1st part of the 27th one. Read it, it's not... that scary. :3

27. Fejezet

Éjszakai túra

A megbeszélés után azonnal hazamentem. Ryan írt egy újabb SMS-t, hogy ő majd gondoskodik a sátorról, és hogy majd elém jön negyed nyolcra, hogy együtt tudjunk helyijárattal menni. Megnéztem, milyen időre lehet majd számítani éjszaka – felhős, szemerkélő esővel és 17°C-kal. Ennek jegyében fekete szabadidő és fekete top mellett döntöttem. Minderre felvettem még egy fekete mellényt is, a hátizsákomba pedig begyömöszöltem két liter szódavizet, egy szendvicset és egy széldzsekit. A karórám elmaradhatatlanul a csuklómon volt, és miután vetettem rá egy pillantást, megállapíthattam, hogy van még bő öt percem Ryan érkezéséig. Addig a hajamat egy copfba fogtam a fejem tetején, a csomagommal a hátamon pedig lementem a földszintre. Mire felvettem a sportcipőmet is, kopogtattak az ajtón. Örömmel nyitottam ki, tudtam ki fog velem szemben állni.

• Szia. – üdvözöltem a srácot, mire ő csak rám mosolygott.

• Gyere, induljunk. – az egyik kezét felém nyújtotta, amit én gondolkodás nélkül elfogadtam.

Így kézen fogva mentünk el a legközelebbi buszmegállóig. Ryan hátán egy hatalmas hátizsák volt, plusz a sátor kellékei. Ő is talpig feketében volt, mint én; fekete szabadidő, alatta a fekete V-nyakkivágásos pólója, a sportcipője, ujjatlan kesztyűje, mellénye és a cipelt holmik. Az ég ezüstszürke volt, elég sanszos volt, hogy hamarosan esni kezd majd. A busz néhány percen belül megérkezett, és mire leszálltunk, hideg cseppeket éreztünk a bőrünkön – az eső tehát meg is érkezett. Egyáltalán nem volt durva esőzés, csak egy kifejezetten kellemes szemerkélés. A buszmegállótól még egy jó tíz perces sétára volt az erdő, és míg a földúton gyalogoltunk, beszélgettünk. Az új tervéről még azóta sem szereztem tudomást, hiába telt el majd' két hónap, és hiába faggattam őt szakadatlanul, Ryan senkinek sem mondott semmit a tervéről, mert szerinte elég csekély esélye van arra, hogy összejöjjön, addig pedig nem akar süketelni senkinek semmiről, amíg nincs biztos jele annak, hogy sikerrel fog járni. Elképzelni sem tudtam, melyik lenne az az egyetem, ahova ne vennék fel őt. Az alapján, amit eddig tudtam – mégpedig hogy az akadémiájának talán a legokosabb és legjobban képzett tanulója –, csak abban lehettem biztos, hogy valami összetettebb dologról lehet szó, mert ha csak a tanulmányi eredményein múlna, akárhova felvételt nyerhetne.

Rövidesen a fák takarásából megláttuk a már összegyűlt csoportot, illetve a tanárokat a számukra kikészített asztaloknál ülve, ahogy éppen egy kupac papíron adminisztrálnak. A tisztásra érve intettünk a többieknek, aztán az asztalokhoz mentünk, hogy bejelentkezzünk.

• Nevek? – nézett fel ránk a tanár.

• Lara Lockwood és Ryan Smudge. – válaszolt azonnal Ryan. A férfi egy bólintást követően gyorsan a következő rubrikába firkantotta a neveinket, aztán adott nekünk egy térképet és iránytűt – Megkérdezhetem, hogy milyen meglepetésre lehet majd még számítani? – a tanár egy sejtelmes mosolyt villantott a srácra.

• Időben meg fogjátok tudni. – Ryan felvonta fél szemöldökét, de nem kérdezett mást, csak biccentett nekem, hogy induljunk. Követtem őt, ahogy egy csoporthoz sétált. Rick, a Midday ikrek, Austin, Page és Mason voltak ott.

