The first part of the first chapter of my novel, because I can't get it in one article, since it's too long for this shit. :3

1. Fejezet

A verseny

A lányokkal már nagyon vártuk a versenyt. Helyi döntő volt októberben Londonban, ahova két iskolából indított csapatokat a városunk. Az egyik a miénk volt, a Briar-Rose Akadémia női röplabdacsapata. Mi indítottunk még egy kosárcsapatot, a többi viszont másik iskolából került ki: Hastings fiúiskolájából. Az iskola neve Silver Moon Akadémia; ők két csapatot indítottak: egy amerikai futball- és egy sima focista csapatot. A versenyre külön kisbuszokkal mentek a csapatok, úgyhogy a két iskola egymást legfeljebb a versenyen nézhette, ha éppen nem egy időben voltak a meccseik.

Miután leszálltunk a buszról, az edzőnk, Edward Tungsten azonnal az egyetemre vezetett bennünket, ahol a versenyt is tartották. Sietve átvágtunk az aulán, Edward pedig a portán állomásozó férfitől kérdezte, a csapata hova tudna menni előkészülni a versenyre. A férfi elmosolyodott és felállt. A tekintetem azonnal a névtáblájára siklott – Leonard Smith. Fiatal férfi volt, nagyjából huszonöt éves lehetett csak. Kilépett a pultja mögül és az aula bal oldalán lévő folyosóhoz sétált, Edwardnak közben folyamatosan mutogatva és magyarázva, merre kell menni. Végezetül még meghagyta Edwardnak, hogy ha bármi problémánk lenne, nyugodtan keressük fel őt, mert örömmel segít majd nekünk. Ahogy végignézett rajtunk, mindnyájan megajándékoztuk a sötétszőke hajú férfit egy mosollyal, aztán az edzőnket követve továbbálltunk, Leonard útmutatásait követve. A csapatunk minden tagján szabadidő volt, illetve egy táska, amiben a versenyre hozott sportegyenruhánk pihent. Az én választásom egy sporttáskára esett, de volt, aki hátizsákban hozott magával mindent. A verseny két napos és egy éjszakás volt, úgyhogy váltóruhát is kellett hozni. A bőröndöket és egyéb másodlagos táskákat viszont még a kisbusz csomagtartójában hagytuk, egyelőre csak a versenyre koncentráltunk.

Miután végre megtaláltuk a mi emeletünket, Edward mindenkinek odaadta a szobakulcsát. Az edzővel együtt heten mentünk, és mivel a kollégiumban nem voltak túlzottan sokan, mindenki külön szobát kaphatott. Edward szobája egy kicsit távolabb volt a miénktől – férfi lévén nyilván más helyen kapott szobát. Részletesen elmondta, merre találjuk, ha bármi gondunk vagy kérdésünk lenne, aztán elment. A lányokkal ezután különváltunk, hogy megkereshessük a saját szobánkat. A kulcsomra néztem – 217-es szoba. A folyosón végigsétálva nézegettem a szobaajtókra ragasztott számokat. Egy emelettel feljebb kellett mennem, és ott a folyosó bal oldalán, nagyjából középtájt megtaláltam a szálláshelyemet. A kulcs elfordítása után benyitottam.

A szoba egyáltalán nem olyan volt, amilyet vártam – annál sokkal szebb. A mi iskolánk kollégiuma is szép, de nem ennyire. Ráadásul ahhoz már hozzászoktam, úgyhogy még ha szép volt is, én már unalmasnak tituláltam. Ami pedig unalmas nekem, azt nem is találom szépnek. Körbenéztem. A szoba nem volt kimondottan nagy, viszont túlzottan kicsi sem. Az ajtó után következett egy szűk, másfél yard hosszúságú folyosószerűség, ami a japán házak stílusát idézte. Becsuktam az ajtót és levettem a cipőmet is, utána pedig besétáltam a szobába. Egy kollégiumhoz képest tágas szoba fogadott, sápadt barackszínű falakkal és fenyőlambériával. A jobb oldali falon egy hatalmas ablak volt, alatta ággyal. A szemközti falnál egy íróasztal volt, a bal oldali falnál pedig egy ruhásszekrény. Még egy cserepes növényt is bezsúfoltak – egy egyszerű fikusz volt, az íróasztal és az ágy között. Egyszerű, de nagyszerű szoba. Szerintem egy kollégiumban ennél jobbat aligha kaphatok. Az első dolog viszont, ami szemet szúrt, az volt, hogy nincs fürdőszoba. Mivel a szobához külön nem volt, nyilván ez azt jelentette, hogy egy közös fürdő van, amit mindenki használ.

A sporttáskámat az ágy mellé dobtam, én magam pedig elnyúltam az ágyon. A mobilom azonnal megszólalt a pulcsim zsebében. Megnéztem, Ashley volt az, az egyik csapattársam.

• Hol a szobád? – szólt bele azonnal, miután felvettem.

• A 217-es, egy emelettel feljebb.

• Oké. A többieké a 198-as, a 201-es, 206-os, 207-es és 210-es.

• Köszi.

Letettük a telefont, én pedig felültem az ágyon és kinéztem az ablakon. A verseny kezdetéig volt még vagy egy óránk, úgyhogy egyáltalán nem kellett sietnünk. A nap sütött, meglehetősen szép időnk volt, csak néhány felhő takarta az eget. Habár Angliában sosem lehet tudni, mikor fog eleredni az eső, úgyhogy nem is reménykedtem inkább semmiben sem. Az ország időjárása mondjuk tökéletesen megfelelt nekem, mert imádtam, amikor esik.

