13th chapter, also the last one in June. :3

13. Fejezet

Vallomás

• Igen, gyere csak. – anya kicsit furcsán nézett Ryan-re, egyrészt, mert már este nyolc múlt, másrészt pedig mert még nem volt szerencséje hozzá. Szerintem csak azért engedte be, mert látta rajta, hogy fontos mondanivalója van.

• Köszönöm. – Ryan belépett a házba, aztán levette a hótól vizes cipőjét – Merre találom?

• Menj csak fel az emeletre, a szobájában van. – a srác csak pislogott anyára, mire ő kapcsolt, és folytatta – Balra a második ajtó. – Ryan elmosolyodott.

• Köszönöm. – a lépcsőfokokat kettesével szedve sietett fel az emeletre, aztán megállt a szobaajtóm előtt. Még kapkodott a levegőért, de néhány pillanat alatt rendbe szedte magát, és egy mély lélegzetvételt követően kopogott a szobaajtómon. Egy elfojtott hangú, unott választ kapott.

• Gyere. – Ryan benyitott. Az ágyamon feküdtem, a telefonomból pedig üvöltött az Apocalyptica Not Strong Enough című száma. Az arcomat a fal felé fordítottam, úgyhogy nem láttam, ki jött be a szobámba.

A falaim fehérek voltak, rajta királykék páfrányra emlékeztető mintákkal. A talaj ki volt parkettázva. Az ajtóval szemközt, attól kicsit jobbra egy üveg tolóajtó állt, ami az erkélyemre vezetett, előtte pedig világoskék, félig átlátszó függöny lógott. Az erkélyem nem volt kifejezetten nagy, viszont túlzottan kicsi sem, tehát középméretű. A jobb oldali fal mentén – ami közvetlenül az erkélyajtóm mellett volt – végig, talajtól plafonig egy beépített könyvespolc húzódott, azon volt minden egyes könyvem, beleértve a régi tankönyveimet is. A szoba tágas volt, így a falak is hosszúak voltak, és egy fektetett téglalap volt az alapja, aminek a rövidebbik szára volt azonos a könyvespolcos fallal, illetve az azzal párhuzamossal. A bal oldali falon egy hatalmas ablak volt, aminek az alja ki volt párnázva, így rá lehetett ülni – imádtam azt az ablakot, rengeteg időt szoktam ott tölteni. Az ajtó fala mentén állt az íróasztalom és a ruhásszekrényem, az ajtóhoz pedig az utóbbi volt közelebb. Az asztalom fölé akasztottam a falra a Page-től kapott faliórámat. A szembeni fal mentén pedig – az üveg tolóajtótól balra – húzódott az ágyam. Rengeteg párna volt rajta, köztük az én kedvencem is: egy rózsaszín-kék-fehér nyakpárna Union Jack mintával, a 2012-es olimpia emlékezetére. Egy sápadt rózsaszín, félig átlátszó baldachin omlott le az ágyamra, amit ezúttal szándékosan arra használtam, hogy eltakarjam vele az ágyamat. Ráadásul anyának is mondtam, hogy ne zavarjanak, ha lehet, mert nem vagyok túl szociális kedvemben mostanság, úgyhogy mikor meghallottam a kopogást, azonnal felment bennem egy kicsit a pumpa – komolyan nem lehet békén hagyni, még akkor se, ha direkt megkérem rá?

• Anya, mondtam, hogy ne zavar... – kezdtem el mondani, de mikor megfordultam, és megláttam, ki áll az ajtóban, a torkomon akadt a szó, a mondandóm többi része pedig visszacsorgott belém. Ryan becsukta maga mögött az ajtót. Én hitetlenkedve kikeltem az ágyamból, miután megállítottam a zenét. Már pizsiben voltam, de úgy ítéltem meg, a törölközőnél ez is jobb.

• Szia. – a hangja zaklatott volt. Még sosem láttam őt ilyennek. Ryan mindig megfontolt és nyugodt volt, a hangja pedig határozott és tekintélyt parancsoló.

