30th chapter, also, the very last one. Enjoy! ♥^^

30. Fejezet

A jövőbe tekinteni

Szakadatlanul kerestünk Ryan-nel egy lakást Budapesten. A bál után végre elmondta, hogy a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatója lesz a rendészettudományi karon, bűnügyi igazgatási szakon, azon belül is bűnügyi nyomozó szakirányon. Elmondta, hogy hosszabb távon a S.W.A.T. tagja akar majd lenni, és ahhoz a magyar kiképzés a legjobb, világviszonylatban ugyanis határozottan övék az első hely – ez tehát azt jelenti, hogy Magyarországon a legjobb az orvos-, a mérnök- és a rendőrképzés. Nem semmi ország.

Miután utánaolvastam, megtudtam, hogy több neves költő és író – akik egyébként nem magyarok voltak – nyilatkozott úgy a nyelvről, mint „a tudomány nyelve”. Ezt követően utánanéztem egy kicsit a nyelvtannak – és azonnal megértettem, miért mondták ezt. Érdekelni kezdett a nyelv, úgyhogy elkezdtem tanulni. Habár amúgy is ragadt volna rám valami az egyetemi évek alatt, de jobbnak láttam még most elkezdeni.

Na igen, csakhogy könnyebb volt elhatározni, mint megtenni, ilyen nehéz és bonyolult nyelvet ugyanis keresve se találhattam volna. Nem értettem, mire jó a tárgyi és alanyi ragozás, miért lehet helyes egy mondat más szórenddel is – később rájöttem, hogy ez az árnyaltabb fogalmazást teszi lehetővé –, hogy hogy lehet egy három szóból álló angol mondatot egyetlen egy szóval kifejezni, és még sorolhatnám. Viszont minél jobban beleástam magam, annál inkább megkedveltem a nyelvet, még a bonyolultsága ellenére is. Nagyon tetszett a logikája, és később rájöttem, bizonyos tekintetben sokkal praktikusabb az angolnál, hiszen azt, hogy egy szóvá lehet tömöríteni hármat, a ragozással lehet elérni. Felettébb érdekesnek találtam, és minél hamarabb el akartam sajátítani a nyelvet.

Ennek érdekében nekiálltam magyar szinkronnal és angol felirattal nézni a filmeket, magyar bandákat hallgattam – a Pokolgép és a Tankcsapda kifejezetten tetszettek –, és minden szót megnéztem a szótárban, ami eszembe jutott. Készítettem magamnak egy jegyzetet is, ami tulajdonképpen egyfajta szószedetként funkcionált, így időnként találomra ellenőrizhettem a tudásomat.

Gondot okozott még az ékezet a betűkön. Eddig egyedül a németeknél látott betűkbe ütköztem, sőt, még olyan is volt, amilyet én még soha életemben nem láttam sehol, és gőzöm sem volt arról, hogyan kell kiejteni. Ilyen volt például az „ű” – ilyen csak a magyaroknál létezik. A kiejtéssel is problémáim adódtak, olyan volt az egész nyelv, mint a legrosszabb angol nyelvtörő.

Idővel érdeklődni kezdtem a kultúra iránt is. Megnéztem néhány konyhai sajátosságot, a hungarikumokat, és más egyebet, amit találtam. Itt is akadt néhány soha nem látott újdonság, mint például a mákos guba, vagy a főzelék. Utóbbira más nyelvben nem is létezik szó, mert csak és kizárólag Magyarországon van ilyen. A kép alapján mondjuk nem valami biztató, első ránézésre a szilárd és a folyékony határán van, de nyitott vagyok új dolgokra, szívesen megkóstolnám.

Ryan is nekiállt tanulni a nyelvet. Tisztában volt azzal, hogy ha a TEK tagja akar majd lenni, eredményesnek kell lennie a munkahelyén, mint rendőrnyomozó, különben esélye sem lehet. Azt is megosztotta velem, hogy már egész kicsi kora óta álmodozott arról, hogy valamikor majd terrorelhárító lesz, de egy időben lemondott erről az álmáról. Azt már nem mondta meg, hogy mikor, vagy hogy miért, de nem is faggattam róla. Ismertem már annyira, hogy tudjam, beszélni fog, ha úgy akarja. Ha meg nem, akkor nem.