Gyorsan felvettem a sportegyenruhámat, ami egy vörös kis sortból és az akadémiánktól kapott fehér topból állt, rajta egy absztrakt vörös mintával, ami egy vadrózsát formált, illetve a hátán a számommal, az egyessel, szintén vörössel. Miután a fehér térdvédőket is felhúztam a lábaimra, visszavettem a fehér Adidas szabadidőmet. A karjain és a nadrág két oldalán három-három fekete csík húzódott, a pulcsi bal oldalán, a szívem táján, illetve a nadrág felső részén pedig ott volt az Adidas tavirózsára emlékeztető logója. Visszavettem a fekete Adidas sportcipőmet is, aztán visszamentem a folyosóra. Bezártam a szobámat, és inkább sétáltam egyet. Lassan haladtam végig a folyosókon, néhány diák fotóját nézegetve, illetve az „Akikre büszkék vagyunk” faliújságot kicsit tüzetesebben megvizsgálva. Rövidesen visszaértem az aulába, ahol Leonard még mindig a pult mögött ült és olvasott. Odasétáltam hozzá, a halk neszezésre pedig felkapta a fejét. Amint meglátott, elmosolyodott, a könyvét pedig félretette.

• Segíthetek valamiben? – a hangja pontosan olyan kedves volt, mint amikor először láttuk.

• Nem, köszönöm. Csak sétálni szerettem volna egy kicsit. Elvégre két napig itt leszünk a kollégiumban. – erre apró bólintás volt a válasza.

• No igen. És hogy tetszik?

• Messze szebb, mint az eddigi kollégiumok, amiket láttam.

• Honnan jöttél?

• Hastings.

• És ott is ilyenek a kollégiumok, vagy... – nem hagytam, hogy befejezze.

• Szerintem a londoniak szebbek. – röviden felnevetett.

• Miért tetszenek jobban az itteniek?

• Semmi extra, egyszerűen csak unalmasak már nekem az ottaniak. – erre megint diszkréten nevetett egyet. Az én szám is mosolyra görbült és felvontam fél szemöldökömet, ezzel jelezve neki, nem értem, miért nevetett.

• Ó, elnézést. Csak nem hallottam még ilyesmit, hogy aki megun valamit, azt már ne nevezné szépnek. – egy apró mosollyal a számon vontam vállat, amolyan „ez vagyok én” stílusban.

Leonard figyelme ekkor ismét a bejáratra tévedt. Én is hátranéztem egy pillanatra. Egy csapat srác érkezett. Gyorsan végignéztem rajtuk, aztán vissza is fordultam Leonard felé. Ő egy mosollyal intett nekem, hogy várjak egy percet. Bólintottam, aztán engedelmesen félrehúzódtam, hogy a csapat edzője beszélhessen vele. A fiúk a bejáratnál vártak és ott röhögtek valamin. Mikor az egyik észrevett engem, amint éppen a hajamat fogtam fel egy copfba, oldalba bökte a többieket, mire mind rám néztek és megfütyültek. Akkor hagyták abba, amikor az edzőjük, bizonyos John Valley, rájuk dörrent egy „Csend legyen” felszólítással. Én ügyet sem vetettem rájuk, úgy gondoltam, egy büszke nő nem foglalkozik ilyesmikkel. Különben is, már 20 év körüliek, akkor meg ne viselkedjenek ennyire éretlenül. Ami érdekesebb volt, azt egy elejtett félmondatból hallottam ki: a srácok a hastingsi Silver Moon Akadémiáról jöttek. Ahogy rájuk néztem, azonnal rájöttem, melyik csapat lesz az övék: az amerikai focistákhoz volt szerencsém. Volt, aki farmert viselt, és volt, akin fekete szabadidőnadrág díszelgett, viszont mindegyiken az amerikai focisták tipikus pulcsija virított: gombos, a bal oldalon egy nagy nyomtatott betűvel, a nyakánál, a két ujja végén és az alján pedig csíkokkal. Mindegyik oldalán sporttáska lógott, a hátukra pedig lezserül rá volt dobva a hátizsákjuk. Az edzőjük intett nekik, hogy kövessék, én pedig visszamentem Leonard-hoz, hogy folytathassuk a beszélgetést. Az egyik srác viszont odajött hozzám, és a pultra támaszkodva dobott felém egy félmosolyt. A csapatból az egyiknek feltűnt, hogy nincs ott, így visszafordult. Mikor meglátta, mit csinál, röhögve szólt oda neki:

• Mason, gyere már! – erre még néhányan megfordultak, és ők is röhögni kezdtek. Mason csak intett nekik, hogy menjenek csak tovább, aztán visszafordult, mire szembetalálta magát az én cseppet sem lenyűgözött pillantásommal. Felvont szemöldökkel meredtem rá, amolyan „mi a francot akarsz?” ábrázattal.

• Hogy hívnak? Te is részt veszel a versenyen? – elvigyorodtam és kissé gúnyos hangon kérdeztem vissza:

• Sokat gyakoroltad ezt a tükör előtt? – erre meghökkenten nézett vissza rám, a mosolya pedig lefagyott az arcáról. De épp csak egy pillanatra, mert utána szinte azonnal megint ott láttam rajta.

• Igen, rengeteget. El sem tudod képzelni, de minden nap ott állok a tükör előtt, hogy a felszedős mosolyomat gyakoroljam. De jól megy, nem? – erre elnevettem magam. Oké, lehet, hogy kicsit rámenős, de tényleg vicces srác.

• Na jól van, elég lesz, te Don Juan. – hátul, Mason pulcsijának nyakát megragadta az egyik csapattársa, aki az imént szólt neki, és elhúzta tőlem. – Valley megint ki fog akadni rád. – Mason erre csak felhorkant, de azért visszavette a vállára a táskáit.

• Megadjam a számomat? – küldött még felém egy féloldalas vigyort. Visszamosolyogtam rá, aztán vállat vontam.