• Szia. Hogyhogy... – szívesen megkérdeztem volna, miért van itt, de szemet szúrt, hogy kapkod a levegő után. Futott volna? – Várj egy pillanatot. Ülj csak le ide. – megfogtam a karját és az ágyam felé sétáltam vele. Az érintésemre összerezzent, de követett. Leültettem, aztán az ajtómhoz mentem – Hozok neked teát, az felmelegít kicsit. – nem válaszolt, csak bólintott. Gyorsan csináltam neki jázmin teát, aztán visszamentem a szobámba. Mire odaértem, már levette a bőrdzsekijét, és az arcát a tenyereibe temetve ült az ágyam szélén. Az ajkamba haraptam, nem értettem, mi lehet vele. Leguggoltam előtte, a teát pedig a földre tettem. Csak ekkor vette észre, hogy visszaértem – Történt valami? Zaklatottnak tűnsz. – ahogy rám nézett, szemet szúrt, hogy a pupillái ki vannak tágulva. A rezzenése, a kezeinek a remegése és a tág pupillák egyértelmű jelei voltak az adrenalinszint megnövekedésének. De mitől lett magas Ryan stresszhormonszintje? Válasz helyett csak lehunyta a szemeit, és hátrahúzódott – Itt a tea. – erre visszanézett rám.

• Köszönöm. – elfogadta tőlem, noha a kezei még mindig remegtek, és hidegek voltak a kinti fagy miatt. Nem kérdeztem, mitől remegtek a kezei, mert a helyes kérdés így hangzott volna: „mitől kaptál adrenalinlöketet?”. Úgy döntöttem, helyesebb, ha hagyom, hogy kicsit lenyugodjon. Várnom kellett, amíg magától megszólal és elmondja, mi történt vele. Belekortyolt a teába, aztán az alkarját a combján pihentetve elemelte a szájától a bögrét, fél kézzel fogva azt a pereménél – Ne haragudj, amiért ilyenkor rád törtem. – megráztam a fejem.

• Ugyan már. Ha kell valami, akkor gyere nyugodtan.

• Sírtál? – meghökkenten néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy még mindig látszik a nyoma.

• Én... nem. Csak a kimerültség miatt van. – olyan arcot vágott, amivel nyilvánvalóvá tette, hogy nem vette be, de nem mondott semmit, csak ivott még a teából. A kézremegése legalább abbamaradt már. Úgy ítéltem, most már talán megkérdezhetem, mi a baja.

• Mi történt? – elmosolyodott.

• Ez nem olyasvalami, amit csak úgy el lehet mondani. – kérdőn pislogtam rá. Ha nem olyan, akkor milyen? Miről lehet szó? Nem szóltam egy szót sem, csak lassan, bizonytalanul bólintottam egyet. Elképzelni sem tudtam, mi lehet vele. Mélyet sóhajtott, aztán megitta a tea maradékát. A csészét a földre akarta tenni, én viszont elvettem tőle. Felálltam, hogy hozzak még neki, de elkapta a csuklómat – Várj egy kicsit. – egy gyengéd rántással lehúzott maga mellé az ágyra.

• Komoly dologról van szó? – igyekeztem tisztázni a helyzetet, és elterelni a figyelmemet a tényről, miszerint még sosem bánt így velem, eddig mindig távolságtartóbb volt ennél. Ráadásul még sosem fordult elő, hogy ok nélkül hozzám ért volna. Mi történhetett?

• Eléggé. – az ujjaival egyszer végigszántotta a haját, és az ajkába harapott. Egy szó nélkül figyeltem – Szóval... a helyzet az, hogy... – itt megint elhallgatott – Kérdezni szerettem volna valamit tőled. Illetve nem is. Tulajdonképpen mondani valamit. Vagyis... – elengedett egy halk szitkot.

• Nem kell idegeskedned. – zaklatott lettem a feszültségétől.