A középiskolai évek során szerzett barátokkal összeültünk még egyszer utoljára, hogy mindent megbeszéljünk egymással, sok sikert kívánjunk egymásnak a jövőnkhöz és a továbbtanulásukhoz.

Ezen a találkán kisült, hogy Richie és Mizuya július végén indulnak Japánba. A jegyeket már le is foglalták, szeptemberi kezdettel pedig a Hosei egyetem hallgatói lesznek mindketten – az álmuk tehát teljesült.

Jason és Jensen elmondták, hogy az egyetem miatt külön fognak válni. Eljátszották nekünk a hattyú halálát, csak a kedvünkért. Nevettünk rajtuk egy jót, ők pedig büszkén konstatálták, mennyire viccesek. Jason Manchester-ben, Jensen pedig Londonban fog egyetemre járni – utóbbi viszont nem akárhova; a London South Bank University-re, és már meg is beszélték Boe barátnőmmel, hogy azonnali hatállyal össze fognak költözni, amint a srác is odakerül. Ekkor tudtam meg ugyanis, hogy ez a gerlepár nemegyszer találkozott az elmúlt hónapok alatt. Igaz, nem kellett volna ezen annyira meglepődnöm – már az első alkalommal látszott rajtuk, mennyire megkedvelték egymást. Kezdetben Jensen az egyetem miatt látogatta Boe-t, később viszont ez áthajlott személyes jellegű találkozókba. Azt is megtudtam, hogy Jensen már kifejezetten jó kapcsolatot ápol Cone-nal és Gerard-dal.

A Rick és Faith alkotta párosból csak az egyik megy egyetemre – ez pedig természetesen Faith. Rick sportoló lesz – és ez nem egy hiú ábránd; ösztöndíjat kapott az egyik főiskolára, ahonnan tehetséges, és minden jel szerint ígéretes sportkarrier előtt álló fiatalok kerülnek ki. Őszinte lelkesedéssel gratulált mindenki az amerikai focistának. Kapott elismerő vállveregetéseket, vállba bokszolást, barackot a fejére – mindent, amit a fiúk elismerésül jeléül szoktak adni a társuknak és haverjuknak.

Mason is ott ült velünk a kávézó előtti kiülőn. Elmondta, hogy nem tervezi, hogy továbbtanul, helyette inkább beáll dolgozni.

Miután már én is tudtam, mik Ryan tervei, a többiekkel is megosztotta. Mindenki szinte teljesen biztos volt abban, hogy össze fog jönni neki a S.W.A.T., ehhez kétség sem férhet.

Rólam is kérdeztek, utána áttértünk azokra, akik nem voltak jelen. Mindenki elmondott mindent, amit tudott a többiekről – Tom például Notthingam-be megy, Ian Los Angelesbe, Viola és Devon éppen az egyetemüket csekkolják New Yorkban, ezért nem csatlakoztak hozzánk... szóval mindenkinek megvolt a maga dolga, és mindenki a jövőjének megalapozásával volt elfoglalva. Elvégre egyetlen nyarunk volt arra, hogy mindent előkészítsünk magunknak, hogy így tiszta terepen, zökkenőmentesen kezdhessük meg a tanulmányainkat szeptemberben.

Ryan meg én még július közepe felé találtunk egy optimális lakást, és el is kezdtünk berendezkedni. Szeptember előtt egy kicsivel el is készültünk vele.

Mikor Ryan és én az utolsó angliai éjszakánkat töltöttük együtt, előkotortam az éjjeliszekrényemből a szív alakú nyakláncot, amit még Valentin-napon vettem neki. Azóta beleoperáltam egy-egy képet magunkról, és mikor szétnyitotta, egy megfoghatatlan félmosolyra húzódott a szája. Hagyta, hogy a nyakába akasszam.

• Szeretlek. – suttogta a sötétben. Elmosolyodtam, és szorosan hozzábújtam.

• Én is. – biztosítottam. Már nem féltem a jövőtől. Sőt, vártam, hogy végre elkezdődjön a kettőnk közös jövője.