The second chapter. :3

2. Fejezet

Viharos szelek

Reggel annyira fáradt voltam, hogy fel sem fogtam, milyen nap van, vagy hogy éppenséggel rohannom kéne, mert egyetlen órácskám volt csak arra, hogy elkészüljek és beérjek a suliba. Az ágyból konkrétan kiestem, és támolyogva vonszoltam el magam a fürdőszobába. Hát, így indul egy jó hétfő reggel, csak frissen és üdén, emberek! A szobámba visszavánszorogva csigalassúsággal vettem elő az iskolai egyenruhámat: egy vörös, a térdem fölé érő szoknyát és fehér, rövid ujjú inget a – szintén vörös – nyakkendővel. A sötétbarna hajamat magasan egy laza copfba fogtam. Az alja még így is a hátamat verdeste a lapockáim közt, de ahhoz már hozzászoktam. Tekintettel arra, milyen kevés időm volt, a reggeli élményéről sajna le kellett mondanom, noha megpusztultam volna legalább csak egy szendvicsért és egy bögre jó forró teáért. Egy amolyan „ez az én formám” vállrándítást követően villámgyorsan leellenőriztem, mindent eltettem-e múlt este, aztán miután mindent rendben találtam, a vállamra vetettem a fehér oldaltáskámat és leviharzottam a földszintre. Még szakítottam tíz percet arra, hogy fogat mossak és felül kihúzzam a szememet a tusommal, illetve dobjak egy kis szempillaspirált is, utána már mindenképpen indulnom kellett. Arra sem maradt időm, hogy túlélési csomagot csináljak magamnak a szünetekre, úgyhogy mindenképpen rá voltam utalva arra, hogy a büfében vegyek magamnak valamit. A bejárati ajtó előtti fogasról leakasztottam a vörös V-nyakkivágásos, kötött pulóvert, amin az iskolánk emblémája volt, és a királykék esernyőmet, aztán elhagytam a házat. A fehér-kék Ice Watch karórámra pillantva megállapítottam magamban, hogy van kerek húsz percem beérni a suliba. Szerencsém volt, mert még annak ellenére is, hogy későn keltem, elég időm maradt egy relatív nyugodt sétához. Az esernyőmet út közben beletuszkoltam a táskámba, a pulcsimat pedig megigazítottam magamon.

A suliba beérve első dolgom volt a szekrényemhez menni. Oda bedobtam a kis összehajtható esernyőmet – nagyon praktikus, ezért szeretem annyira a színén kívül –, meg kivettem a könyveket, amikre szükségem volt az első órámon. Mire a terembe értem, már esőcseppekkel borított ablaküvegekkel találtam szemben magam. Ó igen, a szeszélyes angliai időjárás... Odamentem az ablak mellett terpeszkedő helyemre, ahol Page már a padon ülve várt engem.

• Milyen volt a tegnap estéd? – vont kérdőre, amint leültem a székemre. Mélyet sóhajtottam.

• Ne is mondd, tanultam, mintha az életem függne tőle. Te?

• Én is. Nem ennyire drasztikusan mondjuk, de én is. – nevetett.

• Hogy ment a verseny, lányok? – csatlakozott be hozzánk Rosemary is.

• Szia, Rose. – köszöntötte Page a lányt, én pedig válaszoltam a feltett kérdésre:

• Egész jól, de azért mehetett volna jobban is. Veled mi a helyzet, hogy töltötted a hétvégédet? – Rose vállat vont.

• Semmi érdekes, csak olvastam az Üvöltő szeleket. – elfintorodtam.

• Nekem nagyon nem tetszik a cselekménye. – Page elnevette magát, heves egyetértését kifejezve ezen kijelentésemre.

• Mi az? – nézett ránk értetlenül Rose – Ennyire nem tetszik?

• Nem. – vágtuk rá teljesen egyszerre barátnőmmel, mire mindhárman felnevettünk. A nevetésre Jade és Ashley is csatlakoztak hozzánk.

• Miről van szó?

• Az Üvöltő szelekről. – informáltam őket, mire a két lány szemöldöke felszaladt.

• Mit lehet azon a könyvön ennyit röhögni? – kérdezte végül Jade. Válasz nem érkezett, de aztán megint csak nevettünk ezen.

• Szerintem Rose az egyetlen, akinek tetszik az a... – Page megköszörülte a torkát – ...könyv.

• Nekem a stílussal semmi bajom nincs, csak a cselekmény depressziós kicsit.

• Meg a helyszínek.

• Meg a szereplők.

• Meg az események. – záporoztak azonnal a többiek hozzáfűzései a megállapításomhoz.

Rövidesen becsengettek, de ennek ellenére még ott maradtak a lányok a padomnál, és tovább folytattuk a beszélgetést egészen addig, amíg a tanár be nem jött irodalomórát tartani.

Az utolsó óránk után Page, Rose, Viola és én találkoztunk a szekrényeknél. Megbeszéltük, hogy a hétvégén összefutunk, hogy gyakoroljunk egy kicsit a matekórákra. Az egyik legjobb voltam az osztályban ebben a tantárgyban, így megkértek, hogy segítsek – én pedig azonnal igent mondtam. Az időpont lefixálása után a lányok elköszöntek tőlem és hazamentek, én viszont a sulikönyvtárba siettem, hogy tanulhassak. Mivel a tankönyveket nem lehet hazavinni, muszáj volt bent maradnom, hogy a verselemzést és a fizikafeladatokat meg tudjam csinálni. Köszöntem a könyvtárosnőnek. Már régi bútordarab volt és elég mogorva, de velem szerencsére nem viselkedett olyan rigolyásan, mint általában a többi diákkal. Helyet foglaltam az egyik asztalnál és letettem a könyveket, utána elővettem a füzeteimet és a számológépemet. A verselemzést csináltam meg először, mert az sokkal könnyebb volt, és tulajdonképpen csak észrevételek leírásából áll, amit alig fél óra alatt simán meg lehet csinálni. A fizika sem volt annyira húzós – hőtani elmélet és számolások. A lényeget kijegyzeteltem magamnak a könyvből, a számolásokat pedig utána gyorsan megcsináltam. Miután mindent befejeztem, az órarendemre pillantottam. Holnap várható egy informatikadolgozat az elméletből, de azon kívül szerencsére más nem. Az infótanárok egyébként egy külön állatfaj képviselői voltak: ugyanazok voltak a szokásaik, ugyanúgy reagáltak amikor mondjuk megkértük őket, hogy halasszunk el egy dolgozatot és még gyakoroljuk inkább... Szerintem senki sem szerette őket túlságosan, mert egy kicsit pókerarcúak voltak, és ennek megfelelően a természetük is ilyen volt. Mindig mosolyogtak, de még akkor is, ha valaki megbukott; ugyanis ezt is egy vigyorral az arcukon közölték az illetővel.

Elrámoltam mindent, aztán a karórámra néztem – fél öt. Visszamentem a szekrényemhez, a könyveimet az esernyőmre cserélve. Az eső még azóta is szakadatlanul esett, sőt, azóta a diszkrét esőzés áthajlott zuhogásra, ráadásul még a szél is feltámadt és a levegő is lehűlt egy kicsit a reggelhez képest. Szitkozódtam magamban egy keveset, de azért csak elindultam. Tudtam, hogy apa elfoglalt, úgyhogy nem hívtam fel, hogy jöjjön értem, anya pedig ilyenkor még bőven dolgozik – esélytelen volt autóval hazajutnom. Mélyet sóhajtottam és kiléptem az iskolakapun az esernyőmmel a fejem fölött. Egy vad széllökés azonnal elkapott és majdnem lefordított a lábamról. Magamban fohászkodtam, hogy ne ilyen legyen az út egészen hazáig, mert ha így kell szlalomoznom a járdán a szél és – az erős széllökéseknek köszönhetően vitorlaként funkcionáló – esernyőm miatt, akkor egészen biztos, hogy idegbajt kapok a normál esetben nagyjából húsz perces séta végére. Az imáim sajnos nem találtak meghallgattatásra: a séta alatt állandóan meg kellett állnom, a kereszteződésnél majdnem az autó elé estem, és többször kishíján az úttesten kötöttem ki – mindezt a szél miatt. Ki gondolta volna, hogy ennyire meg tudja keseríteni valakinek a sétáját ez a jelentéktelen kis dolog? Bele sem mertem gondolni, milyen idő lesz még a nap végére, vagy éppen másnap, mert biztos voltam benne, hogy vagy ilyen, vagy még ennél is rosszabb. Habár ezen a ponton felmerült bennem a kérdés, miszerint lehet-e még ennél is szélsőségesebb az időjárás? Természetesen lehet, de reméltem, hogy az még várat magára, mondjuk úgy tél közepe tájáig.

Végül miután végigszenvedtem magam az iskolától a házunkig tartó kis sétán, és bevágtam magam mögött az ajtót, az első dolgom volt megnézni a telefonomat. Egészen biztos voltam benne, hogy anya keresett, mert „az ő pici lányának” nem eshet bántódása, még az éghajlati elemek sem bánthatják, így nyilván érdekli, mi a helyzet velem. Nem egészen így nézett ki a dolog, miután aktiváltam a mobilom hatalmas kijelzőjét – volt ugyan nem fogadott hívásom, de azok nem anya neve alatt voltak. Tárcsáztam a számot, az illető pedig két kicsöngés után felvette.

• Szia. Miért kerestél? – tettem fel azonnal a legkézenfekvőbb kérdést.

• Ó, az már tárgytalan. – nevetett – Milyen volt a suli?

• Miért, mi volt, ami miatt kerestél?

• Ja, csak annyi, hogy lenne-e kedved összefutni valahol. – elmosolyodtam, és a szemeimet forgattam. Mason mindig találkozni akar – Nem vetted fel a telefont, ezért felhívtam Page-et, ő mondta, hogy te olyankor még javában tanulsz, úgyhogy nem is érdemes zavarni.

• Nos, ez tény. – biztosítottam, mialatt beljebb botorkáltam a házban. A nappaliban az egyik szekrénynek az ajtaján volt egy hatalmas tükör, és mikor megláttam magam benne, egy pillanatra teljesen kiment a fejemből, hogy a vonal túlsó vége aktív, úgyhogy tettem egy elég szarkasztikus megjegyzést magamra, elsősorban a kócos hajamat figyelembe véve. A megszólalásomat meghallva Mason hangos röhögésben tört ki.

• Mi történt? Hogy lettél te viharvert csirke? – faggatott röhögéshullámokkal tűzdelve, de aztán eszébe jutott, milyen az időjárás odakint – Csak nem sétáltál hazafelé egészen véletlenül? – felmordultam.

• Talált, süllyedt. Egy életre elegem lett a szélből.

• Holnap ha gondolod elugrunk érted a srácokkal. – ajánlotta fel.

• Nem kell, kösz. Szerintem megoldom. Különben sem biztos, hogy holnap is ilyen idő lesz.

• Húha. – hallottam a srác meglepett hangját a vonal túlsó végéről – Látszik, hogy te még nem ültél ma gép előtt. – fogalmam sincs, milyen képet vágtam a kijelentésére, de abban biztos voltam, hogy falfehér lettem. Reflexből felrohantam a lépcsőn a szobámba és bekapcsoltam a gépemet. Amíg az bootolt, Mason tájékoztatott az időjárás-előrejelzésről – „Erőteljes széllökések, 30-35 km/h-val, nagyjából 10 °C-ra érdemes csak számítani.” – olvasta fel, mire csalódottan sóhajtottam.

• Ezt nem hiszem el. Az ég összeesküvést szőtt ellenem. – erre ismét elnevette magát.

• Kivel beszélsz? – hallottam ekkor egy másik hangot a vonal túlsó végéről. Nagyon halk és eléggé elnyomott volt, és mélyebb, mint Mason hangja. Jellegzetesen reszelős és kissé rekedtes volt, így rögtön rájöttem, hogy Ryan az.

• Larával. – Mason nyilván elfordult a telefonjától, amíg válaszolt, mert az ő hangja is halkabb lett egy kicsit. Ezután nem hallottam semmilyen reakciót a másik srác részéről, csak egy kis motozást a háttérben, aztán megint Mason hangját – Hétvégén viszont szervezünk egy kis bulit. Lenne kedved csatlakozni? –mielőtt válaszoltam volna, vagy akár levegőt vehettem volna, még hozzátette, hogy Page és néhány lány már beleegyezett, hogy menjenek. Egy kis ideig gondolkodtam, de aztán egy vállrándítás után igennel feleltem – Szuper. Ne felejts el kiöltözni. – azonnal értettem, mire céloz. Szombaton Halloween. Teljesen ki is ment a fejemből.

• Rendben, meglesz.

• Elmenjünk érted? Még nem teljesen tiszta, hol találkozzunk, de amint meglesz, informállak róla.

• Oké. Szerintem amúgy Page-gel megyek le, nem kell elém jönni. De azért köszi.

• Egész biztos? Page már foglalt. – meglepetésemben felszaladt fél szemöldököm.

• Tessék?

• Úgy értem, már megvan, hogy kikkel megy. Egyikőnk már megkérdezte tőle ma délután, és ő igent mondott. Nem tudom, ki hívta el, de már van egy kis csapatuk.

• Ó. Oké.

• Utoljára kérdezem meg. – hallottam a hangján, hogy vigyorog – Elmenjünk eléd?

• Kik a többiek?

• Ryan, Rick és a Midday kölykök, természetesen. – elgondolkodtam, végül beleegyeztem – Zsír. Rick hívta amúgy Violát is, szóval lehet, hogy ő is velünk fog jönni. Ő azt mondta, még meggondolja. – elnevettem magam.

• Igen, Violát nem igazán érdeklik az ünnepek.

• Akkor már értem, miért mondta, hogy sose vesz senkinek ajándékot karácsonyra. – Mason arra célzott, hogy a „felelsz vagy mersz” játék közben megkérdezték Violától, mit szokott venni karácsonykor a barátainak és a családjának, mire azt mondta, semmit, mert tesz az ünnepekre. Egyedül a konkrétumok érdekelték, illetve az olyan ünnepek, amik egy kézzelfogható dologhoz vannak kötve, így például a születésnapok, névnapok és az újév. A karácsony, húsvét, mikulás, Föld napja, stb. már semmit sem jelentettek neki, mert nem hitte el, hogy „Jézuska karácsonykor született”, vagy hogy „december hatodikán a Mikulás édességet tesz a csizmádba”. Utóbbinál külön meg is jegyezte, utálta, amikor le kellett tisztogatnia az amúgy mindig sáros lábbelijét emiatt a marhaság miatt, és szerinte azzal utáltatták meg vele véglegesen ezeket a hülyeségeket. Ez pedig azt jelentette, hogy a kis Violát már legalább hétéves kora óta hidegen hagyják az ünnepi felhajtások, ha nem hosszabb ideje.

• Igen. – nevettem, aztán a karórámra néztem – Most le kell tennem. Tanulnom kell holnapra.

• Tanulni? Ne szívass! Egész eddig a suliban tanultál, ne akarj még otthon is!

• Miért ne? Ha kell, akkor kell.

• Én nem lennék képes erre.

• De az te vagy, és nem én. – szögeztem le az egyértelmű tényt.

• Na de ennyit tanulni? Mit akarsz amúgy? – vállat vontam.

• Csak amit kell. Még olvasnom kéne az Üvöltő szeleket, mert semmit sem haladok azzal a szörnyűséggel, be kéne fejeznem a rajzot holnapra, át kéne néznem az infókérdéseket, mert írhatunk holnap, meg ha úgy van, akkor matekot sem ártana gyakorolnom. – mire befejeztem, a vonal túlsó végén egy jó fél perces csend állt be. Már éppen szólni akartam, hogy ellenőrizzem, ott van-e még, de megelőzött.

• Minek tanulsz te ennyit? Mikor szoktál te lazítani? – nem igazán tudtam, mit válaszoljak erre, mivel a válasz egyértelmű: amikor van rá időm.

• Amikor mindennel végeztem.

• Jézusom. És az edzések?

• Igen, azok miatt néha megcsúszok, de akkor egy kicsit megrövidítem az éjszakámat.

• Az egészségedre jobban kéne figyelned. – jegyezte meg – Na, de nekem most mennem kell. Ryan meg én videojátékos délutánt terveztünk mára levezetésképp. Majd még beszélünk. És ne hajszold túl magad!

• Nem hajszolom! – vetettem oda kicsit felháborodottan, aztán egy elhadart köszönést követően letettem a telefont.

Az ezt követő tevékenységeim sorozata annak megfelelően alakult, ahogy azt Mason számára is felvázoltam: újfent átrágtam magam az infóelméleten, másfél órán keresztül matekoztam, gyorsan összedobtam a rajzot, aztán – tekintettel arra, hogy már háromnegyed kilenc volt – elmentem fürdeni. Időközben anyáék is megérkeztek, úgyhogy fürdés után villámgyorsan megvacsoráztam, az elalvásom előtti időt pedig azzal töltöttem, hogy az Üvöltő szeleket olvastam. Már végre áthaladtam a felén, így jobb kedvem lett, mert tudtam, már nem kell sok ahhoz, hogy befejezzem a depresszív hangulatú könyvet. Az alapelgondolással semmi bajom nem volt, egyedül az zavart, hogy mindenki meghal, vagy boldogtalan, és az egyetlen pár, aki boldog lehetne együtt, sem tökéletes, mert beteges az egyik, ráadásul ők olyan pároknak a gyerekei, akik gyűlölték egymást, és igazából csak egymáshoz erőltették a gyerekeiket. Nem is tudom, miért erőltetem ennyire ezt a regényt magamnak, amikor tényleg semmi jó nincs benne Emily Brontë stílusán kívül. Mert az tény, hogy remekül fogalmaz, de a cselekmény valami elképesztően borzalmas.

A másnap reggelem is pontosan úgy alakult, ahogy a reggeleim általában alakulni szoktak: kómás fej, zombijárást imitáló mozgás és csigalassúság, mindez néhol egy nyűgös morgással fűszerezve. Igen, éljenek a reggelek és a korán kelés. Az eső még mindig az ablaküvegen és -párkányon kopogott, a jelek szerint tegnap óta el sem állt.

• Lara, fent vagy már? – hallatszott anya hangja. Nyilván meghallotta a neszezésemet és a kelletlen morgásaimat.

• Aha... – a szót kicsit elnyújtva adtam választ, egy hosszú ásítással megtoldva.

• Csináltam neked szendvicseket, a konyhapulton megtalálod őket.

• Oké, oké. – újabb ásítás.

• Ne felejts el esernyőt vinni. Ó, de nagyon fúj a szél, úgyhogy légy nagyon óvatos!

• Jó, jó. Tudom. – kezdett kicsit frusztrálni, hogy az emeletről beszélek le neki, ráadásul eleve nyűgös voltam a koránkelés miatt. Már akkor tisztában voltam vele, hogy ez a napom sem lesz éppenséggel olyan, amilyennek én szeretném.