• ...aztán felrobbant, és... – Rick éppen valami érdekes videóról magyarázott, amit még délután látott. Orosz autóbalesetek voltak benne, és elmondása szerint könnyesre röhögte magát. Mikor meglátta, hogy közeledünk, abbahagyta az élménybeszámolót, hogy köszöntsön bennünket – Hé, csősztök! – széles mozdulatokkal integetett nekünk, amit Ryan egy biccentéssel viszonzott.

• Szerintetek mi lesz az a meglepetés, amiről beszéltek? – érdeklődött Jason. Jensen a vállát vonogatva reagált az elhangzott kérdésre, éppen nagyon el volt merülve egy üzenet megírásában.

• Nem mondtak semmit. – közölte Ryan.

• Csak annyit, hogy „majd időben megtudjuk”. – tettem még hozzá. Mason bólintott egyet, aztán körbenézett.

• Nem Ashley-vel jöttél? – érdeklődött Page. Mason erre megrázta a fejét.

• Dehogy. Az a csaj kikészít. Állandóan tudni akarja, mi van velem, mit csináltam az adott napon, folyton rajtam lóg, és nem hagy élni. Még csak az kéne, hogy vele kelljen töltenem egy egész éjszakát. – fonta keresztbe a karjait a mellkasán.

• Túlzott érdeklődés? – kacsintott Rick.

• Ja. – hagyta rá.

• És kivel jött?

• Mit érdekel az engem? A lényeg, hogy nem velem. – rántotta meg a vállait Mason nemtörődöm módon.

• És te kivel jöttél?

• Renée-vel. – válaszolt egyszerűen. Ezt a témát nem feszegettük tovább. Az eltelt idő alatt Mason már fejlődött annyit, hogy képes volt elviselni, ha Ryan is a közelében van, de beszélni még mindig nem igazán akart vele. Ryan pedig, nos, önmaga volt, ami annyit tesz, hogy teljesen kivonta magát ez alól a helyzet alól, és magasról tett arra, Mason beszél-e vele, vagy sem.

Mire az óra nyolcat ütött, eléggé besötétedett ahhoz, hogy a diákok megkezdhessék a túrájukat. Párokba verődtünk, és a hatvan pár felsorakozott a tanárok utasításának megfelelően. Ötösével indítottak útnak minket. A következő turnusnak mindig legalább két-három percet várnia kellett, mielőtt elindul. Mikor az utolsó csoport is az erdőbe került, már koromsötét volt.

Ryan előrelátó volt, mert az oldalán lévő övtáskából előhúzott egy LED zseblámpát, és azzal világította meg előttünk a talajt, ami tele volt összezúzott ágakkal, elszáradt levelekkel, kisebb-nagyobb kövekkel és haldokló páfrányokkal. Amint a közelünkből hallottam egy ág reccsenését, megrezzentem és ijedten húzódtam a még mindig tökéletesen nyugodt sráchoz. Halkan kuncogott.

• Nyugi, biztos csak egy állat, vagy egy másik páros.

• Jó, tudom. Ne haragudj.

• Nem haragszom. – biztosított, még mindig mosolyogva, aztán tovább folytattuk az utunkat – Egyedül azt nem értem... – kezdte egy kis idő után, ismét megtörve a csendet –, hogy mi lehet az a „végső meglepetés”, amiről annyira hallgattak. Elvégre elmondták, hogy a megjelölt tárgyakat kell összegyűjtenünk, és már itt vagyunk nagyjából húsz perce az erdőben úgy, hogy semmi sem történt.

• Nem tudom. De először keresni kéne egy alkalmas helyet a lesátorozásra.

• Na igen. – erre megtorpant, elővette a térképet, a lámpájával pedig azt világította meg – Ha jól látom, az ott egy tisztás lesz. Oda kéne mennünk, és... – mikor felemelte a fejét, látta, hogy egy bokor felé sétálok – Mi az?

• Azt hiszem, találtam egy megjelölt tárgyat. – leguggoltam, hogy elvegyem a bokor alá elrejtett kis tasakot, de mielőtt hozzáérhettem volna a szaténszerű anyaghoz, valami megfogta a csuklómat. Először fel sem fogtam, mi az, de aztán felordítottam, és hisztérikusan igyekeztem elhúzni onnan a kezemet.

• Mi történt? – ahogy Ryan mögém lépett, látta, hogy egy kéz fogja az enyémet. De az a kéz nem akármilyen volt; elfertőződött sebek, hegek borították, mindehhez pedig hozzátársult az a félreismerhetetlen hörgő hang, ami csak és kizárólag egyetlen dologhoz tartozhatott. Ryan átkarolt hátulról és húzni kezdett, aminek az lett a következménye, hogy háttal a földre estünk, a húzás erejének hatására pedig előkerült a bokor mögül az a valami, ami megragadott engem.

• Úristen! – Ryan ösztönösen átkarolt és felrángatott a földről, miközben a szemeit folyamatosan az előttünk állón tartotta. Elém állt, aztán végignézett a felénk közeledőn.

• Mi a franc ez, élőszereplős Resident Evil? – mormogta. Ahogy végignézett az egyre közelebb botorkáló élőhalotton, szemet szúrt neki, hogy egy sörétes van a hátára akasztva – Várj itt. – súgta oda nekem, mielőtt a zombi előtt termett volna, hogy lerángassa a hátáról a fegyvert. Egy szinte gyakorlott mozdulattal szerelte le, aztán visszalépett hozzám, megragadta a karomat, és elrohantunk onnan. Fulladozva álltunk meg, miután nagyjából két percig megállás nélkül sprinteltünk. Én tökéletes sokkhatás alatt álltam, olyan érzésem volt, mintha még mindig fogta volna a csuklómat az a hulla. Ryan vetett egy pillantást a sörétesre. Kivette belőle a tárat, mire hitetlenkedve elnevette magát – Már értem. Ezt volt az a bizonyos „végső meglepetés”. – értetlenül ránéztem – Néhány embert zombinak öltöztettek be, befestették őket, hogy úgy tűnjön, mintha sebhelyekkel lenne tele a bőrük, ezeket pedig... – mutatta fel a fegyvert – ...szimpla műanyag golyócskákkal töltötték meg, mintha csak lövészgyakorlaton lennénk.

• Akkor ezért mondta a nő, hogy „túl kell élni” az éjszakát? – vigyorogva bólintott.

• Bátorságpróba.

• És akkor ez most azt jelenti, hogy reggelig össze leszünk zárva ezekkel az álruhás fazonokkal? – a hangom kezdett ismét hisztérikus hangnemet ölteni.

• De ahogy mondtad, ezek csak álruhás fazonok, szó sincs igazi akcióról. – lépett elém. Végigsimított a hajamon.

• De elég hihetően játsszák a szerepüket.

• Itt vagyok neked, nem kell félned. Már fegyverünk is van ellenük. – nem szóltam semmit. Ryan a lámpáját felkapcsolva körbepásztázta a környéket.

• Ne aggódj, egyelőre nincs itt senki. – némán bólintottam, az arcomat pedig a mellkasába fúrtam. Adott egy puszit a fejemre – Gyere, induljunk inkább. Újra betájolom magunkat, aztán mehetünk a tisztásra tábort verni.

• Oké. – amíg ő elővette az iránytűt és a térképet, én tartottam a LED-et, hogy rendesen lásson mindent. Rövid időn belül meg is volt, és intett, hogy kövessem. Megfogtuk egymás kezét, úgy sétáltunk Ryan vezetésével a tisztás felé. Út közben elszórtan hol hangosabb, hol halkabb kiabálást hallottunk, attól függően, milyen közel voltak hozzánk, akik megrémültek az álruhás élőhalottaktól. Egyszer a sétánk alatt belefutottunk egy másikba is, de Ryan abszolút hidegvérrel a kezébe vette a gyakorlópuskát és leadott vele néhány lövést, mire a hullának öltözött ember halált színlelve engedelmesen elterült a földön.

• Gyere. – maga elé állított, és a kezeit a vállaimon tartva irányított a megfelelő irányba.