• Szerintem nem halok bele, ha nem kapom meg. – erre a csapattársa tört ki nevetésben. Ekkor tűnt csak fel, hogy Mason társának milyen szép napbarnított bőre van, ami, valljuk be, ritkaságnak számít Angliában.

• Ne röhögj! – ripakodott rá azonnal Mason.

• Ilyet se láthat mindennap az ember! Mason Wright-ot elutasították! – tovább röhögött. Leonard és én is egy mosollyal figyeltük a jelenetet, a fiúk pedig elmentek a többiek után. A mobilom megint megcsörrent a zsebemben. Gyorsan felvettem – az edzőm szólt bele, hogy siessek, mert öt percen belül kezdődik a verseny. Egy „Rendben” elhadarása után sietősen elköszöntem Leonard-tól, és visszarohantam a szobámba a vizemért. Alig két-három perc múlva a többi lánnyal mentem vissza az aulába. Leonard intett nekem, mire odamentem hozzá beszélgetni, amíg az edzőnkre vártunk. Rövidesen a folyosó ismét hangokkal telt meg – ez jelezte nekünk, hogy a fiúk is hamarosan az aulában lesznek. Mason azonnal észrevett, de mikor látta, hogy egy másik férfival beszélgetek, összeszaladt a szemöldöke.

• Már megint azzal a szőkével dumál? Ezt nem hiszem el! – mormolta idegesen, a fogait csikorgatva. A csapattársa, aki korábban elrángatta, megint ránézett, aztán felsóhajtott.

• Nem jössz be neki. Nem értem, mit eszed még mindig ezen magad.

A következő pillanatban egy éles hang hasította ketté a levegőt:

• Lara, azonnal hagyd abba a bájcsevegést! Már a pályánál kéne lennetek! – természetesen az edzőnk volt, mi pedig rögtön kisiettünk az aulából. De nemcsak mi kaptunk: a fiúk edzője is ideges volt, amiért „itt álltak a fiúk, mint a szende szüzek”, úgyhogy ők is követtek minket.

• Az első meccs a tiétek lesz, úgyhogy készüljetek! – informált minket az edzőnk az úton, ahogy a tornaterembe siettünk. A kollégium és az egyetem helyileg is össze voltak kötve, úgyhogy nem kellett túl messzire mennünk. – Gondolom feltűnt már, de azért elmondom: a másik két csapat a Silver Moon Akadémiáról jött. Az edzőjük jó barátom, bizonyos John Valley.

A röplabdabajnokságot természetesen bent tartottuk, a kosárlabdameccsekkel egyetemben. A kintiek a foci és amerikaifoci-meccsek voltak. Csak a londoni, a hastingsi két akadémia és egy másik, doveri középiskola vett részt a versenyen.

Mivel a focimeccs volt az első, Mason be tudott ülni a csapatával a mi meccsünket megnézni. Egyelőre nem tudta, hogy mi kosarasok vagy röpisek vagyunk-e, de mivel nem volt jobb dolga, a meccseket nézte inkább. A mellkasán keresztbe font karokkal ült, és unott tekintettel nézte a pályát. Figyelte, ahogy felszerelték a hálót, közben pedig a többi srác odatelepedett köré a csapatából.

• Röpi lesz az első? – tette fel a kérdést az egyik, miután lehuppant Mason mellé. Az utóbbi srác válasza erre csak egy vállrándítás volt, mire a másik kuncogott egy sort – Na és szíved hölgye most fog játszani, Don Juan? – erre a többiek felröhögtek, az érintett pedig felhorkant.

• Hagyjatok már. Nem érdeklem, vettem. De nem kell ezt ezerszer elmondani. – erre az egyik megveregette a vállát.

• Vannak még itt jó csajok, ne izélj rajta túl sokat – kacsintott rá.

• Ó, kösz. Mondja ezt az, aki egy évig rá se nézett a csajokra egyetlen egy miatt. – a másik erre összevonta a szemöldökét, mire Mason felsóhajtott – Bocs, Ryan. Egy kicsit elborult az agyam, azt hiszem.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, a hangosbemondón meghallották egy férfi mély hangját, ahogy bejelenti az első csapatokat. Ez még csak a selejtező volt, a döntőkre természetesen csak másnap került sor. A Briar-Rose Akadémia versenyzett a doveri One Hook ellen.

Mason azonnal felvillanyozódott, amint meglátott a pályára lépő csapatban.

Mivel én voltam az egyes, én voltam a szerváló is. Amint elhangzott a sípszó, az ellenfél térfelére szerváltam a labdát, aztán a helyemre siettem, hogy szükségszerűen a csapatom segítségére lehessek. A labdát visszaadták a mi térfelünkre, amit a kettes Ashley védett le egy kosárérintéssel. Ezt én egy alkarral adtam tovább az elöl álló ötös Renée-nek, így ő egy lecsapással igyekezett azonnal pontot szerezni. Az ellenfél ennél azonban jobb volt, úgyhogy ismét rajtam volt a sor, hogy egy alkarral hárítsam a támadást. A hármas Jade egy kosárérintéssel átadta a labdát a másik csapatnak, amit ők azonnal vissza is adtak – egy lecsapással. Viola elvétette a védést, viszont szerencsére én is a labda után mozdultam, úgyhogy az utolsó pillanatban elütöttem a talaj felett a labdát, nem foglalkozva a ténnyel, hogy ezután az oldalamra dőltem a hirtelen mozdulatom miatt. A szervát pedig remekül kihasználta Jade, mert egy lecsapással megszerezte az első pontot a csapatunknak. Mason és az amerikai focis csapat hangos ovációval jutalmazott bennünket. Kérdő tekintettel néztünk fel a hangforrás irányába, mire megláttuk a srácokat. Egy mosoly bontakozott ki az arcomon, aztán Faith kézbe kapta a labdát, úgyhogy egy forgás után szervált.

