The second part of the first chapter. :3

Másnap reggel Edward szigorú hangja ébresztett fel minket, és azt mondta, hogy aki nincs lent tizenöt percen belül a kinti futópályán, annak extra feladatokat fog adni. Álmos tekintettel a telefonomra pislogtam. A szemhéjaim még teljesen összeragadtak, nem is láttam semmit, a szemem könnyes volt, amit egy ásításom csak fokozott, a testem pedig nem volt hajlandó felülni az ágyon. Az éjszakai vihar miatt ráadásul még sokkal kevesebbet és rosszabbul aludtam, mint ahogy azt egyébként tettem volna. Egy hörgéssé fajult nyögés kíséretében végül kikászálódtam valahogy az ágyamból. Még csak 6:50 volt, és 7-re kellett a pályán lennünk. Tíz perc mire is elég? Ó igen: arra, hogy egy perc alatt felöltözzek és megejtsek egy gyors fogmosást, utána pedig leloholjak a sportpályára. Az egyetemnek amúgy hatalmas pályái voltak: egy futó-, egy foci- és egy futballpálya, plusz még a bentiek. Strandröplabdapálya egészen biztos nem volt, mert mégis ki akarna az esőtől iszapos homokban játszani? De tény, hogy hatalmas területet öleltek fel a sportpályák. Már éppen csak nem stadionnak hívták ezt, hanem kollégiumnak.

Végül 7 után egy perccel értem le a teljesen üres pályára. Az arcom még mindig falfehér volt, amin az arcmosás sem segített. A tekintetem ugyanolyan álmos és kifejezéstelen volt, mint azé, aki még mindig alszik, a hajam pedig ennél kócosabb nem is lehetett volna. Csak miután körbenéztem, vettem észre egy kisebb csapatot a futópálya túlsó végén. Hunyorítanom kellett, hogy ki tudjak venni konkrétumokat is a még mindig lustálkodó szemeimmel. A tüzetesebb vizsgálódás után végül megállapíthattam, hogy John Valley állt ott, előtte a tizenöt fős futballcsapata, amint éppen fekvőtámaszt nyomnak. Rajtuk maradt a tekintetem, így néhány pillanat múlva rájöttem, hogy tévedtem: négyütemű fekvőtámaszokat csináltatott velük Valley, egyszerűen csak a fekvőtámaszos részét elnyújtotta nekik, így egy helyett tízet kellett csinálniuk. Elhúztam a számat.

• Lara, mit állsz ott? Gyere, a lányok már futják a köröket! – nagyot nyeltem, aztán a többiekhez szaladtam. Futás közben felkötöttem a hajamat egy copfba, hogy ne idegesítsen túlságosan, aztán becsatlakoztam hozzájuk.

Öt kör után Edward a fiúk csapata mellé rendelt minket. A „Csak a szokásos, lányok” kijelentés után tudtuk már a feladatunkat. Harminc hasizomgyakorlat elvégzését kaptuk feladatul, ami után következett a harminc hátizom, a harminc guggolás, és utána a harminc fekvőtámasz. Három körös volt a feladatunk, minden körben ugyanezek a gyakorlatok voltak, annyi különbséggel, hogy mindig tízzel emeltük a gyakorlatok számát. Így a második körben már negyvenet, a harmadikban pedig már ötvenet kellett csinálnunk mindenből. Egy egyperces szünetet követően aztán következett az újabb három kör, ezúttal fordított sorrendben: először az ötvenes, utána a negyvenes, végül pedig a harmincas kör jött. A végére már fulladoztunk, és kapkodtunk levegő után. Ahogy végignéztem a másik öt lányon, már mindenkinek paradicsomvörös volt az arca, és szerintem én sem voltam különb. Levezetésként újabb öt környi futást kaptunk feladatul, ezúttal a srácokkal együtt. A téglaszínű futópályán immár sokkal lassabban futott a huszonegy ember, mint korábban, egészen addig, amíg Valley hangja ketté nem hasította a levegőt, hogy mindenki azonnal kapja össze magát, és kezdjen el futni, különben újrakezdjük az egészet. Már mindenki a tüdejét készült kiköpni, mire végre az ötödik kör végére értünk. A srácok és a lányok is mind a harmatos fűre rogytak, és úgy kapkodtak levegő után. Mindenkinek lángvörös arca volt, elég vicces lehetett huszonegyünket figyelni, ahogy vörös fejjel, fulladozva vesszük a levegőt a földön fetrengve.

