I was so hardworking that I can already share the 15th chapter with ya all. Hope you're happy. :3

15. Fejezet

Letisztázás

Másnap reggel, január 17-én Ryan felhívott. Néhány perccel nyolc után történt meg az eset, úgyhogy szerintem nem kell sokat csodálkozni azon, ha azt mondom, a hívása ébresztett.

• Igen? – még a szemeimet sem nyitottam ki, tehát a hívó nevét sem néztem meg. Miután beleszóltam, hosszan ásítottam, utána a hátamra fordultam.

• Én vagyok. Ne haragudj, hogy felkeltettelek, de muszáj beszélnünk. – amint meghallottam Ryan hangját, az összes álmosság kiment a szememből és úgy pattantam fel, mintha hangyákon feküdtem volna.

• Nem, semmi gond. Inkább én kérek elnézést, amiért... – elpirultam, ahogy arra gondoltam, mekkorát ásítottam az imént. Ryan felnevetett.

• Ugyan már. A lényeg, hogy meg kell beszélnünk, hogyan közöljük ezt Mason-nel.

• Oké. – a hajamba túrtam, hogy valamelyest rendbe szedjem – Amúgy tegnap mondták anyáék, hogy minél előbb szeretnének látni téged.

• Ma? – kérdezte néhány másodperccel később Ryan.

• Ha lehet. Ha ráérsz. De amúgy bármikor jó nekik, szóval...

• Megoldom.

• Oké. Köszi. – hát persze, hogy megoldja! Szuper srác, neki ilyesmi nem okozhat gondot.

• Jó az neked, ha fél óra múlva nálatok vagyok?

• De még nem is készültünk fel rá, apa még nincs itthon, és anya nem úgy gondolta, hogy...

• Mason miatt.

• Ó. – ennyit mondtam csak, hogy érzékeltessem vele, megértettem – Akkor gyorsan felöltözök. – halkan kacarászott.

• Akkor tíz perc múlva?

• Tökéletes.

• Oké. Ott találkozunk. Szia.

• Szia. – letette, én pedig mint az őrült, rohantam a ruhásszekrényemhez. Felvettem a fehér Adidas szabadidőmet, utána fogat és arcot mostam, hogy ne látszódjon nagyon, még csak percek óta ébredtem. Éppen az arcomat törölgettem a törölközővel, amikor meghallottam a kapucsengőt. Lerohantam a földszintre, ahol megláttam az ajtóhoz igyekvő anyát.

• Ki jött?

• Ryan. – mielőtt megszólalhatott volna, hogy nem mostanra várta, folytattam a magyarázattal – Csak beszélnünk kell valamiről. Később még visszajön miattatok. Azt mondta, megoldja. – anya ennek hallatára elmosolyodott. Nyilván tetszett neki, hogy ilyen talpraesett a barátom. Visszament a konyhába, én pedig ajtót nyitottam – Szia. – köszöntöttem egy széles vigyorral a srácot, amit ő viszonzott.

• Szia. – belépett, és lágyan a derekam köré fonta a karjait, úgy csókolt meg. Hosszan, lassan, és olyan nyugodtan, amilyen maga Ryan. Én a nyakát karoltam át, mire ő belemosolygott a csókba. El akart húzódni, de megszorítottam a bőrdzsekijét, úgyhogy maradt. Néhány pillanattal később eresztettük el egymást, amikor anya is odalépett, hogy üdvözölhesse a vendéget – Jó reggelt. – Ryan ekkor teljesen elengedett, de én megfogtam a kezét.

• Neked is. – mosolygott anya – Nagyjából mikorra várható, hogy itt leszel?

• Őszintén szólva még nem tudom biztosan. Délután három felé már szerintem végeznünk kell.

• Mivel?

• Tudod, anya, meséltem már. Mason.

• Ó, igen. Rendben van. Akkor hivatalos vagy vacsorára, délután ötre. – Ryan mosolyogva bólintott.

• Értettem. Köszönöm a meghívást. – anyát láthatóan valósággal elvarázsolta Ryan viselkedése. Visszament a konyhába, Ryan pedig levette a cipőjét.

• Gyere. – a fejemmel a lépcső felé biccentettem, mire a barátom engedelmesen követett. A lépcsőn menet elkapta a kezemet, ennek köszönhetően az arcomra egy mosoly szélesedett. A szobaajtómat becsukta maga mögött, utána az ágyamra ültünk, amit sajnos reggel még nem volt alkalmam megcsinálni – Ne haragudj a kupi miatt. – zavaromban a fülem mögé tűrtem néhány tincsemet, de Ryan csak vigyorogva vállat vont, és levette a dzsekijét. Alatta egy V-nyakkivágásos póló és egy fehér-kék kockás rövid ujjú ing volt, mindehhez pedig egy farmernadrág társult. Jól nézett ki, mint mindig. A bal karján észrevettem a fekete-kék Ice Watch óráját, ahogy annak a másodpercmutatója némán kattogott.