A mérkőzést végül mi nyertük meg. A csapatunk összeölelkezett és egymás hátát veregettük elismerően, a futballisták pedig a nézőtéren állva tapsoltak nekünk. Felsiettünk hozzájuk, a srácok pedig gratuláltak nekünk szóban is. Ashley és Viola a kezüket nyújtották és bemutatkoztak nekik, úgyhogy ezután mindannyian így tettünk. Én Mason és Ryan közt kaptam helyet, mögöttem Chester ült, előttem pedig Brian és Oliver. Ashley Chester és Patrick közt foglalt helyet, utána Jade és Viola ültek Patrick és Austin között. Devon, Damon, Dean és Rick éppen egy videón röhögtek, amit még az osztályteremben vettek fel egy szünet alkalmával – a srácok éppen az öt percüket élik ki: a talajra fordítottak egy padot meg egy széket, és Ryan egy könyvvel a kezében „odaült”, mintha olvasna. A videó poénját egyébként akkor lehetett csak észrevenni, amikor valaki a pad tetejére ült, addig mindenki azt hitte, hogy Ryan a falnak húzódik, és úgy olvas. A lányokkal elég jót derültünk a felvételen, a fiúk pedig megint vállba bokszolták és összeborzolták Ryan haját eme fantasztikus alakításáért. Faith, a csapatunk hatodik tagja, csendben ült elöl Oliver mellett. Ő volt köztünk talán a legcsendesebb, és nem is igazán beszélgetett senkivel. Habár a srácok pados akciója neki is nagyon tetszett, és miután nevetett rajta egy sort, a fiúk beszélgetni kezdtek vele is.

Nem tölthettünk el túl sok időt így együtt, mert a srácoknak menniük kellett a meccsükre. Mi is gondolkodás nélkül felálltunk.

• Jöttök megnézni minket? – vigyorodott el Rick, Violának szegezve a kérdését. A lány csak vállat vont.

• Nagyon úgy fest a dolog. – Rick erre még szélesebben vigyorgott, szemlátomást tetszett neki Viola stílusa.

• Én maradok. – jelentettem ki, és visszaültem a helyemre. Mason erre felvonta fél szemöldökét, és úgy nézett vissza rám.

• Hogyhogy nem jössz?

• A barátnőmnek most lesz meccse. Kosár jön, tehát játszani fog.

Mason erre természetesen nem tudott mit mondani – egyszerűen csak bólintott, aztán a többiekkel együtt elment. Faith-et is elrángatták Oliverék a meccsükre, úgyhogy tényleg egyedül maradtam.

A hálót leszerelték és bíróváltás volt, utána a szervezők még végeztek egy gyors megbeszélést – mindez lezajlott négy-öt perc alatt, utána pedig a korábban is hallott mély hangú férfi jelentette be a két mérkőző csapatot: a mi akadémiánk képviselői a Briar-Rose-ból, és a One Hook Akadémia kosárcsapata. Amint megláttam a pályán életem legeslegjobb barátnőjét, azonnal felpattantam a helyemről, mintha legalábbis egy hangyabolyon ültem volna eddig, és egy „Mindent bele, Page!” kiáltással üdvözöltem. Az érintett lány felnézett a nézőtérre, és mikor meglátott, szélesen elvigyorodott és széles mozdulatokkal visszaintegetett nekem.

Rövidesen a meccs is elkezdődött. Page ütötte a labdát, szerencsésen az ő csapatának javára. Zoe ezt ügyesen elkapta és vezetni kezdte az ellenséges csapat kosarához, de útját állták. Page azonnal a kosárnál termett, de az egyik lány a One Hook-tól azonnal ráakaszkodott, úgyhogy neki tabu volt passzolni. Bridget viszont szabadon volt, úgyhogy miután a lány elkapta a neki adott labdát, azonnal kosárra dobta – a labda pedig csont nélkül átment a gyűrűn. Azonnal felpattantam és hangosan ordítottam a Briar-Rose csapatának. Page felpillantott rám és egy széles vigyort küldött nekem, én pedig tapsoltam neki, és két feltartott hüvelykujjammal üzentem neki, hogy „csak így tovább, meg se álljatok a győzelemig!”. Barátnőm persze értette, úgyhogy kacsintott egyet, mielőtt újra belefeledkezett volna a játékba.

A meccsüknek nagyjából 57-60 perc múlva vége lett, Page csapatának javára. A lányok szintén összeölelkeztek örömükben, pontosan úgy, ahogy mi is tettük. Barátnőm azonnal feljött mellém. Leült, bal karját pedig a nyakam köré fektette, úgy húzott oda magához. Mélyen beszívtam az illatát, amit úgy imádtam, örültem, hogy végre megint itt van mellettem.

• Bocs, hogy nem tudtalak megnézni, de tudod, hogy mi későbbre jöttünk. – egy szomorú pillantást küldött felém, én viszont csak megráztam a fejemet.

• Ugyan már, tudom. – nevettem – Holnap nézz majd meg inkább. – erre széles vigyor ragyogott fel az arcán.

• Tudtam, hogy nyerni fogtok! – szorosan magához ölelt, a hirtelen mozdulattól pedig felnyögtem és kissé összerogytam ültömben. Mindettől eltekintve nagyon aranyos gesztus volt, ezt nagyon szerettem benne.

• Kimegyünk?

• Aha, persze. A futballmeccs érdekel ennyire? – kérdezte, mialatt mindketten felálltunk és elindultunk kifelé. Válaszként csak bólintottam.