• Figyelj. Nem akarom, hogy igent mondj Mason kérdésére. – ahogy ilyen nyíltan, határozott hangon kimondta ezt, lesápadtam, a szemeim pedig elkerekedtek.

• Miért ne? – erre mintha elbizonytalanodott volna egy pillanatra, de aztán folytatta.

• Szereted őt?

• Hát... – kényelmetlenül éreztem magam, amiért ezt éppen az érintett legjobb barátja kérdezte tőlem. Nem mondhattam az igazságot. Mason küldte vajon, hogy kérdezze ezt meg tőlem? – Még nem találtam ki, hogy együtt lennék-e vele, úgyhogy megmondhatod neki, még nincs meg a válaszom. És nem találkozok vele holnap. – erre rajta volt a sor, hogy meglepődjön, de a válaszából ítélve azonnal rájött, mi zajlott le a fejemben.

• Nem Mason küldött, hogy kérdezzem meg, mi a válaszod. Egyébként is, az imént azt mondtam, nem szeretném, hogy igent mondj neki.

• De miért ne?

• Szereted őt? – a beszélgetésünk ugyanaz volt, mint az imént. Ezúttal azonban más választ adtam erre a kérdésre.

• Nem. De miért kérdezed? Ezt nem veled kéne megbeszélnem, és különben is... – amikor észrevettem, hogy mosolyog, elhallgattam. Miután megtaláltam a szavakat, újra megszólaltam – Most rajtad a sor. – még mindig vigyorogva bólintott, aztán vállat vont.

• Mert nem akarom, hogy az övé legyél. – a szívem erre egy nagyot dobbant, és éreztem, hogy elkezd vágtázni a mellkasomban, amit az arcomat elöntő forróság követett, mintha lázas lettem volna. A hangom nagyon vékony volt, amikor újra megszólaltam. Egyetlen logikus magyarázatot találtam csak arra vonatkozóan, miért nem akarhatja, de amíg nem hallottam ezt az ő szájából, nem akartam magam hamis illúziókba ringatni.

• Miért nem? – a hangom hallatán a mosolya kiszélesedett, ő pedig teljes felsőtestével felém fordult. Lassan közelebb hajolt hozzám, és halkan válaszolt.

• Mert szeretlek. – elmosolyodtam, ő pedig az egyik kezét az arcomra simította. Balra billentette a fejét, én pedig követtem a mozdulatát.

Néhány eszméletlen hosszúra elnyúló másodperc elteltével végre megtörtént, amire már hónapok óta vártunk mindketten – az ajka hozzáért az enyémhez. Az első csókunk volt, és pontosan olyan, amilyennek elképzeltem; a testemen mintha áramütés futott volna végig a puha ajkainak érintésére, a lágy mozdulataitól pedig szinte el tudtam volna olvadni. A karjaimat a nyaka köré fontam, mire ő készségesen lejjebb hajolt, lévén köztünk is volt némi eltérés magasság szempontjából. A hajába túrtam, kiélvezve a szinte selyemszerű tapintását a hajának. Rövidesen a másik kezét megéreztem a derekam köré fonódni, míg a másik az arcomon maradt. Úgy tartott, mintha legalábbis egy milliókat érő porcelánbaba lennék, ami könnyen eltörik. Úgy tartott a karjai közt, mintha túl fontos lettem volna neki. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, de mint minden másik, ez is elillant, mi pedig elhúzódtunk egymástól.

• Miért nem csináltuk ezt előbb? – vigyorodott el, mire vállat vontam.

• Nem adtad jelét az érdeklődésednek. – aprót bólintott.

• Tudom. Már rájöttem, hogy idióta voltam.

• Dehogy. Én nem ezt mondtam.

• Nem tudod a részleteket. – egy sokat sejtető féloldalas mosolyt villantott rám, de mielőtt kérdezhettem volna, folytatta – De jobb is így.

• Én viszont tudni szeretnék róluk.

• Nem szükséges. – játékosan lebiggyesztettem a számat, mire elnevette magát – Majd később. Egyelőre csak örülök, hogy végül is megtettem.