• Arra gondoltam, a legjobb az lenne, ha nálam beszélnénk meg. – közölte a tervét – Magamhoz hívnám Mason-t mondjuk egyre. Mit szólsz hozzá?

• Megfelel. – bólintott, aztán megdörzsölte az orrnyergét – Feszült vagy? – közelebb húzódtam hozzá, és kicsit lehajoltam, hogy a szemébe nézhessek.

• Talán. – mélyet sóhajtott – Egy kicsit. Na és te?

• Nem érdekes. – félig felvont szemöldökkel nézett rám. Ekkor azonnal eszembe jutott, milyen ígéretet tettem – Én is. De miattad jobban aggódok. – féloldalasan elvigyorodott.

• Tudod, hogy miattam nem kell.

• Én azért mégis azt teszem. – rám mosolygott, és végigsimított a hajamon, így a keze a fejem hátulján állapodott meg. Lassan közelebb hajolt hozzám, mialatt a fejét balra billentette. Már tudtam mit akar, úgyhogy én is ugyanazt tettem, amit ő. A nyaka köré fontam a karjaimat és szorosan magamhoz húztam.

Azt a néhány órát, ami hátravolt még délután egyig, lényegében azzal töltöttük, hogy egymással beszélgettünk, a PS3-on játszottunk, illetve Ryan felhívta Mason-t, hogy megbeszélje vele az időpontot. Miután ruhát váltottam – fekete csőnadrág, fehér top és a kék pulcsim a Drop Dead-ből –, Ryan elvitt a motorjával magához. Alison nem volt otthon, nyilván azért ragaszkodott annyira Ryan ahhoz, hogy nála kerítsünk sort a megbeszélésre. Én egyre idegesebb lettem, ahogy telt az idő, szinte állandóan a karórámat néztem. A másodpercek múlása valóságos teherként nehezedett rám, a gyomrom öklömnyire zsugorodott, a torkomban pedig gombóc nőtt – ilyen helyzetben nem lehet nem idegeskedni.

Egy után pár perccel pedig meghallottuk, ahogy egy kocsi leparkolt a ház előtt. Egymásra néztünk Ryan-nel – az ő arca maximálisan higgadt volt, míg az enyém olyan volt, mintha a halálomra vártam volna. A kapucsengőt hallva Ryan ajtót nyitott, miután én bementem a tágas nappaliba. Az ajkamba haraptam, míg a szívem éppen azon ügyeskedett, hogy holtra hajszolja magát. Megfogalmazódott bennem, hogy most azonnal szükségem vagy egy rohadt pacemakerre, de akkor meghallottam a közeledő lépteket. A hatalmas fekete bőr kanapén ültem, a lábaimat felhúzva. A vér már a füleimben dobogott.

• Hát te? – hallottam meg Mason meglepett hangját. Automatikusan ránéztem, holott tudat alatt tisztában voltam vele, hogy nem kéne ezt tennem.

• Ülj csak le. – lépett be Mason után Ryan is a helyiségbe. Az aranybarna hajú srác csak kérdőn felvonta a szemöldökét, de csak leült mellém.

• Miről van szó?

• Laráról. Illetve... – Ryan diszkréten köhintett egyet.

• Rólunk. – szögeztem le halkan, de valamelyest határozottan.

• De ehhez miért kell Ryan is? – vonta össze a szemöldökét Mason.

• Mert Lara a „rólunk” alatt nem téged és magát értette. – láthatóan erre már kapcsolt a srác.

• Tessék? Hát akkor? Téged? – amilyen hangnemben ejtette ki az utolsó szót, elképedtem. Komolyan lesajnálóan és lenézően gondolt a barátjára, vagy az én fülemmel van a baj? Ryan alig észrevehetően összevonta a szemöldökét.

• Ami azt illeti, igen.

• Ez most mégis mit jelentsen? Jártok? – Mason kikerekedett szemekkel meredt rám. Én csak lassan bólintottam, de a pillantásába beleremegtem – Hát ez egyre jobb. És szabad tudnom, mióta? Egy hete? Egy hónapja?

• Péntek óta. – közölte még mindig teljes higgadtsággal Ryan, holott Mason már szinte tombolt.

• És mikor találtátok ki, hogy összejöttök?

• Pénteken. – válaszolt neki csuklóból megint a barátja.

• Örvendek. Miért nem mondtátok előbb?

• Gondolom nem értékelted volna, ha péntek este tízkor ezzel hívlak fel, szombaton pedig eleve nem volt esedékes.

• A szombatot én elleneztem. – vetettem közbe gyorsan, mielőtt Mason még bármilyen megjegyzést Ryan fejéhez tudott volna vágni arról, hogy milyen önző, amiért a saját születésnapját előbbre valónak tartja, mint azt, hogy őszinte legyen a barátjával. Itt mondjuk felmerült a kérdés, ebben mekkora képmutatás van...