A csapatom tagjai a nézőtéren ültek, mindegyik feszülten figyelte a meccset. Látszott rajtuk, hogy nagyon szorítanak a srácokért. A pályára néztem – az utolsó perceket láthattuk csak a mérkőzésből, mivel egy futballmeccs 67 perces, a barátnőm pedig nagyjából egy óra alatt végzett. A táblára felpillantva informálódtunk az állásról – a Silver Moon Akadémia magasan vitte a prímet.

Miután helyet szorítottak nekünk, leültünk a nézőtéren a lányok és fiúk közé. A srácok természetesen szintén a Silver Moon Akadémia diákjai, csak ők a focisták voltak, akiknek a röplabdameccsel egy időben volt a mérkőzésük. Ők kerültek ki győztesen, és az amerikai focinak is el volt már döntve a sorsa. Az utolsó touchdown megszerzése után Ryan-t a csapattársai özönlötték el, és folyamatos vállon- és háton veregetések közepette gratuláltak neki a pontszerzéséért. Mason Ryan nyaka köré fonta a karját, és mint a jó haverok, úgy jöttek a nézőtér felé. A tekintetükkel megkeresték a többieket, hogy intsenek nekik, jöjjenek le hozzájuk – mert valljuk be, kicsit bajos lett volna nekik a sportruhájukban a zsúfolt nézőtérre préselniük magukat –, de aztán szemet szúrt nekik, hogy én is ott vagyok egy ismeretlen lánnyal. Mivel a lányok kosár- és röplabdacsapata egy osztály volt, mi tökéletesen ismertük egymást, úgyhogy csak a fiúknak voltunk ismeretlenek, egymásnak egyáltalán nem.

A srácok és velük együtt a lányok is elindultak lefelé, Page és én pedig követtük őket. Barátnőm még mindig ki volt pirulva egy kicsit az alig néhány perce véget ért meccse miatt, de már nem szomjazta annyira a levegőt, mint korábban. Rick felvetette a nap ötletét:

• Nincs kedvetek eljönni a szobánkba? Nem túl nagy, de sok jó ember kis helyen is elfér. – kacsintott egyet. A fiúk esetében öt emberre jutott egy szoba, mivel harmincan jöttek összesen; két tizenöt fős osztály, az egyik amerikai-focis, a másik pedig a sima focista. Rick szobatársai egyébként Devon, Damon, Dean és Patrick voltak.

• Én benne vagyok. – vont vállat Ryan. Az ő szobatársai Chester, Mason, Brian és Matt voltak, akik szintén egyetértettek a sráccal, és csatlakoztak.

• Mi is megyünk. – jelentette be a harmadik csapat is ebből az osztályból. Ők rendre a következők voltak: Ian, Kurt, Austin, Andy és Oliver. Természetesen a másik fiúosztály sem akarta kihagyni a meghívást. Az ő három csapatuk a következő volt: Dylan, Tyler, Tony, Tom és Taylor. A második tagjai Jason, Jensen, Jared, Derek és Robert, a harmadiké pedig Daniel, David, Adam, Richie és Chris voltak. Mivel a meghívás nekünk, lányoknak is szólt, Rick és még valamennyi fiú kérdő tekintettel vizsgálgatott bennünket. Összenéztünk a lányokkal, aztán vállat vonva Ashley válaszolt:

• Rendben, miért ne? – erre az ikerpár, Jason és Jensen összepacsiztak a levegőben, vagy ahogy errefelé mondják: „they gave each other a high five”.

• Én viszont mindenképpen megfürdök előtte. – jelentettem be, mire Page egy rövid spekulálgatást követően úgy döntött, csatlakozik hozzám a fürdési akciómban.

• Jaj ugyan már! – kontrázott azonnal Damon – Senki se fog fürdeni előtte. Most megy mindenki oda ünnepelni, mert minden csapatunk továbbjutott. Szóljatok már a kosaras bigéknek is! – erre természetesen barátnőm kapott jó néhány pillantást a fiúktól.

• Amúgy téged hogy is hívnak? – mérte végig a számára még ismeretlen lányt Andy. Page erre csak kedvesen rámosolygott a srácra és a kezét nyújtotta felé.

• Page Hiddleston. – mutatkozott be, mire a srác felől egy „Andy Shadow” hallatszott.

• Akkor Page, szólnál a csapatodnak, hogy buli lesz nálunk? – vigyorgott rá Devon a lányra, aki csak vállat vont.

• Persze.

A fiúk erre kurjantgattak és örömükben kiabáltak, úgy vonultak le a pályáról. Ha azt mondom, hogy hangos kis csapat voltunk, akkor még nem fejeztem ki magam eléggé. Szerintem az összes ember minket figyelt a nézőtérről, de ez a srácokat szemlátomást maximálisan hidegen hagyta.

Mivel a fürdéses tervem meghiúsult, egy mély sóhajjal fejeztem ki beletörődésemet az ügybe. Tudtam, hogy nem tehetek semmit a tömeg akarata ellen. Elkísértem Page-et a szobájához. Írt a többieknek egy SMS-t, hogy ha van kedvük, akkor jöjjenek el a srácokhoz. Egy percen belül az összes üzenetet megkapta, természetesen mind igenlő választ tartalmazott. Innentől pedig nem telt bele sok idő, hogy a lányok kopogjanak barátnőm ajtaján. Kimentünk a szobából, és miután Page elrendezte a zárat is, elmentünk Rick-ék szobája felé. A srác előzőleg megmondta nekünk a szobaszámot – konkrétan még mielőtt beléptünk volna a kollégium ajtaján.

Miután megtaláltuk a 376-os szobát, bekopogtattunk. Dean nyitott ajtót.

• Cső csajok! – köszöntött minket vigyorogva. Mögötte mozgolódás támadt.

