|. Fejezet – Lehulló levelek

Alig pár napja, hogy beköszöntött a tél közeledtét jelző fagyos időszak. Az iskola tanulói már a zöld kabátokat viselve sétálnak el a Cross akadémiáig. Az út most sem volt zsúfolt, alig egy-két ember sétált el mellettem. A csípős hidegben néhány száraz falevelet röptetett a szél. Azok halk surrogással szálltak el lassan araszoló alakom előtt, mikor pedig a betonútra érkeztek egy száraz, tompa koppanással, halk, rekedtes hangok kíséretében végigszánkáztak az úton. Az utca csendes volt. A leveleken és a szél susogásán kívül alig lehetett hallani pár ember beszédét. De azok elenyészőek voltak a természet hangjaihoz mérve, melyek monoton, szűnni nem akaró zenét alkottak. Az akadémiától nagyjából félórányi távolságra laktam az igazgatóval és egy Zero nevű fiúval. Annak ellenére, hogy egy fedél alatt éltünk, én sem láttam többször, mint a többi osztálytársunk. Reggelente is azért járok egyedül iskolába, mert ő már sokkal előbb, kora hajnalban elindul az igazgatóval. Erre mindig úgy gondoltam, hogy egy örökké megfejthetetlen dolog lesz számomra. Hiszen már maga Zero is egy kifürkészhetetlen rejtély. Mély sóhaj hagyta el ajkaimat, és gondolataim örvényébe befurakodott a gondolat, miszerint még nagyjából tíz perc és megérkezek az iskolába. A kezeimet már az út kezdete óta a zsebeim mélyén pihentettem és védtem a hideg ellen, mégis éreztem, hogy az enyhén vékony anyagon keresztülfúj a szél. Megremegtem a gondolat hatására, még csak most jutott el tudatomig, hogy ha a kezeim fáznak, akkor valószínűleg nem csak a zsebembe ér el a hideg... Kivettem átfagyott kézfejeimet az alig langyos mélységekből és a szám elé tartottam őket, hogy valamennyire felmelegíthessem őket. Mély levegőt vettem és a forró levegőt ráfújtam a kézfejeimre. Ismét végigborzongtam, azt kívántam, bár minden oldalról közrefogna egy-egy jó meleg radiátor... Már javában az otthon töltött délutánomat tervezgettem, mikor belém hasított a tudat, hogy arra még várhatok öt teljes napot. Hiszen legközelebb csak pénteken tudok hazakeveredni, hét közben ugyanis az akadémia kollégiumában töltjük az éjszakákat. Pedig már annyira beleéltem magam! Elképzeltem, ahogy ott ülök a kandalló előtt egy pokróccal bebugyolálva, egy csésze jó forró teát szorongatva, miközben egy izgalmas krimit olvasok. Csalódottságom egy újabb mély sóhajtásban nyilvánult meg, mely azt jelezte, hogy a reményt végül teljesen feladtam. Még pár perces gyaloglás után megérkeztem a campus területére, majd beszaladtam a tanterembe. Alig pár perccel a becsengetés előtt sikerült bekeverednem az osztályterembe. Mikor végre leülhettem a kellemes melegben hálásan sóhajtottam egyet. Mikor úgy éreztem, hogy végre átmelegedett az egész testem, elnéztem jobbra, a pad másik felére. Akkor azért volt olyan furcsa érzésem, mintha hiányozna valami: nem köszönt a padtársam -aki a legjobb barátnőm is volt egyben-, ami arra engedett következtetnem, hogy valószínűleg megbetegedhetett és azért nem jött ma iskolába. Megszólalt a könyörtelen hangja a csengőnek, amely nem csak az unalmas óra, de a hosszúnak ígérkező hét kezdetét is jelezte. Mikor végre véget ért az utolsó óránk is és a tanár kisétált a teremből, ahelyett, hogy összepakoltam volna, és mentem volna tenni prefektusi kötelességeimet, úgy éreztem, menten elalszom, így egyszerűen csak egy elégedett vigyorral az arcomon kezeimet elfektettem a nyitott tankönyveimen és a fejemet pedig a karjaimra hajtottam. Még néhányan voltak a teremben, mikor legutóbb szétnéztem, így nem lepődtem meg, hogy cipők kopogását hallom. A légzésem egyre lassabb lett, ami azt jelentette, hogy hamarosan elalszom. Mielőtt azonban ez a csoda megtörténhetett volna egy mély, enyhén parancsoló hang szólalt meg a hátam mögött:

-Hé, te! Ne most aludj! Nagyon jól tudod, hogy dolgunk van! - természetesen Zero volt az, a prefektustársam, aki, mikor látta, hogy a szép szó nem használ, felhasználta a kezében lévő könyveket és amilyen erősen tudta, az asztalra vágta őket, hogy végre felébresszen engem édes félálmomból. A hatalmas csattanás zajára azonnal felpattantak a szemeim, és egy kiáltás szakította el egymástól ajkaimat. Mikor feleszméltem, hogy csak Zero volt az, elöntött a düh és püfölni kezdtem a fiú mellkasát.

-Ezt meg miért csináltad?! Olyan szép álmom volt! - csak akkor hagytam abba, mikor már megelégelte, és a vállaimra tett kezeivel tolt el magától.

-Nagyon jól tudod, hogy nekünk az órák után még közel sincs vége az iskolának! - válasz gyanánt csak halkan felmordultam és sértődötten fordítottam hátat neki.

-Az lehet, de előző héten te nem voltál itt, és nekem kellet lehúznom az egész műszakot! Nem olyan könnyű boldogulni annyi eszeveszett rajongóval... - kezdtem el pakolni.

-Ennyire lefárasztott volna az utolsó óra? - intézte kérdését hozzám enyhén tréfás hangnemben. A hangja egyértelmű célzást rejtett, amely kétség kívül arra utalt, hogy ma az utolsó óránk matek volt. Nem szóltam semmit, csak hátrafordultam, hogy vethessek rá egy szúrós pillantást. Időközben végeztem a pakolással is, így összekattintottam a csatot a tankönyveimen, majd elindultam felfelé a terem közepén végigfutó lépcsőn, fel egészen az ajtóig.

-Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok olyan jó matekból, mint egyesek – jegyeztem meg végül célzatosan.

-Siessünk, a kapu bármikor kinyílhat – terelte el a témát. Mélyet sóhajtottam – Ha nem aludtál volna, most nem kéne rohannunk – jegyezte meg ridegen.

-Tudom, de... - nem hagyta, hogy befejezzem, mert meggyorsította a lépteit, ezzel engem is arra kényszerítve, hogy félbehagyjam mondandómat és felzárkózzak mellé. Alig értünk le az udvarra, már hallottuk is a kapu jól ismert nyikorgását. Gyorsan futni kezdtünk a helyünkre, és útját álltuk a hatalmas tömegnek. Mivel nem volt időnk letenni a könyveinket, azokkal a kezünkben próbáltuk megfékezni a tömeget. Természetesen most is csak Zero járt szerencsével, ugyanis egy olyan embert nem találni a nappali tagozatban, aki ne félne a fiútól. Az esti tagozat a jól megszokott, higgadt léptekkel indult kicsit sem nyugodt útjára a két oldalon értük kiabáló és őket éltető nappali tagozatosok morajló rengetege között. A felállás sem változott semmit a megszokotthoz képest: Kaname és Yuuki lépdeltek legelöl kimérten, rezzenéstelen, büszkén emelt fővel, mögöttük a csókjait készségesen elszóró Aidou, mellette pedig az unott arcú Kain, akinek szemlátomást nem tetszett az elkényeztetett kis szőke viselkedése, majd a sort a Shiki-Rima páros zárta. Kainék és Rimáék közé pedig beékelődött az egyedül ballagó láncszem, Ruka is. Lehunyt szemekkel, keresztbe font karokkal sétált a sorban, arcáról enyhe fájdalmat lehetett leolvasni. Ez azonban mindig ott virított arcán. Még akkor is, amikor Kanaméra mosolyog. Na igen, Kaname. Nem szabad elfelejtkezni az esti tagozat két elbűvölően jóképű Kanaméjáról. Szinte kísértetiesen hasonlítottak egymásra, a különbséget éppen az adta, hogy az egyikőjük haja rövidebbre volt vágva. A frizurájukat leszámítva egyébként semmi eltérést nem fedeztem még fel bennük. Még a hangjuk is hasonlóan csengett. Mind a két fiú tekintetében fájdalmas fény csillant, látszott rajtuk, hogy megéltek már egyet s mást. Na jó, talán tévedtem. Az előbb azt mondtam, nincs közöttük semmi különbség a hajukon kívül, de azért ez inkább csak a külsőségekre igaz. A másik eltérés a két fiú között -és ami némileg megnyugvást hozott a szívemnek- az volt, hogy a Yuuki oldalán baktató Kaname szíve már foglalt volt, míg a másik még szabad volt. De hova is gondolok én, egy mulandó kis porszem! Sohasem fogok felérni olyan magasságokba, mint egy vámpír. Én nem vagyok örökkévaló, sokkal hamarabb meghalok. Ráadásul a két Kaname és Yuuki is mind tisztavérűek voltak. Legmerészebb álmaimban sem remélhettem, hogy egy olyan hatalmas személy, egy olyan erélyes, büszke és fantasztikus teremtmény, mint Kaname valaha is észrevesz egy szürke kis egeret. Kaname egy gyönyörű szép, ezernyi színben pompázó pillangó volt, aki bármilyen magasságokba képes eljutni, míg én, az egyszínű, egyszerű szürke kis egérke itt futkározok a földön. De épp ideje is volt már, hogy megtaláljam a helyem! Ideje lett volna visszaszállnom a földre, annyira elkalandoztak a gondolataim. Munka közben, prefektusként pedig nem bambulhatok el. Azonban sajna későn kaptam észbe: a hatalmas lánytömeg egy emberként indult meg előre, nekem pedig csak annyi erőm volt, hogy megállítsam az elsőket, így a többieket is megállásra kényszerítve. Azonban hiába sikerült megfékeznem az elvadult rajongókat, sikerült orra esnem, a tankönyveim pedig kiestek a kezeimből. És még ha ez nem volna elég, néhány nappalis lány elvesztette az egyensúlyát, és egy puha kis párnán, azaz rajtam sikerült landolniuk. Felnyögtem, majd megpróbáltam felülni, hasztalan. Túl nehezek voltak, és mikor sikerült egy kicsit elfordítanom a fejem, hogy felnézhessek a lányokra, még csak a fejüket dörzsölgették, szemlátomást még csak meg sem fordult a fejükben, hogy leszálljanak rólam. Mikor már éppen mély levegőt véve készítettem hangszálaimat a figyelmeztetésre, hirtelen a szó szoros értelmében megkönnyebbültem. Kicsit csodálkoztam, hogy olyan gyorsan felpattantak, nem is nagyon értettem az okát. Mikor visszafordultam, állam súrolta az érdes kövezetet, és megpillantottam egy pár sötét cipő orrát. Még a hátam sajgásával voltam elfoglalva, így nem igazán jutott el a tudatomig, hogy nem Zero az. A cipő nem egy fekete nadrágba torkollott, hanem fehérbe. Ekkor döbbentem rá, hogy csak egy estis lehet. De ki? A kezeimet használva felkönyököltem, és tekintetemmel megkerestem az arcát.

-Kaname...-senpai? - nem szólt semmit, egyszerűen csak elmosolyodott, majd leguggolt elém.

-Jól vagy? - nyújtotta felém kezét. Először nem fogadtam el, csak meglepetten pislogtam rá párat, majd észbe kaptam és belehelyeztem kezébe az enyémet. Ő gyengéden felsegített, én pedig egyre csak vörösödtem. Megéreztem jó néhány szúrós tekintetet a hátamon, melyek -ha lehetőségük lett volna rá- könnyedén átdöftek volna, mint pillangót a tű. Mikor megtaláltam az egyensúlyom Kaname elengedte a kezem, én pedig a fejemhez emeltem azt. Még mindig eléggé szédültem a sok lány miatt. Lehunytam szemeimet és vettem egy mély lélegzetet. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a hátamon tátongó lyuk átmérője már a csillagos eget verdesi. Meglepetten nyitottam fel szemeimet. Látókörömbe rögtön egy zöldes színű folt tévedt, majd miután éles képet láttam magam előtt, ráeszméltem, hogy a tankönyveim azok.

-Köszönöm – fogadtam el zavartan a könyveket. Kaname nyújtotta őket nekem, időközben ugyanis volt szíves felvenni nekem őket a földről. Leporoltam őket, majd hálás tekintettel néztem fel rá. Az arcom még mindig enyhe pirosban úszott, szemeim azonban boldogságot sugároztak. Kaname átható tekintettel nézett vissza rám, majd felém mozdította kezét, mely végül egy lágy érintés nyomán finoman hozzádörzsölődött arcomhoz. Miken is járt az eszem pár perce? Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, a fejem teljesen üres, belevesztem Kaname vörösesbarna szemeibe, és ott éreztem magam fekete közepében. Kellemes melegség járta át a testem, borzasztó jól esett, hogy Kaname engem néz ezekkel a szemekkel, melyek tele vannak szeretettel. Az utolsó dolog, ami akkor eszembe juthatott, az a faji különbözőségek problémája lehetett volna, azonban egyáltalán nem törődtem effajta dolgokkal. Akkor nem.

-Kuran! - figyelmeztette őt hirtelen egy rideg hang. Kaname tekintete megtelt haraggal és gyűlölettel, majd ezt a fagyos tekintetet szegezte oda a rá cseppet sem kedvesen visszanéző Zeronak – A többiek már elmentek – elég nyilvánvaló módon célzott arra, hogy neki is ideje lenne indulnia. Mély lélegzetet vett, majd még egy pár pillanatnyi mosoly erejéig visszanézett rám, aztán se szó, se beszéd, egy utolsó mozdulattal végigsimította az arcom, majd kimérten elsétált Zero mellett, egyenesen a többiek után. Az imént néhány perc alatt lezajlott jelenetek meglehetősen nyomasztó légkört hagytak maguk után. Ez persze legfőképpen engem érintett, akit Kaname-senpai megtisztelt egy mosollyal és udvariasságával. Nem is. Egyáltalán azzal, hogy észrevett. Pár perces némaság borult a tömegre. Csak a szél susogását és a falevelek repülésének halk, visszafogott zenéjét lehetett hallani. Egészen addig, amíg be nem teljesült az, amitől én a legjobban tartottam:

-Cross-san, mi volt ez?

-Miért csak a prefektus?

-Cross-san, azonnal magyarázd el, mi volt ez!

-Cross-san, ennél többről van szó? - vontak kérdőre vádló, cseppet sem kíméletes hangon a nappalis lányok. A hangjuk éles volt és úgy éreztem, ha tehetnék, kettévágnának, mint kés a vajat. Pár pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, de azzal tisztában voltam, hogy itt és most valami ésszerű magyarázatot kell adnom, vagy nem érem meg a másnapot. Gyorsan végiggondoltam a lehetőségeimet, majd végül arra jutottam, hogy két lehetőségem van: vagy végighallgatnak és nyugodt körülmények között is meg tudjuk oldani a problémát, vagy harakirit rendeznek, és nekem rohannom kell. Természetesen az már kezdettől fogva nyilvánvaló volt számomra, hogy Zero segítségére nem számíthatok. Fejemet a fiú felé fordítottam, azonban csak a hűlt helyét találtam.

-Már ha itt lenne Zero! - pánikroham tört rám. A hátam mögött tisztán éreztem azokat a negatív rezgéseket, amelyeket a nappalis lányok sugároztak felém. Nagyot nyeltem. Alig fordítottam feléjük a fejem, a tömeg azon nyomban megindult felém, és egy üldözéses jelenet kerekedett ki a nézeteltérésből fakadóan. Gyorsan számba vettem néhány menekülési útvonalat, azonban egyik sem volt éppen a helyzethez illő: az egyik túl messze volt, a másikat pedig épp az imént szalasztottam el. Végelkeseredésemben -mivel semmi más megoldás nem jutott eszembe- megszorítottam a kezeimben hordott tankönyveimet, majd egy mély lélegzetet véve elrugaszkodtam a talajtól és egy faágon landoltam. Természetesen a lányok mindezt látták, azonban nem is az volt a szándékom, hogy elrejtőzzek előlük, egyszerűen csak fel akartam lélegezni pár percre. Nehéz napom volt, és most még ez is... A lányok, ahogy azt a vadak szokták, mikor várnak a zsákmányukra, ott álldogáltak egy darabig a fa tövében, azonban mikor a türelmüknek végeszakadt és megelégelték a tétlenül való várakozást, két lány bakot tartott és várták, hogy a harmadik nekifutásból felugorjon mellém az ágra. Mikor rájöttem, miben mesterkednek, gyorsan feljebb ugrottam a fán, és felmásztam egészen a legtetejéig, hogy onnan majd a tetőn landoljak. Nem akartam veszélybe sodorni őket, nagyon jól tudtam, hogy nekik nincsenek olyan fizikai adottságaik, mint nekem, és könnyedén lepottyanhatnának a tekintélyes mérettel rendelkező fáról, így választási lehetőség híján a tetőn kötöttem ki. Visszanéztem a tömegre onnan a magasból, és bár semmit sem hallottam, biztos lehettem benne, hogy a tető felé indulnak. Gyorsan odafutottam a csapóajtóhoz, pár pillanat múltán pedig az iskolafolyosón bóklásztam. Tisztában voltam vele, hogy nem állok éppenséggel a helyzet magaslatán, aminek persze nem örültem, de nem volt mit tennem, valahogy le kellett csitítanom a dühöngő tömeget. Mikor kiértem egy sarokra, fulladozva álltam meg, és kapkodtam levegőért. A kezeimet a térdeimre támasztottam, mintha nehéznek érezném felsőtestem. Hálás voltam, hogy végre megpihenhettem. Azonban hirtelen cipők vad kopogásának zaja csatlakozott szuszogásom hangjaihoz. Mély levegőt vettem, tudtam, indulnom kell. Így ismét futásnak eredtem, de sajnos rossz irányba. Vissza kellett volna fordulnom, de én egyenesen mentem tovább, ennek következményeképpen pedig sikeresen összetalálkoztam a lányokkal. A pillantásuk semmit sem változott, még mindig vádlóak, kegyetlenek és hűvösek voltak. Pár pillanatig tekintetet cseréltem a lánycsapattal, majd hirtelen ismét megindult a hajsza. Hangos lépteink zaja betöltötte az egész folyosót, visszhangjuk végigverdeste a falakat. Végre elérkeztünk egy sarokig, ahol fel tudtam kapaszkodni egy csőre, és ott vártam, míg az összes nappali tagozatos el nem halad. Hatalmas szerencsémnek köszönhetően épp a lépcső előtt várt rám ez a bizonyos sarok, így nemcsak magamat sikerült megmentenem, de végre a nappalisok is elhagyták a számukra tiltott területet. Még vártam fent egy darabig, majd mikor pár percek óta csak a kihalt folyosó hangját hallottam, elengedtem a csövet, és egy halk koppanással érkeztem cipőimmel a kövezetre. Mivel most sem történt semmi, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat.

***

-Mi volt az? - szegezte tekintetét Ruka a tanterem ajtaja felé. Láthatóan idegesítette a dolog, hiszen a hangzavar hallatán Yagari-sensei kipillantott a folyosóra, azonban egy szó nélkül csukta vissza az ajtót és folytatta tovább a „tanítást”.

-Oh, az? - sóhajtott fel unottan az asztalánál lezseren ülő férfi – Csak a nappali tagozatos lányok üldözték a prefektust – Kaname felemelte szemeit a könyvről, melyet a falnak támaszkodva olvasott, és Yuukiékra nézett. Ők bólintottak egyet, ezzel jelezve a fiúnak, hogy „Igen, így van. Az történt, amire gondolsz.” A fiú lehunyta szemeit, összecsukta könyvét, majd higgadtan indult az ajtó felé.

***

Halkan sétáltam tovább a folyosókon, ügyelve arra, hogy a lehető legtávolabb eső kijárathoz jussak el. Még mindig remegtek a lábaim, annyira lefárasztottak a lányok. Noha így a végére már nem voltak annyian, elég ijesztőnek tűntek...

-Bizonyára azok üldöztek csak, akik kifejezetten Kaname-senpaiért rajonganak. Láttam olyan lányokat is, akiknek Kain-senpai a mindenük – bólintottam egyet – Igen, ők csak azért lettek dühösek, mert egyáltalán volt valaki, akit észrevett egy esti tagozatos...

-Sakura – hallottam magam mögött egy mély hangot, melytől megrezzentem, ahogy elmélkedésemből visszaszálltam a földre.

-Zero? - pislogtam párat meglepetten a fiúra – Mit csinálsz itt? Ha segíteni akarsz, közlöm veled, hogy már elkéstél, sikeresen leráztam őket – jelentettem be büszkén.

-Micsoda? - nézett rám értetlenül – Történt valami? Bántani akartak azok a mocsok vámpírok? - leeresztettem a vállaimat.

-Úgy tűnik, nem tudja, miről beszélek... Nem, dehogyis – kezdtem el szabadkozni – Természetesen semmi ilyesmi nem történt – nevettem – De hagyjuk is, jó? Eléggé elfáradtam...

-Azért jöttem, hogy eszedbe juttassam: van még egy körünk. Te jó ég... Mindig elfelejted! - fordított hátat.

-Ne problémázz már velem! - keltem ki magamból – Nagyon jól tudod, hogy kimerült vagyok – sértődötten keresztbe fontam mellkasomon kezeimet, és hátat fordítottam a fiúnak. Ő csak egy mély lélegzetet vett, azonban a következő pillanatban kínjában felnyögött. A fejemmel fordultam csak vissza, hogy megnézzem, mi baja, azonban egy fekete zakón kívül semmi mást nem láttam – Zero? - nem válaszolt, csak végigsimított karjaimon, és kezei megállapodtak a vállaimon – Oh – ezzel jeleztem neki, megértettem, mi gyötri, és hagytam neki, hadd tegye, amit akar. Lehunytam szemeimet, és felkészítettem magam a megszokott tompa fájdalomra, mely hirtelen mar belém, és segíti hozzá Zerót az őt éltető táplálékához. Az ezt követő pillanatban némán nyögtem egyet és lassan felnyíltak szemeim, melyeket a jobb oldalamra szegeztem. Oda, ahol Zero megharapott. Éreztem, ahogy meleg vérem végigfolyik a nyakamon. Azt már most tudtam, hogy holnap nem ezt az ingemet fogom felvenni... Zero egy rövid időre leállt, hogy kisimítsa néhány lapockám alá érő hajtincsemet, melyek megzavarták őt. Az a különös érzés fogott el, hogy valaki figyel minket, azonban tartottam a számat, és hagytam Zerónak, hogy igyon – Elvégre már elég régen kérte tőlem... - nem is szóltam volna neki, de hirtelen elkezdtem émelyegni, a folyosó pedig gyors, forgó táncot lejtett szemeimmel. Egyre nehezebbnek éreztem a testemet, és biztosan a hideg talajon landoltam volna, hacsak Zero nem reagál idejében és kap el.

-Bocsánat – szólalt meg azonnal – Már megint túl sokat...

-Hagyd csak, nem gond – mosolyogtam – Legalább könnyebben elalszom – legyintettem erőtlenül – Tudod mostanában elég nehezen alszom el... - nem szólt semmit, csak az ölébe vett és elindult velem a legközelebbi kijárat felé, hogy a szobámba vigyen.

-Majd én befejezem az őrjáratot, te csak feküdj le és pihenj – nagyon jól tudta, hogy már nem hallottam, amit mondott, tekintetét azonban mélyen belefúrta arcomba. Felvitt a szobámba, ahol lefektetett az ágyamra, majd betakargatott, és lassan kisétált az épületből, hogy elinduljon a ma éjszakai utolsó körútjára.

Másnap reggel túl korán ébredtem. Ahhoz képest, hogy milyen keveset aludtam, csodálkoztam is, hogy magamtól csak úgy felkelek. Részben azonban mégis örültem neki, hiszen tegnap nem fürödtem, Zero pedig ismét ivott, így elkerülhetetlen volt a tisztálkodás. Míg a zuhany alatt áztattam magam, mélyebben is belegondoltam ebbe az egészbe, és rádöbbentem, hogy pontosan annyival ébredtem csak előbb, hogy legyen elég időm elrendezni magamat. Reggel nem csak az ébredést követően voltam kába, még a fürdés sem ébresztett fel. Mikor elkészültem, csak fáradtan pislogtam párat, hogy vajon most mit kéne tennem, azonban mikor a szobaajtóra vetült pillantásom, minden beugrott.

Még gyorsan a karomra húztam prefektusi rangomat jelző szalagomat, majd elviharzottam az iskolába. Még mielőtt beléphettem volna a tanterembe összefutottam Zeróval, aki meglepően sok könyvet hozott. Nem is tétováztam sokat, játékos hangon rögtön szóvá is tettem észrevételemet:

-Nem is tudtam, hogy van egy könyvmoly feled is, Zero – veregettem meg vállait. Válaszként csak felmordult és felém nyújtotta az egyik köteget.

-Tegnap otthagytad őket a folyosón.

-Mi? - először nem emlékeztem semmire, azonban nem kellett sok idő ahhoz, eszembe jussanak a történtek – Köszi – fogadtam el tőle mosolyogva a könyveimet. A fiúnak erre is csak egy mormogás volt a válasza, majd beléptünk a terembe, és kezdetét vette az első tanóránk.

-Igaz is... nem kéne csodálkoznom, hogy Zero most ilyen rideg. Elvégre vérszívás után mindig bűntudata van...

Ez a napunk is elég gyorsan elment, délutánra pedig csöndes köd szállt alá ezüstös színben pompázó fátyolos függönyként, és takarta el a szemlélő elől a tőle távolabb eső zugokat. Legnagyobb meglepetésemre egy lány sem emlegette a tegnapot. Mindenesetre azért örültem neki, hogy nem nyuvasztanak meg... Zeróval gyorsan odasiettünk a vastag és hatalmas kapu elé, és rögtön igyekeztünk megálljt parancsolni a rajongóknak. Zero nyilvánvalóan most is ügyesebbnek bizonyult nálam, habár ezúttal én sem voltam száz százalékig a toppon, ami részben abból adódott, hogy tegnap Zero „bepótolta hiányosságait”. Haragudni azonban nem tudtam rá. Főleg, ha azokba a szomorú szemeibe néztem... Mivel a köd miatt csak homályosan láttunk, az egyetlen biztos jele annak, hogy nyílik a kapu, az ahhoz tartozó rekedtes nyikorgás volt. Az estisek átütöttek a fátylon, és rögtön szemet szúrtak mindenkinek. Olyan volt, mintha rájuk nem hatna a köd, és hagyná, hogy láthatóak legyenek mindenki számára. Talán az erőteljes kisugárzásuk lehetett az okozója, vagy valami hasonló, amely olyan erővel lebbentette fel az ezüst esőfüggönyt, hogy mellettünk az esti tagozat tagjai világító ékkövekként meneteltek el. Most sem volt könnyebb dolgunk, mint általában, azonban szokás szerint Aidou tovább súlyosbította az amúgy sem túl rózsás helyzetünket a „bűvös-bájos” viselkedésével. Előszeretettel használta új mozdulatát, melyre ezelőtt pár nappal tett szert, így vígan „lőtte le” a sikítozó lányokat, akik annak rendje-módja szerint ájulást színlelve terültek el a földön. Hirtelen azonban elnémultak a „Bang!”-ok, és csak lépteket hallottam a hátam mögött, majd valaki a vállamra tette a kezét.

-Gyere velünk tanulni, Chibitan-chan – vigyorgott Aidou.

-Micsoda? - fordultam hátra meglepetten.

-Olyan unalmas úgy a tanteremben üldögélni... nem szeretnél bejönni velünk? Legalább lenne egy kis hangulat – ajánlotta széles mosollyal arcán a szőke, én azonban tisztán értettem a célzást.

-Aidou-senpai – fordultam meg egy mély levegővétel után – Kérlek, menj be az akadémia épületébe – mondtam neki parancsoló hangon, ügyet sem vetve az iménti -számomra kicsit sem csábító- ajánlatára.

-Aidou-senpai – termett ott Zero is – Hallottad. Indulj! - nézett szigorúan a nemesre, akinek lett volna mit hozzáfűznie mindehhez, azonban Kaname-senpai hangjától torkán akadt a szó, és minden megjegyzés, amit észrevételezni kívánt Zerónak, visszacsorgott belé. Egy zokszó nélkül félreállt, és újra csatlakozott az esti tagozat csoportjához. A Yuuki-senpaijal karöltve sétáló Kaname-senpai egy biccentéssel jelezte mindenkinek, hogy ideje indulniuk. Zeróról sem felejtkezett el; mikor a fiú ránézett, elég egyértelműen le lehetett olvasni arcáról a gondolatait: „Küldd el a nappali tagozatosokat!” Kivételesen nem ellenkezett, és egy jeges pillantással elijesztett onnan mindenkit. Egy kicsit csodálkoztam, hogy meglátták a ködön át, de nem foglalkoztam vele túl sokat. A Yuuki-Kaname párosra irányult a figyelmem, akik, mikor észrevették, hogy őket nézem, kedvesen elmosolyodtak, majd elindultak a többiek után a terembe. A látási viszonyaink egyre inkább romlottak az idő múlásával: nem csak ködös, de egyre inkább sötétebb is lett. Képtelen voltam csak állni és nézni, ahogy Kaname-senpai és Zero egymást kaszabolják tekintetükkel, így megpróbáltam kinyögni valamit, hogy javítsak a helyzeten:

-Öm... Kaname-senpai... - léptem be félénken látókörébe.

-Igen? Mit szeretnél, Sakura? - mosolygott rám. Szemeiben immár nyomát sem láttam a gyűlöletnek, mi több, meglehetősen kedvesen nézett le rám.

-Meg szeretném köszönni, hogy kitörölted a lányok emlékeit – hajoltam meg.

-Oh – kezét a fejére tette – Semmiség. Tegnap hallottuk, ahogy elfutottatok a terem előtt, Yagari pedig volt szíves elmondani, mi történt – Zero szemei megrebbentek mestere nevének hallatán, azonban féken tartotta magát, nem akart előttem jelenetet rendezni. Kaname megvárta, míg felegyenesedek, azonban mivel nem következett be, amit akart, gyengéden az államra csúsztatta kezét, és enyhén felemelte fejem, hogy a szemébe nézzek – És elnézést szeretnék kérni Aidou viselkedése miatt. Mindig megbolondul, ha megérzi a vérszagot – hangja éles volt, és mind Zerót, mind engem szíven szúrtak a hallottak.

-Akkor... Ezek szerint... Kaname-senpai volt az, aki tegnap látott minket...

-Nem elégszik meg a vértablettákkal – fejezte be. Zeróval egymásra néztünk. Az én arcomról jobban lerítt, mennyire aggódom, főleg Zeróért. Kaname végigsimított a nyakamon nyugvó nagyobbacska tapaszon, majd egy könnyed mozdulattal levette azt. A tenyerébe gyűrte, és simogatni kezdte a két fognyomot. Mikor visszanéztem Kaname-senpai arcára, a tekintete mélyen belemerült a harapásnyomokba. Eléggé nyomasztotta a dolog, azonban ez mit sem látszott az arcán. Végül már képtelen voltam tovább elviselni a végtelenül üres csendet, így egyszerűen kiszaladt a számon:

-Kaname-senpai, ideje lenne indulnod... - a férfi csak kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, majd egy utolsó pillantást vetve Zeróra, távozott. Néma csendben voltunk egy darabig, majd hirtelen megszólalt Zero:

-Ma nem lóghatsz el – ezekkel a szavakkal hagyott magamra. A kezemet ökölbe szorítva emlékeztem vissza arra a pillanatra, amikor akaratlanul is valami olyasmi csúszott ki a számon, amit soha de soha nem akartam Kaname-senpainak mondani. Soha nem akartam elküldeni őt, de ezúttal annyira megrendített a tudat, hogy Zero veszélyben van... ökölbe szorított kezem felkúszott a hasamig. Metsző érzés marcangolt odabent. Egyikőjüket sem szerettem volna megbántani. De ezúttal döntés elé lettem állítva, és arra kényszerültem, hogy válasszak közülük. Elemi erővel söpört végig rajtam a tudat, hogy megsértettem Kaname-senpait. És még csak most gondoltam bele, mennyire.

-Bizonyára szilánkokra tört magában... - suttogtam elhaló hangon.