• Mióta tudtok egymás vonzalmáról? – kérdezte ekkor tőlem Mason. Nyilván az én dolgaim jobban érdekelték.

• Péntek óta. Pénteken derült ki minden.

• És mióta tetszik neked? – nekem nagyon nem tetszett, hogy úgy beszéltünk Ryan-ről, mintha ott se lett volna, de inkább csak egyenesen válaszoltam.

• Már októberben is szimpatikus volt. Később pedig jobban megismertem, akkor szerettem meg.

• És miért nem mondtad ezt meg neki? Így velem is csak játszottál.

• Itt nem te vagy az áldozat, Mason. – szólalt fel ekkor Ryan is.

• Miért... – kezdte el Mason, de közbevágtam.

• Mert nem mutatta ki, hogy ő hogyan érzett irántam. És azért nem te vagy az áldozat, mert Ryan inkább elfojtotta magában az érzelmeit, csak hogy neked jó legyen. Ennek ellenére még így is feltűnhetett volna neked, mit érez irántam, mivel legjobb barátok vagytok. A legjobb barátok pedig a másik legkisebb rezdüléséből is képesek olvasni. Ha te erre nem vagy képes, akkor nem is figyeltél igazán Ryan-re soha.

• Én nem pont ezt akartam mondani. – jegyezte meg az érintett – Ehelyett én inkább arra akartam rávilágítani, hogy te hajtottad megállás nélkül Larát, holott ő már számtalanszor küldött neked egyértelmű jeleket arra vonatkozóan, hogy nem akar tőled semmit. Tehát nem ő játszott veled, hanem te erőltetted rá magad, és így ezt az egész játszmát is. Csak gondolkozz el ezen. – Mason erre nem tudott mit mondani. De nem is volt mit.

• Na és te? – fordult ekkor Ryan-hez.

• Igen? – Ryan úgy kérdezte, mintha nem tűnt volna fel neki a csipetnyi lenézés Mason hangjában.

• Te mióta vagy oda érte? – Ryan erre vállat vont.

• Ugyanazt tudom mondani, amit Lara is. – erre elmosolyodtam. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy már akkor tetszettem neki.

• Ezért hívtál csak? – Ryan bólintott.

• Ezért. Gondoltam érdekel. – nem sejtettem semmi jót a szarkasztikus megjegyzéséből. Habár nem csodálkoztam volna, ha ő is ideges lett volna akkorra.

• Nos, kösz, hogy szóltatok. – Mason felállt, aztán megigazította magán a sídzsekijét. Kiment a nappaliból, egyenesen az ajtóhoz. Ryan és én követtük. Miután felvette a cipőjét, még a konyha felé pillantott – Akkor gondolom a sütésről is kamuztatok.

• Muszáj volt, értsd meg, Mason. – Ryan alig láthatóan megbökte a kézfejemet, ezzel jelezve nekem, inkább ne szóljak semmit sem. Engedelmesen elhallgattam. Mason köszönés nélkül rontott ki az ajtón, majd hangosan bevágva maga mögött a kocsijához viharzott.

• Amúgy anyának ízlett. – szólalt meg Ryan, mintha az imént semmi sem történt volna.

• Tessék? – ocsúdtam fel.

• Anya azt mondta, jól tudsz sütni. Ízlett neki a tészta.

• Ó. Örülök neki. – Ryan erre összevonta a szemöldökét, aztán szorosan magához ölelt.

• Ne agonizálj rajta túl sokat. Ennél sokkal rosszabb is lehetett volna.

• Például?

• Maradjunk csak annyiban, hogy kellemesen csalódtam Mason-ben.

• Ryan. – toltam el magam tőle. Várakozó tekintettel néztem fel rá, mire mélyet sóhajtott.

• Őt ismerve vadabb vitába is keveredhettünk volna, vagy ha éppen olyan kedvében van, akkor verekedésbe. – vont vállat lezserül – Szerintem csak az tartotta féken, hogy te is itt voltál. – meghökkenten néztem rá. Komolyan mondja?

• Képes lett volna verekedni veled emiatt?

• Nincs kizárva. Mason elég forróvérű.

• Jó, hogy itt voltam. – erre csak halkan felnevetett a rekedtes hangján, aztán szorosan magához ölelt.

• Mindig jó, ha itt vagy. – elvigyorodtam. Mégiscsak romantikus lélek.

• Köszönöm. – megpuszilta a homlokomat – Korábban végeztünk. Mit csináljunk, mielőtt visszamegyünk hozzánk?

• Resident Evil? – ajánlotta. Végigborsódzott a hátam, de végül beleegyeztem.

Fél ötkor otthagytuk a Wii-t, mert Ryan mindenképpen el akart menni fürdeni, mielőtt vacsorázni jött volna hozzánk. Én addig az egyik könyvét olvastam, viszont le se tagadhatnám, hogy fülig vérvörös lettem, amikor beállított a szobájába egy szál törölközőben. Erre csak annyit mondott: „Kvittek vagyunk.”