• Itt vannak?

• Már épp ideje volt. – erre felszaladt fél szemöldököm, de aztán beléptünk. A szobában hat ágy volt: három emeletes ágy, és már mindegyiket elfoglalta néhány srác. Ryan, Mason, Matt, Andy és Austin együtt beszélgettek és röhögtek. Az érkezésünkre Andy azonnal felkapta a fejét. Őt a többi lány érdekelte elsősorban. Fel is állt és otthagyta a másik négy srácot. A számára ismeretlen négyeshez ment és azonnal bemutatkozott, mire a lányok összenéztek és felnevettek, mielőtt bemutatkoztak volna. Rendre egy Bridget, Zoe, Emily és Lydia hallatszott. A magas hollófekete hajú srác a másik négy haverjához invitálta a lányokat, akik örömmel csatlakoztak a fiúkhoz. Mikor meglátott, Mason is intett nekem, hogy menjek oda. Page követett és helyet foglaltunk a srácoknál. Egymás mellé ültünk le: ő Austin, én pedig Mason mellé, így a srácok között voltunk.

• Ki akar pókerezni? – vetette fel az ötletet Matt.

• Vetkőzős pókert emlegetett valaki? – kapta fel a fejét Tony, mire mindenki röhögésben tört ki.

• Igaz, az még jobb ötlet. Legalább egy kis izgalmat visz a dolgokba. – helyeselte Robert. Néhány lány csak a szemét forgatta, viszont voltak vállalkozó szelleműek is. Ilyen volt a mi Violánk is.

• Helyes, úgyis megverlek titeket! – termett ott a kis csapatunknál azonnal a lány. Arrébb mentünk, így helyet szorítva neki – Lapokat!

A srácok röhögtek egy sort, és fél perc alatt azért sikeresen kerítettek is egy paklit. Mivel Derek gyakorolt bűvészetet, nála alapfelszerelésnek számított egy römikártya-pakli.

• Én itt akkor kiszállnék. – megtámasztottam magam hátul, a testemet ezzel felkészítve a felállásra, Mason viszont visszatartott:

• Ne már, maradj! Úgy sokkal viccesebb, ha sokan vagyunk.

• De nem játszok vetkőzős pókert. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Mason erre vállat vont.

• Oké, de legalább maradj itt a csoportban. – én is csak vállat vontam és végül ottmaradtam mellette.

Fél órán belül mindenféle üdítő előkerült a srácok táskáiból – alkohol helyett, természetesen. 0%-os alkoholtartalmú italokkal is nagyon jól éreztük magunkat. A póker amúgy nagyon vicces volt, a lányok kedve fordítottan arányosan alakult a folyamatosan elvesző ruhadarabjaikkal: minél többet kellett ledobniuk, annál kevesebb kedvük volt játszani. Na igen. Én pontosan ezért nem akartam játszani. Nem is tudom igazán, hogyan kell, úgyhogy egészen biztosan szívtam volna. Viola ezzel szemben remekül játszott: az ígéretéhez híven tényleg nyerésre állt, még csak egy zoknitól kellett megválnia. Az összehasonlítás kedvéért itt most meg kell jegyezni, hogy a többieken már felső sem volt. Az összes srác félmeztelenül feszített a körben, a lányokkal együtt. Habár köztük volt olyan, akin már nadrág sem volt, és csak fehérnemű volt rajta. Hát, őket irigyeltem legkevésbé. Viola után Ryan volt a legjobb játékos egyébként, a felsőjét az előző körig nem kellett ledobnia, ezzel rajta maradt legtovább póló – Viola után persze, aki makacsul tartotta magát és rekordját azzal az egyetlen zoknival, amit eddig le kellett vennie. A többiek, akik nem játszottak, szintén a kör köré gyűltek, és figyelték a póker menetét. Közben folyamatosan fütyültek és röhögtek, amikor látták, hogy valaki éppen rossz lapot akar letenni. Meg tulajdonképpen akkor is, amikor éppen jót. Állandóan azt hajtogatták, hogy „Az a lap nem nyerő”, vagy „Vetkőzni akarsz? Igen? Akkor tedd csak le azt a lapot”, de persze nem lehetett nekik hinni, mindenkinek a saját eszére kellett hallgatnia, mert rájuk nem lehetett támaszkodni. Sose lehetett tudni, mikor gondolják komolyan, hogy nem éri meg letenni egy lapot, illetve hogy mikor érdemes hallgatni rájuk, és megtenni az eltervezett lépést. Amikor már kezdett nagyon ideges lenni, Mason rá is ordított a mögötte állomásozó, folyamatosan a fülébe suttogó Tomra.

• Hagyd már abba, a rohadt életbe, nem tudok koncentrálni! – Tom meghökkenten nézett vissza Mason-re, aki csak visszafordult és ledobta középre a kártyáját. Ryan röhögve nézte Masont a kör túloldaláról.

• Ne legyél már ilyen, ez is hozzátartozik a játékhoz. – mivel időközben mindenki újabb lapokat tett, ezúttal ő következett. Nem habozott sokat, szinte azonnal tudta, mit akar letenni. Viola pontosan így játszott. Heves volt ugyan, de rendkívül megfontolt is.

A játék akkor fejeződött be, amikor az egyik lány, Bridget, odáig jutott, hogy a következő darab a fehérneműje lett volna. Mindenki megértette a lány problémáját, és nem is erőltették neki, hogy tovább játsszon, úgyhogy inkább abbahagyták mindannyian. Violának pedig külön elismerték pókertehetségét. Rick még külön meg is jegyezte neki:

• Ó, kérlek, taníts mester! – erre mindenki röhögött.