És igazam lett: informatikából megírtuk a dolgozatot, ráadásul a tanár olyan apróságokra kérdezett rá, amire kételkedtem, hogy bárki is emlékezne néhány embert leszámítva az osztályban. Irodalmon egy ember felelt az Üvöltő szelek tartalmából és a tanár beszedte néhányunk verselemzését, matekon röpdolgozatot írtunk, a rajzóra pedig olyan volt, amilyen lenni szokott. Hálát adtam az égnek, amiért végül is az egész előző napi délutánomat a tanulásnak áldoztam, így nekem nem volt gondom semmivel sem. A kedvemet csak fokozta, hogy matekból ráadásul a dolgozatom hibátlan lett – ugyanis ellenőrzés után sem találtam benne semmilyen hibát sem, aminek különösen örültem. Érkezett egy telefonhívásom Mason-től – azt tudakolta, eljöjjenek-e elém, ahogy azt tegnap már felajánlotta, csak én szokás szerint elutasítottam, mint minden eddigi ajánlatát. Mondtam neki, hogy nem szükséges, ráadásul úgyis edzésem lesz délután, nem kell engem sehova sem cipelni.

Reggel amúgy megérte egy csattal hátrafogni a hajamat, mert így legalább nem látszott annyira, hogy az esőtől teljesen szétázott, noha volt rajtam esőkabát. Az esernyőmet nem mertem használni, mert attól tartottam, a szél még kifordítja a kezemből, vagy ami rosszabb, ezúttal tényleg egy autó elé kerülök a rögtönzött vitorlám miatt. Az edzésen Edward nem kínzott meg minket túlságosan, éppen csak annyira, amennyire szokott. A győzelmünk után csak fent akarta tartani ezt a szintet, elmondása szerint egyelőre nincs versenyünk a közeljövőben, úgyhogy mostanra ennyi éppen elég.

Az egész hetem hasonlóan alakult: a tanárok – cseppet sem foglalkozva azzal, hogy ez még csak október, minden egyes napon számonkérésekkel bombáztak bennünket. Biológián cetlis felelést tartottunk – ami olyan, mintha szóbeli vizsgát tennél, mert a kihúzott kérdésre kell válaszolnod –, irodalmon a tanár utolsó napon íratott egy röpdolgozatot az Üvöltő szelek egész cselekményéből, matekon megkaptuk a dolgozatokat, éneken a tanárnak sikerült beégetnie néhány embert a fantasztikus énektudásukkal az osztály előtt, földrajzból szintén röpdolgozat volt, mindennek tetejében pedig folyamatosan jártam le edzésekre. Ha nem vesszük számításba, hogy Edward folyamatosan leüvöltötte a fejünket, amiért nem tudtunk rendesen szerválni, és így egy normális játék sem alakult ki a csapataink között, akkor azt mondhatom, hogy a röplabda kiváló levezetőnek bizonyult számomra.

Az eső folyamatosan esett, egy pillanatra sem állt meg. A szél továbbra is fokozta az élvezeteket azzal, hogy a hét elejihez hasonló lökéshullámokat produkált, a hőmérséklet pedig ennek fényében folyamatosan ingadozott 10-14 °C között. Majd' megfagytunk az egyenruhánkban, amíg sétáltunk – a lányokkal ugyanis a hétvégi matekozást áttettük péntek délutánra, hiszen figyelembe kellett vennünk azt is, hogy a srácok elhívtak minket Halloween alkalmából egy bulira. Page-től nem kérdeztem meg, ki hívta el, mivel annak nincs különösebb jelentősége. Úgy gondoltam, hogy ha akarja, vagy ha érdemleges megemlíteni, ki hívta el, úgyis el fogja mondani előbb vagy utóbb, én pedig nem fogok rászállni ilyesmi miatt. Péntek este még kaptam egy hívást Mason-től. Lényegében csak azért hívott fel, hogy megkérdezhesse, péntekenként szoktam-e tanulni. Pechje volt, mert éppen a lányokkal tartottuk a matekkorrepetálást, úgyhogy mondhatni, tökéletes volt az időzítése. Aztán elkövetkezett a szombat reggel, Halloween napja.