• Ha kipihentétek magatokat, akkor a fiúk jönnek és összedobják maguknak az edzőpályájukat, a lányok pedig vesznek három röplabdát és a passzokat gyakorolják.

• Hol vannak a kosarasok? – súgtam oda Violának.

• A focipályán edzenek a focisokkal. – egy „ó értem” pillantással fejeztem ki magam, aztán az edzőnk utasítására befutottam a tornaterembe, hogy szerezzek három röplabdát, addig a srácokat is beküldték, hogy az edzésükhöz szükséges gumiabroncsokat és más egyebeket magukhoz vegyék.

Az intenzív edzésnek fél tizenegykor lett vége, addigra mindenki nekivetkőzött kicsit – a lányok közül mindenki ledobta a pulcsiját, a srácok pedig a futballruhájukban szenvedtek végig. Mikor hallották Valley bejelentését, miszerint végeztek, első dolguk volt azonnal ledobni magukról a sisakot és a felsőjüket. Mason, Rick, és Andy odajöttek hozzánk beszélgetni, megvitatni, mennyire megszívattak minket az edzőink.

• Látod? Megmondtam, hogy esztelenség lett volna folytatni a tegnapit. – a kijelentésemre Mason kimerülten felnevetett.

• Oké, igazad volt. Hiányzik belőlem a megfontoltság.

• Igen, melléd testőrök kellenek, akik vigyáznak rád. – értettem egyet nagy komolyan, erre elvigyorodott és a hajába túrt.

Kihasználva a beszélgetésben beállt rövid szünetet, körbenéztem. Ashley, Renée és Jade Andy-vel beszélgettek, míg Rick Faith-tel és Violával szórakozott.

• Visszamegyünk a koleszba? – intézte kérdését felém Mason. Visszanéztem rá, egy kicsit értetlen tekintettel, mert amíg a többieket figyeltem, belemerültem a gondolataimba. Ezt látva a srác megismételte a kérdését.

• Persze, mehetünk.

Odaköszöntem a portánál álló Leonard-nak, mire Mason szemöldökei újfent összeszaladtak. A sötétszőke hajú férfi végignézett rajtam, aztán értetlenül megkérdezte:

• Mi történt? Mindannyian rettenetesen kipirulva jöttök vissza. – zavartan felnevettem és odasétáltam a pulthoz, Mason pedig követett.

• Edzésünk volt. – Leonard szemei elkerekedtek.

• Ilyenkor?

• Reggel hét óta kint voltunk. – közöltem vele a száraz tényeket. Így cseppet sem hangzott soknak, de visszagondolva, miken mentünk keresztül, megint rám tört a fáradtságérzet.

• Akkor már mindent értek. – mosolyodott el kedvesen a férfi, aztán visszaült a székére és megint elővette a könyvét. Kicsit áthajoltam a pulton, hogy megnézhessem az előlapját, de addigra már kinyitotta, úgyhogy nem láttam semmit.

• Mit olvasol? – már tegnap is reflexből letegeztük egymást.

• Dorian Gray arcképe. – felcsillantak a szemeim.

• Oscar Wilde? Az jó választás. Nagyon jó könyv. – a szőke erre felvonta fél szemöldökét és elmosolyodott.

• Olvastad már?

• Már hogy ne olvastam volna? – nevettem – Hol tartasz? – erre megmutatta, hogy a könyv közepe felé. Átadta a kötetet, és miután beleolvastam, azonnal tudtam, merre jár a történetben. Egy bólintás kíséretében nyújtottam vissza neki – Ez jó rész. Abba ne hagyd.

• Nem fogom, nagyon érdekel. – nevetett, aztán a székére roskadt és folytatta az olvasást.

Úgy ítéltem meg, nem zavarom tovább ezután, úgyhogy a folyosó felé indultam. Annak meg végképp nem láttam értelmét, hogy elmondjam neki, éppen egy fontos mozzanat előtt áll: amikor Dorian meggyilkolja Basil-t. Onnantól pedig érdekes lesz, ahogy kiterveli a hulla eltakarítását, és minden egyebet. Meg ahogy felemésztik az érzelmei és félelmei... Egy szó mint száz: Wilde tényleg remek író.

A gondolatmenetemből kizökkenve jöttem rá, hogy Mason még mindig ott sétált mellettem. Kérdőn fordultam felé.

• Te nem mész a szobádba? – a lehető legdiszkrétebben igyekeztem feltenni neki a kérdést. Ezt hallva csak vállat vont.

• De, megyek is. Csak kicsit elkalandoztam. – egy „á értem” tekintettel nyugtáztam ezt a kijelentését, aztán a lépcső felé indultam. Elköszönésként intettem neki, majd miután ő ezt viszonozta, felsiettem a lépcsőn.

A döntő délután egykor kezdődött csak, addig pedig volt még kettő és negyed óránk. Bőven sok is. Dobtam egy SMS-t Page-nek, hogy menjünk le együtt kajálni. Szinte azonnal jött is a válasza. Ezt követően két-három perc múlva az étkezőben találkoztunk. Amint megláttuk egymást, kiröhögtük a másikat a lángvörös feje miatt, aztán miután ezen kiszórakoztuk magunkat, szereztünk zsömléket meg felvágottat és helyet foglaltunk az asztalnál. Rajtunk kívül csak maroknyi ember volt az ebédlőben, úgyhogy halkra vettük a figurát, mialatt megvitattuk, mennyire megszívtuk a reggeli edzéssel. Egy „Ilyet sose többet” megállapítással aztán lezártuk a témát. Én öt szendvicset ettem összesen és kiittam egy másfél literes flakont reggeli gyanánt, ez az adag pedig barátnőmnél is hasonló volt. Azért valljuk be, normális vacsora és reggeli nélkül egy ilyen edzés elég húzós tud lenni, főleg úgy, hogy a kezdés előtt tizenöt perccel ébredtél és tíz perccel előbb keltél ki az ágyadból...

Már végeztünk, de még ottmaradtunk beszélgetni kicsit. Az ebédlő meglehetősen nyugodt környék volt, nekünk pedig arra volt a legnagyobb szükségünk. Ez persze addig tartott csak, amíg néhány srác meg nem érkezett, és fenekestül felforgatott mindent. Úgy kezdődött az egész, hogy hangosan, az ebédlő túloldaláról kiáltottak oda nekünk egy „Csá csajok!” köszöntést, úgyhogy ha akartuk, se hagyhattuk volna figyelmen kívül őket. Az ikerpár, Jason és Jensen volt az első, aki csatlakozott hozzánk. Innentől természetesen már minden tekintet ránk szegeződött, annak ellenére, hogy barátnőmmel igyekeztünk mindezt elkerülni. Egy amolyan „hát, ez sem jött össze” tekintettel néztünk egymásra, aztán a fiúkra kezdtünk figyelni, akik azt ecsetelték, mi mindent kellett csinálniuk az edzésükön, meg hogy utána találkoztak néhányan és vandálkodtak egy kicsit. Magamban megjegyeztem, hogy hihetetlen, mennyi fölös energiája van a fiúknak, aztán a figyelmem azonnal visszairányult a két vörös ikerre. Olyanok voltak, mint a nagyra nőtt gyerekek – a szokottnál is többet viccelődtek, és sokkal hiperaktívabbak voltak az átlagnál. De pont ez tette őket igazán aranyossá. Egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni, valahányszor megszólaltak, és azok a pillanatok voltak a legjobbak, amikor éppen egymást égették be előttünk. Az ikreket csak úgy tudtam megkülönböztetni egymástól, hogy a szemeiket figyeltem; Jason szemei ugyanis világos mogyoróbarnák, Jensenéi pedig könnyed türkizzöldek voltak. Egyébként teljesen egybevágóak voltak: ugyanolyan élénkvörös volt a hajuk – először azt hittem, festetik, de ez a természetes színük –, az arcberendezésük is szinte teljesen egyforma volt, és mindkettő arcát és orrát halvány szeplők hintették, amiket csak akkor vettem észre, amikor már viszonylag hosszabb ideje figyeltem őket.

• ...és képzeljétek, Jensen akkor félrerúgta a labdát, ami majdnem fejen találta az edzőt! – a végét alig lehetett érteni, mert Jason elröhögte magát.

• Jó, nem kell ezt mindenkinek elmondani! Elég, ha a mi sulink és fél Hastings tudja, nem kell a másik felének is az orrára kötni. – Jason erre ciccegett és minden igyekezete ellenére megint hangosan röhögni kezdett. Valljuk be, nem megy neki a komoly ábrázat fenntartása, amikor éppen vicces sztorikat mesél...

• Most viccelsz? Már hogy ne kéne? – erre Jensen gondolkodás nélkül barackot adott tesójának a fejére. Page és én is elnevettük magunkat a jelenet láttán, a figyelmem aztán a tányérjaikra siklott. Amint megláttam az érintetlen kaját előttük, megfogalmazódott bennem a kérdés, miszerint hogy bírják ki ezek ennyi ideig ilyen körülmények között evés nélkül? Ez képtelenség! Emberek ezek egyáltalán, vagy egyszerűen csak férfiak? Oké, ez nem kérdés. Egy férfi már vagy hússzor teleette volna magát azóta...

• Ne most öljétek egymást. – jött oda röhögve Dylan, aztán helyet foglalt Jason mellett. A felszólítására Jensen eleresztette az ikrét, aki szintén röhögve köhécselt egy keveset, mialatt a pulcsiját igazgatta magán.

Elkezdtek enni, közben pedig csatlakozott hozzájuk Tyler, Taylor, Chris és Adam is. Page rákérdezett, a többi focista hol van, mire a srácok elmondták, hogy ők már vagy ettek, vagy csak később akarnak lejönni. Sőt, valaki el is aludt. Hát, a reggeli torna után valahogy nem csodálom. Ők rettenetesen elhúzták az evést, természetesen azzal, hogy folyamatosan hülyéskedtek, meg egymást figurázták ki, ahogy esznek, úgyhogy mondhatni még akadályozták is egymást. Fél óra múlva aztán megérkezett Richie is, lusta mozdulatokkal a tarkóját vakargatva. Ahogy ránéztem, egyből meg tudtam mondani, hogy ő volt az, aki ledőlt egy kis időre pihenni. És az arca... jól láttam? A tányérjával és az azon figyelő szendvicsével a kezében jött oda a csapatunkhoz, még mindig félig csukott szemekkel, így nem igazán tűnt fel neki, hogy a többi srác befogott szájjal és egyre vörösödő fejekkel igyekszik visszafojtani a belőlük egyre csak kikívánkozó röhögést. A barátnőmmel csak elképedve figyeltük az arcát, aztán odafordultam Page-hez és halkan a fülébe súgtam:

• Az érett férfiak... – erre Page csak vigyorogva bólogatott.

Richie egy ásítást követően gyanakodva felvonta fél szemöldökét, aztán körbenézett mindenkin, nyilván szokatlan volt számára a csend.

• Mi van? Van valami az arcomon? – erre Chris nem bírta tovább, és kiszakadt belőle a röhögés, mire a többiek sem türtőztették tovább magukat, és utat engedtek a hangjuknak – Mi van? – nézett körül tanácstalanul szegény Richie. Megköszörültem a torkomat és átnyújtottam neki a zsebtükrömet. Amint meglátta az arcát, úgy pattant fel a helyéről, mintha izzó vasszéken ült volna – MI A FÉSZKES FENE?! – hitetlenül forgatta ide-oda a tükröt a kezében, nem akarva hinni a látványnak. Aztán a tükröt tartó karját leejtve, az arcára mutogatva kérdezgette a többieket – Ezt én mégis hogy mosom le magamról? Alkoholos filc volt legalább?

• Még szép. – mondta nagy komolyan Jensen, karba tett kezekkel, komoly arccal, mialatt lehunyt szemekkel bólogatott. A székén hintázott és jobb lábát keresztben elfektette a másikon, úgy válaszolt Richie kérdésére. Ezen Page és én is jót derültünk. Az összefirkált arcú srác erre csak idegesen felhorkant.

• Nem hiszem el! Ezt komolyan nem hiszem el!

• Mi se. – vetette oda Tyler – Igazán nem gondoltuk volna, hogy ennyire vicces lesz a reakciód, és így nem vettük fel.

• Mekkora gennyládák vagytok... – mormolta unottan a szerencsétlen áldozat, mialatt felém nyújtotta a tükrömet.

• Miről beszélsz, Tyler? – hallatszott ekkor Taylor hangja, majd Tyler felé fordította a mobilját – Még hogy nincs felvételünk?

A reggeli annyira elhúzódott, hogy fél egykor hagytuk el az étkezőt. Időközben persze a forgalom is duplázódott, mivel nemcsak mi voltunk a kollégiumban, és délben rendszerint ebédelni szokás. Még annak ellenére is, hogy ennyi ideig elhúztuk a kajálást, rengeteg időnk maradt – mármint, fél óra azért bőven sok arra, hogy átöltözzünk és magunkhoz vegyünk egy flakonnyi vizet. Miután visszavettem a sportegyenruhámat, megint lementem a portához, hogy beszélhessek a szőke férfival. Még mindig a regényt olvasta, ezen a látványon pedig elmosolyodtam.

• Ennyire tetszik? – indítványoztam beszélgetést. Leonard erre felnézett rám, és elmosolyodott.

• Természetesen. Ha érdekes a történetvezetés, akkor nincs akadálya, hogy egész álló nap olvassak.

• Ezt örömmel hallom. – röviden nevettem, aztán megkérdeztem, hol tart.

• Dorian meggyilkolta Basil-t, most pedig Campbell-t kéri, hogy segítsen neki eltüntetni a hullát. Illetve már meg is egyeztek. – helyesbített. Bólintottam.

• Olvasd csak, nagyon fog tetszeni a vége. – intettem neki, aztán a kijárat felé indultam, hogy sétáljak egyet a döntő előtt.

• Rendben. – válaszolt még Leonard, mielőtt újra belefeledkezett volna Wilde regényébe.

Végigjártam a pályákat, amik reggel még kihaltak voltak, a verseny miatt viszont a nézőtéren már gyülekeztek emberek, hogy megnézzék a döntő mérkőzéseket. A sétám közben az eső szemerkélni kezdett, úgyhogy a tornaterembe már futottam. Mire odaértem, már a háló is fel volt szerelve, a lányok pedig éppen abban a pillanatban léptek pályára. Egy pillanat alatt ledobáltam magamról a fehér szabadidőmet és csatlakoztam a pályán lévőkhöz. Renée biccentett nekem, hogy menjek oda a bíróhoz. A férfinak egy érme volt a kezében, én pedig a szokásos „fej” mellett döntöttem. Az érme feldobása után eldőlt: mi kezdünk.

A kezembe kaptam a labdát, és elfoglaltam a helyemet a kilences vonalon, aztán vettem egy mély lélegzetet, mielőtt nyitottam volna. A labda a másik csapat térfelének szinte teljesen a végére ment, és mivel azt hitték, kint lesz, nem is mozdult érte senki – hiba volt. Elvigyorodtam, egy forgás után pedig Faith kezében volt a labda, és ezzel együtt a szerválás lehetősége is. A labda átrepült a háló felett, az ottani ötös pedig, aki a hármas vonalnál középen állt, egy lecsapással adta vissza nekünk. A négyes Viola ezúttal ügyesen hárította ezt egy alkarérintéssel, amit én kihasználva előre szaladtam és egy erőteljes lecsapással visszajuttattam a másik csapat térfelére – ezzel megszerezve a csapatunknak a második pontot is. A londoni csapatnak nagyon nem tetszett az állás, szemlátomást egyenlíteni akartak. Mivel újabb forgás következett, ezúttal Renée nyitott. A meccsünkre a srácok öt perces késéssel érkeztek, de miután nézni kezdtek minket, a leglelkesebb szurkolóinkká váltak – természetesen csak Page után, aki az én személyes, már-már rajongó szurkolóm volt. A nézőtér és az egész tornaterem megint zengett tőlük – mondjuk mi az, ami nem visszhangzik, ha egyszer ők ott teremnek?

A meccs ezúttal szorosabb volt, mint tegnap, de még ennek ellenére is mi nyertünk. A lányokkal visongva ugrottunk egymás nyakába, és úgy gratuláltunk egymásnak, hogy közben veszélyeztettük egymás hallását, de abban a pillanatban mindez nem számított, csakis az, hogy egy csapatként megint nyertünk. A srácok és Page is lejöttek hozzánk, közben a szervezők elkezdték leszerelni a hálót. A barátnőm valahogy átfurakodott a csapattársaimon és Renée karját lehámozva rólam szorosan magához ölelt. Austin és Andy követték a példáját, előbbi pedig magával húzta Masont és Ryan-t is, ezzel egy hatszoros ölelkezést eredményezve. Nagyon jó érzés volt, ahogy az az öt ember a karjába zárt, ráadásul megint éreztem Ryan tegnapi kellemes Drakkar Noir parfümjét – ő volt ugyanis az, aki hátulról közvetlenül magához ölelt. Elöl Page volt, a jobbomon Mason és Andy, a bal oldalamon pedig Austin. Legalább fél percig úgy maradtunk, én pedig kiélveztem minden egyes pillanatát az ölelésnek.

Rick hangjára rebbent szét a kis csoportosulásunk, mivel a srác figyelmeztette a többieket, hogy menniük kell a saját döntőjükre. Kicsit lankadt a kedvem, ahogy hirtelen mindenki elengedett – a barátnőmet leszámítva –, de aztán igyekeztem átkapcsolni az agyamat a tényre, miszerint neki kezdődik a döntője, és nekem támogatnom kell a nézőtérről, ahogy csak tudom. A srácok megint kimentek a lányokkal a futballpályára, ahol az emberek esernyőkkel a kezükben védekeztek az immár zuhogó eső ellen. Rövidesen a kosármeccs is kezdetét vette. Csakúgy, mint tegnap, ismét Page lépett a pálya közepére, hogy lecsapja a labdát. Farkasszemet nézett a londoni csapat tagjával, a sípszót követően pedig mindketten egyszerre ugrottak fel a labdáért.

Már a lecsapást is a másik csapat nyerte el, a meccs kimenetelének ez pedig csupán az előzménye volt – a döntő ugyanis a Briar-Rose csapatának vereségével zárult. Azonnal odamentem Page-hez, de ő csak egy vállvonással rám mosolygott.

• Szoros meccs volt. – amikor láttam, hogy tényleg nem bánja annyira, megkönnyebbülten mosolyodtam el én is. Kimentünk a nézőtérre a többiekhez, akik szintén esernyőkkel a kezükben figyelték a futballt. Ahogy odaértünk hozzájuk, azonnal összehúzódtak az esernyőik alatt, hogy mi is beférjünk alájuk.

• Hogy ment? – kérdezte azonnal Derek a barátnőmet, mire ő csak vállat vont és közömbös hangon válaszolt.

• Mehetett volna jobban is. – természetesen mindenkinek leesett a tantusz, úgyhogy nem is firtatta senki tovább a kosárdöntő kimenetelét.

Mivel ez a téma tabu volt, és így nem volt miről beszélgetni, mindenki figyelme visszairányult a futballcsapatra, akik a zuhogó esőben, konkrétan a sárban fetrengve vívták a döntő meccsüket a londoni csapat ellen. A labda ismét Ryan kezében volt, akit csak a mezén lévő számról ismertem fel, egyébként pedig a sisakja és a szakadó eső miatt nem láttam. Átpasszolta a labdát Austin-nak, ő pedig Mason-nek, aminek a végén egy touchdown lett az eredménye Brian részéről. A csapatának tagjai megrohamozták és hol háton veregették, hol pedig összepacsizott velük elismerésük jeleként. Ők pontosan olyan jól alakítottak, mint előző nap: az meccs állása már tisztán el volt döntve, a londoniaknak ezt már fizikai képtelenség lett volna megnyerni – mivel az idővel bizonyos határon túl nem lehet és nem is érdemes versenyezni.

Amint lesípolták a döntőt, a srácok – ahogy tegnap is tették –, ismét összeölelkeztek örömükben. Nem érdekelte őket, hogy mindegyikőjük csupa sár és csurom víz, a lényeg az volt, hogy nyertek, ami azt az érzést keltette bennük, hogy a csapatuk ismét jobban összecsiszolódott kicsit, mivel javult a csapatmunkájuk. Pontosan úgy érezhettek, ahogy mi is a röplabdabajnokság megnyerése után. Hastings mondjuk híres volt az amerikaifoci-csapatáról, úgyhogy az lett volna a meglepetés, ha nem nyernek. Akkor viszont az iskolájuk is csalódott volna a srácokban, de szerencsére nem hagytak cserben senkit és a várakozásoknak megfelelően teljesítettek.

A srácokkal fedett helyre mentünk – ami a tornatermi átjárót jelentette –, és ott gratuláltunk nekik a sikeres döntőért. Néhányuk mondjuk már elment, mert frusztrálta, hogy sár borítja majdnem az egész testét és az arcát, egy maroknyi futballista viszont ottmaradt és büszkén hallgatták a rájuk záporozó dicséreteket. Az ott maradottak Brian, Matt, Mason, Ryan, Rick, Patrick és Austin voltak. Ők voltak a csapat lelke, ha lehet így fogalmazni – ők voltak a legtehetségesebbek, és talán az ő csapatmunkájuk volt a legjobb is. Feltételezem ezt annak köszönhették, hogy már több éve ismerték egymást, még azelőtt is, hogy az akadémiájukra kerültek volna. A „felelsz vagy mersz” játéknak köszönhetően azt már tudtuk, hogy Mason és Ryan rendkívül jó kapcsolatot ápolt egymással – már bölcsőde óta a legjobb barátok voltak. Hozzájuk általános iskola harmadik osztályában csatlakozott Austin és Patrick, majd egy évvel később Matt és Brian, végül pedig ötödikben Rick. Így ők már azóta együtt bandáztak, mindent elmondtak egymásnak. A legszorosabb kapcsolat mégis Ryan és Mason között volt, illetve Matt és Brian álltak még nagyon közel egymáshoz. Austin rengeteg időt töltött Ryan-nel és Mason-nel, így a srácok duójából rövidesen trió lett.

• Nos, kinek van kedve ma éjjel egy jót bulizni? – nézett szét a kis társaságon Rick. A focisták közül is csak a Midday ikrek és Richie maradtak.

• Gondolkozz már, te őrült! – röhögte ki Viola – Holnap hétfő! – Rick erre csak értetlenül pislogott a lányra.

• És?

• Mit és? Iskolába kell menned!

• Ó. – hangzott Rick talányos válasza, egy amolyan „mindent értek” bólintás kíséretében – És? – erre Viola szemrebbenés nélkül meredt rá, végül egy kis idő után egy kézlegyintéssel csak annyit mondott:

• Na jó, értelmi fogyatékosokkal nem foglalkozok. – a tizenhat fős társaság erre hangos röhögésben tört ki. Mivel az átjáróban telepedtünk le megbeszélni a rendkívül fontos témáinkat, időnként félre-félre kellett állnunk, hogy elengedjünk magunk mellett néhány embert.

• Szerintem folytassátok ezt máshol, más időpontban. – szólt közbe ekkor egy ismerős, mély hang, ami minden kétséget kizáróan Valley edzőhöz tartozott. Ahogy végignézett a srácokon, egy széles vigyor terült szét az arcán és elismerően csípőre tette a kezét – Büszke vagyok rátok, fiúk! Végre kezd alakulni a csapatszellemetek. Ha gondoljátok, elmehetünk megünnepelni ezt a győzelmet. – mielőtt bárki bármit mondhatott volna, Rick közbeszólt:

• Inkább intézze el nekünk, kérem, hogy holnap lóghassunk a suliból. – az edző fél szemöldöke erre kérdőn felszaladt.

• Hogy mondtad?

• Intézze el kérem, hogy holnap ne kelljen iskolába mennünk. – ismételte meg Rick, ezúttal egy hangyányit máshogy fogalmazva. – John erre elnevette magát és megveregette a srác vállát.

• Nagyon vicces, fiam, nagyon vicces. Szerintem inkább kezdj el készülni holnapra. – rákacsintott a csalódott arcot vágó srácra, aztán eleresztette és egy intéssel elköszönve, még mindig mosolyogva az imént történteken, magára hagyta a zabolátlan tinédzser csoportunkat.

• Szerintem tényleg kezdjünk el készülődni. – nézett a lila-fehér Ice Watch karórájára Renée.

A kollégiumba együtt mentünk vissza, csak akkor vált szét a csapat két felé, amikor a fiúknak és a lányoknak a más irányban lévő szobájukhoz kellett mennie. Mindenki összerámolta a holmijait. Míg én pakoltam, a telefonom folyamatosan ki volt hangosítva, mert Page barátnőmmel beszélgettem. Először nyílt alkalmam elmondani neki a múlt éjszakai incidenst, ami a fürdésem után a szobámba visszavezető úton esett meg, amikor is Ryan és én egymásba botlottunk, mialatt rajtam egy szál törölköző volt csak. Szerintem nem pont arra számítottam, hogy a vonal túlsó végéről egy hisztérikus hiénaimitációt kelljen több mint fél percen át folyamatosan hallgatnom erre adott válasz gyanánt. Együttérzésre számítottam, nem arra, hogy a legjobb barátnőm kiröhög. Miután eleget nevetett már és rendbe szedte magát, egy mély lélegzetvétel után elnézést kért, és megkért, hogy mondjam el még egyszer az egészet, mert nem igazán figyelt a történetem többi részletére. Na szép... mindegy, türelmesen elmeséltem neki mindent újra, másodszorra pedig már normálisan meg tudtuk vitatni a történteket.

A folyosón újra találkoztam a fiúkkal. Mivel Mason is éppen akkor ment az aulába, felajánlotta, hogy viszi helyettem a sporttáskámat – a bőröndömet ugyanis magam után tudtam húzni a földön a két kerekén, így azzal nem volt gond. Egy jelentéktelen ellenállást követve végül mégis a fiú vállán kötött ki a táskám, és úgy mentünk le a portához, ahol néhányan már várakoztak, többek között ott volt már Andy, Austin, Brian, Ryan, Page, a Midday ikrek és Bridget. A csapatomból én voltam az első, aki végzett a pakolással. Amíg a többiek is leszállingóztak és az edzők is megérkeztek, folyamatosan beszélgettünk és viccelődtünk. Élvezettel hallgattuk a fiúkat, ahogy azt mesélték, milyen állatságokat művelnek ők szünetekben – vagy éppen órák alatt. Egyszer például irodalmon Rick legnagyobb problémája az volt, hogy a rántotta kaját jelent-e, vagy igét. A tanár pedig hiába mondta, hogy a szövegkörnyezetet olvassa, és akkor rá fog jönni, a srác csak azt hajtogatta, hogy „legyen egyenes, tanárnő kérem, és adjon konkrét választ a kérdésemre”, mire az osztályon végigmorajlott egy nevetéshullám. Viola és Rick beszélgettek egymással a legtöbbet, ők nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki a két nap alatt. Viola ráadásul hasonló természetű és stílusú volt, mint Rick, úgyhogy nem is csoda, hogy ilyen jól kijöttek.

De aztán mindez félbeszakadt, amikor az négy edző is megjelent és a csapataikat egybegyűjtve a kisbuszokhoz tereltek mindenkit.