A tényről, hogy eleredt az eső, mindenki tudomást szerezhetett, amint Dean elordította magát az ablaktól ellépve, hogy „Hé, népek! Esik az eső!”. Erre Tony gondolkodás nélkül kijelentette, hogy „itt az ideje, hogy a bulit kivigyék a szabadba”, közben lapos pillantásokat vetve a lányokra, mire ők csak a szemüket forgatták.

• Van valakinél egy üveg? – hallatszott aztán Matt hangja.

• Ja! Itt van. – egy laza mozdulattal a srác felé hajította Daniel az egyik üres flakonját, amit Matt ügyesen elkapott.

• Üvegezés? Most komolyan? – kötött bele az ötletbe Chris.

• Kussolj, ha nincs jobb ötleted! – szólt vissza neki Matt, mialatt csatlakozott a többiekhez, akik már éppen a hatalmas kört formálták a szoba közepén. Mason rám mosolygott és a fejével feléjük biccentett.

• Jössz?

• Persze. – visszaküldtem neki egy mosolyt, aztán leültem Mason baljára. Page velem szemben volt, éppen Austin és Patrick között ült, és velük beszélgetett.

• Ki kezdjen? – hallatszott a kérdés. Ryan vállat vont.

• Valaki pörgessen, aztán akin megáll, az indít. – mivel a srác akkor ült csak le a bal oldalamra, a lendületének köszönhetően megéreztem férfiparfümjének illatát. Mélyen magamba szívtam, tekintve, hogy az egyik kedvencem volt. Azóta már visszavette magára a pólóját és pulcsiját is. Szerintem az amerikai focisták nagyon büszkék voltak a sportra, amit űztek, mert mindegyiken ott virított a pulcsija, ezzel jelképesen mutatva, hogy ők amerikai focit játszanak.

Az üvegezést amúgy Taylor indította, mivel a kiválasztó pörgetés rá mutatott. Ezután ő pörgette meg az üveget, ami Ian-en állt meg.

• Felelsz vagy mersz? – villant meg Taylor szeme. Ian rövid gondolkodást követően maximálisan higgadtan felelt.

• Felelek. – Taylor gondolkodóba esett, először nem igazán tudta, mit kérdezhetne a másik sráctól. Végül egy felettébb diszkrét kérdéssel intézte el:

• Szűz vagy még?

• Nem. – a többiek reakciója pontosan olyan volt, amilyenre számítottam: a srácok elismerő pillantásokat vetettek rá, a lányok közül pedig volt, aki összesúgott és halkan vihogott.

A játékot csak órákkal később, fél kilenc táján hagytuk abba. A játék végére már rengeteg dolgot megtudtunk egymásról, még néhány olyat is, amit szerintem egyébként senkinek sem akartak volna elmondani. De hát ezek a diszkrét tinédzser srácok már csak ilyenek... Már odakint is félhomály volt, az edzőinktől pedig mindenkinek volt legalább négy nem fogadott hívása. Szegényeknek szerintem nem ez volt a legjobb választásuk, hogy a mi csapataink edzői legyenek, mert egy csapat tinédzser azért szét tudja csapni az idegeit a felnőtteknek. Legfőképp akkor, amikor éppen szükség lenne rájuk, és nincsenek sehol, ráadásul teljesen elérhetetlenek is. Közös megegyezés alapján mind a négy csapatból egy ember telefonált az edzőknek. Ezek a szerencsés halálra ítéltek a következők voltak: Ryan, Daniel, Page és szerény személyem. Sűrű bocsánatkérések közepette elmondtuk a cseppet sem vicces kedvükben lévő edzőknek, mi a helyzet, és hol voltunk egész idő alatt. Tekintettel arra, hogy mindnyájunkat azonnal elparancsoltak a srácok szobájából, azon az öt emberen kívül, akiké a szoba volt, mindenki felállt és kisietett a helyiségből.

Edward, a mi edzőnk leparancsolt hatunkat a kisbuszhoz, hogy kivegyük onnan a maradék csomagjainkat. Habár az eső zuhogott, és egy csinos kis vihar is kialakulófélben volt, elég sokáig kellett vesződnünk a bőröndökkel, míg végre mindenki a kezében tartotta az övét. Az aulában Edward még megjegyezte nekünk, hogy reggel számítsunk korán kelésre, és egy kiadós reggeli edzésre, hogy ne tunyuljunk el túlságosan, aztán elengedett minket. Nem mondta, hogy a saját szobánkba menjünk, mert részéről ő már elmondta a feltételeit, úgyhogy innentől már a mi sarunk lesz, ha nem vagyunk megfontoltak.

Elköszöntem a lányoktól, aztán ledobáltam magamról a vizes ruháimat. A ruhásszekrényhez léptem és kinyitottam az ajtaját, hogy arra kiteríthessem a sportegyenruhámat, hogy az mindenképpen megszáradjon másnapra. A szekrény ajtajának belső felén volt egy hatalmas tükör – akkora, hogy tetőtől talpig láthattam magam benne. Rápislogtam erre a felfedezésemre, szerintem én egy ilyen tükörre számítottam a legkevésbé. Kezdett már kicsit olyan érzésem lenni, mintha nem is egy kollégiumban, de legalábbis egy hotelben szálltunk volna meg. Előszedtem a törölközőmet és a fürdéshez előkészített neszesszeremet a bőröndömből, aztán felhívtam Page-et, hogy ő mikor megy fürdeni. Azt mondta, még vár egy kicsit. Tekintettel arra, hogy én majd' megfagytam a bőrigázás miatt, jobbnak láttam, ha a korábbi elképzeléseimmel ellentétben mégsem vele megyek fürdeni.