• Hát, annak én is. – szorosan magamhoz öleltem. Ő viszonozta, de aztán a fekete-kék Ice Watch karórájára pillantott.

• Lassan mennem kéne. Háromnegyed kilenc.

• De hétvége van. – szögeztem le. Halkan nevetett. Imádtam a rekedtes hangját, már a kezdetektől fogva.

• Az lehet, de a szüleid nem hinném, hogy értékelnék, ha még sokkal tovább maradnék.

• Oké, de akkor is. Még csak most... – az ajkamba haraptam. Nem akartam kimondani, hogy „még csak most jöttünk össze”, mert hivatalosan még nem mondtuk ki. Vagy igen? Ryan ismét féloldalasan mosolygott.

• Igen, még csak most kezdtünk járni, nekem viszont mennem kell. Az én anyám is aggódó típus, és nem volt otthon, mielőtt eljöttem. – ahogy ezt mondta, egyértelművé vált, hogy jobban kiismert az elmúlt időszak alatt, mint gondoltam. Mélyet sóhajtottam, és lassan elengedtem.

• Oké, akkor majd... holnap? – széles vigyorral a száján még egyszer előre hajolt, és adott egy gyors puszit a számra, aztán ő is eleresztett és felállt.

• Holnap. – ismételte meg, aztán az ajtóm felé sétált. Gondolkodás nélkül felpattantam és követtem, a bögrét felkapva az ágyam mellől, időközben ugyanis letettem a parkettára. A lépcsőn Ryan mögött mentem le, és egészen az ajtóig kísértem. Miután felvette a cipőjét, adtam neki egy puszit a szájára, ő viszont csókká nyújtotta az egyébként pillanatnyi hosszúságú műveletet. Míg a bőrdzsekijét is magára vette, anya is megjelent az ajtó előtti kis folyosószerűségben – Elnézést a késői zavarásért. – mosolygott anyára Ryan.

• Semmi gond. Sikerült tisztázni a dolgokat?

• Igen. Köszönöm. – Ryan anyához lépett – Még nem volt alkalmam bemutatkozni önnek. Ryan Smudge vagyok. – a kezét nem nyújtotta ki, mert tisztában volt vele, az illem szerint a nő nyújt kezet először, ha akar. Anya elmosolyodott, és a jobb kezét a srác felé mozdította.

• Elizabeth Lockwood. – Ryan határozottan elfogadta a felé nyújtott jobbot – Örvendek.

• Részemről a szerencse. – miután elengedték egymás kezét, Ryan még mindkettőnknek jó éjszakát kívánt, aztán elment.

• Miről beszélgettetek? – támadt le azonnal anya, ahogy becsukódott Ryan mögött az ajtó. Tudtam, hogy csak arra vár, hogy ketten legyünk. Ilyen szempontból olyan volt, mint egy keselyű, aki csak a tökéletes alkalomra vár, hogy a prédájára vethesse magát. Mély lélegzetet vettem.

• Hivatalosan is foglalt vagyok.

• Hogy mondtad? – hallatszott apa hangja a dolgozószobájából. Két pillanattal később már kint is termett nálunk.

• Foglalt vagyok, apa. – kimondva még ezerszer jobban hangzott, az arcomon lévő vigyort pedig képtelenség lett volna letörölni onnan. Úgy voltam vele, hogy végigcsinálnám még egyszer az egész hetet, nem érdekelne, mennyit kellene szenvednem, ha a vége ilyen jól alakul. Úgy éreztem, még százszor ki akarom mondani azt a két szót; „foglalt vagyok” – Holnap majd beszámolok a részletekről.

• De ugye nem történt semmi olyan, amiről tudnom kéne? – felnevettem.

• Nem, apa. Még mindig tiszta és ártatlan vagyok. Nem kell aggódni.

• Helyes. Akkor még nem szedem elő a puskámat.

• Ne is. Hozzá nem kell.

• Rendes gyerek. – vetette közbe anya is. Ugye, hogy az? És már az én barátom!