. – intett Austin-nak és Page-nek, aztán felvette a mellényét. A lámpáját, amivel egész eddig világítottunk, lekötözte a sátor tetejéről – Jó éjt. És ne felejtsetek el sót szórni a sátor köré. – kacsintott még egyszer utoljára, mire én vállba bokszoltam. A másik két ember persze kiröhögött minket.

• Nem is rossz ötlet. – szállt be a játékba Page – Emlékeztess, miért nem hoztunk mi sót.

• Mert a fizikai testtel rendelkező szörnyek ellen nem só kell, szívem. – informálta Austin szórakozottan – Kört kell rajzolni a földbe. A só, vagy kősó csak szellemek ellen hatásos.

• Igaz.

• Nem is tudom, melyikőnk szereti jobban az Odaátot, te vagy én?

• Na fogd be. – nevetve lökte el a srácot barátnőm, aztán intett nekünk. Ryan lépett ki először a sátorból, csak utána én. Ezúttal tiszta volt a terep. A karórámra pillantottam, ami még korábban szerencsésen megszívta magát a LED fényével, így foszforeszkált a sötétben, ezzel láthatóvá téve nekem a három kart és a számokat.

• Már fél egy van. – közöltem a tényállást.

• Aha. Úgy tűnik, a zombijaink is elaludtak. – nevetett Ryan, aztán gyengéden a sátor felé indított. Megvárta, míg bemegyek, addig folyamatosan pásztázta a környéket, hogy ne érhessen meglepetés minket. Miután bent voltam, ő is követett. Mindketten levettük a mellényünket, aztán a hálózsákok és a pokróc alá húzódtunk. Megigazgattam Ryan körül a takarókat, nehogy beszökhessen oda a hideg, utána szorosan hozzá bújtam, ő pedig magához ölelt, és adott egy puszit a homlokomra. Kismacskamódra a mellkasához dörzsöltem az arcomat, tudtam, mennyire szereti, amikor ezt csinálom. Ezúttal is halkan nevetett rajta – Jó éjt, kis cicus. – dorombolást imitálva fúrtam az arcom a nyakába. Mélyen magamba szívtam az illatát, amit annyira szerettem.

• Neked is. – adtam egy puszit a nyakára, ezután pedig percek kérdése volt csak, hogy elaludjak.

Reggel a szomszéd sátorban csengő telefonra keltünk fel – Page-ék velünk ellentétben gondoskodtak az ébresztőről, mi ugyanis felettébb ügyesen elfelejtkeztünk róla. A két sátorból egyszerre léptünk ki, és nevetve köszöntöttük egymást. A reggeli levegő meglehetősen csípős volt, viszont ezzel együtt rendkívül frissítően hatott. A korai órának köszönhetően még a leheletünk is látszott egy hangyányi mértékben.

Az otthonról hozott szendvicseket együtt ettük meg reggeli gyanánt, addig Page ismét zenét indított a telefonján, hogy meglegyen a megfelelő alaphangulat – a választása ezúttal Madonna American Pie című dalára esett.

Miután végeztünk, Ryan vezetésével visszasétáltunk a találkozási ponthoz. Út közben folyamatosan az erdőt pásztáztuk, és saját magunkon szórakoztunk, amiért képesek voltunk ennyire megijedni egy ilyen kis játék miatt – Ryan kivételével persze, aki végig higgadt maradt. Szerintem az egész végzős hordában ő volt az egyetlen, aki képes volt megőrizni a hidegvérét. Mi érkeztünk meg elsőnek, az ott várakozó tanárok pedig visszavették a sörétest és a térképeket. Közöltük, hogy egyetlen tasakot sem gyűjtöttünk, ők pedig elmondták, hogy a búcsúztató bálon fogják közölni velünk a túra eredményeit.