Visszavettem a szabadidőmet, magamban pedig hálát adtam Damon-nek, amiért nem hagyta, hogy fürdeni menjek még a kis csinadratta előtt. Leírhatatlanul reszkettem a hideg ruhámban, de minden idegszálammal azon voltam, hogy megtaláljam a fürdőt. Egy rövidke tíz perces bolyongás után végül is ráakadtam. Gyorsan hajat mostam és beszappanoztam magam, mindez lemosásához pedig természetesen kellemesen forró vizet használtam. A hideg ruhám után ennyi kellett. Egyetlen gondom akadt, amit akkor vettem csak észre, amikor az émelyítő pára kíséretében kiléptem a fürdőkabinból. A sokkhatástól konkrétan fél percig csak álltam megdermedve, mint valamiféle szobor – teljesen elfelejtettem ugyanis magammal hozni a pizsamámat is, hogy még itt felvehessem. A telefonomat a szobámban hagytam, úgyhogy Page-nek sem tudtam szólni, hogy hozza ide nekem a ruhámat. Magamban folyamatos szitkozódások közepette végül csak szorosabbra húztam magam körül a törölközőmet, a neszesszeremet pedig a kezembe fogtam. Kinyitottam a fürdő ajtaját és körbenéztem. Mikor láttam, hogy üres a folyosó, gyorsan kiosontam a fürdőből és a szobám felé siettem, viszont amint jobbra kanyarodtam, beleütköztem valakibe. Ijedten néztem, ki lehet az, mire megláttam Ryan fölém magasodó alakját. Szerintem én még életemben nem pirultam el annyira, mint akkor. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, Ryan arcán sem láttam semmiféle vörösbe hajló változást. Egy jó tíz-tizenöt másodpercig csak bámultuk egymást, aztán végül a srác halkan, el-elcsukló hangon megszólalt:

• N-ne haragudj. – a fejemet ráztam. Ő félreállt, én pedig azonnal elslisszoltam mellette, egyenesen a szobámba. Az idegességemet fokozta, hogy ő ráadásul még mindig fel volt öltözve, így az én egyetlen kis törölközőm erősebb hangsúlyt kapott, mint én azt szerettem volna.

A szobaajtómat villámgyorsan bevágtam a hátam mögött, a kulccsal pedig be is zártam. Mély lélegzetet vettem, a levegőt pedig lassan, szaggatottan kifújtam. Magamban még egyszer végiggondoltam a történteket, aztán az ágyamhoz léptem, illetve az azon figyelő telefonomhoz. A kezembe vettem a fekete készüléket, viszont amint aktiváltam a hatalmas kijelzőt, két nem fogadott hívás és egy üzenet várt. Ennek láttán felszaladt fél szemöldököm, aztán megnyitottam az SMS-t. Fogalmam sincs, milyen arcot vághattam, amikor megláttam a feladót, de hogy falfehér lettem, az holtbiztos. Mégis honnan tudja Mason Wright az én telefonszámomat? Az irománya elolvasása után nem volt nehéz kitalálni azt sem, kihez tartozott a korábbi két nem fogadott.

• Honnan van meg a számom? – szóltam bele türelmetlenül a telefonba azonnal.

• Először is, neked is szia. – röhögött – Másodszor, amikor itt voltatok nálunk, és te éppen a feladatodat teljesítetted üvegezés közben, észrevettem, hogy a pulcsidban van a telefonod. – innentől már nem kellett folytatnia. Mivel kézenállásban kellett végigjárnom az egész szobát, nyilván levettem előtte a pulcsimat, aminek a zsebében benne volt a telefonom. Ő ezt észrevette, és elmentette a mobilomba a számát, aztán megcsörgette magát, így ő is megkapta az én számomat. Hát, ezt jól kitalálta.

• Azért elkérhetted volna normálisan is, ahogy mindenki teszi. – erre megint röhögött.

• Már megtettem. – rövid gondolkodás után eszembe jutott, hogy megkérdezte tőlem még az első találkozásnál, megadja-e nekem a számát, csak én visszautasítottam.

• Okkal utasítottam vissza.

• Gondoltam. De tök jól elvoltunk, és szerintem nem ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. – ezen elmosolyodtam.

• Miből gondolod?

• A srácoknak nagyon szimpatikusak voltak a lányok, úgyhogy egészen biztos, hogy szerveznek még találkákat. Arra meg te is jönnél. Ja, meg gondoltam megkíméllek inkább attól, hogy folyamatosan a számodat kelljen kéregetnem. – felnevettem.

• Oké, kösz, hogy megkíméltél az agyzsibbasztástól. – ő is velem nevetett.

• Máskor is.

• Én viszont most leteszem. Az edző reggeli edzést ígért, időjárástól függetlenül.

• Nekünk is. Szerintem találkozzunk inkább megint, lent az udvaron. Szólj a többieknek is, és folytassuk.

• Elment az eszed? – kérdeztem teljesen ledöbbenve – Esztelenség lenne. Reggel megpusztulnánk a tornán.

• Kár. Azért kíváncsi lennék a többi lány válaszára is. Szerintem ők benne lennének. – a hangjában kihallottam néminemű kihívást. Felszaladt a szemöldököm.

• Hát, kétlem, hogy Page egyetértene a te „remek” ötleteddel.

• Sose lehet tudni. – a hangján hallottam, hogy vigyorog. Szerintem csak egy hajszálra volt attól, hogy megint röhögésben törjön ki.

• Na szia.

• Jaj, várj már!

• Aludnom kéne, sőt szerintem nektek sem ártana. Minél fáradtabb vagy, annál hiperaktívabb is.

• Á, nem ismersz te még engem. – igazam volt: ezen kijelentését követően megint nevetett.

• Sose lehet tudni. – ismételtem meg a szavait, aztán letettem a telefont. Gyorsan írtam még egy SMS-t Page-nek, aztán leoltottam a villanyt.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés