22nd chapter about Lara & Ryan spending their day together. Rather just an episode, though, but still good. :3

22. Fejezet

Együtt

Régen volt olyan nyugodt az álmom, mint aznap éjjel. A szemeimet lassan nyitottam ki, és először el sem akartam hinni, hogy a múlt éjszakai események valósak – mert igen, az első dolog, ami eszembe jutott, az az éjszaka volt. Ryan végig fölöttem volt, és hihetetlen figyelmes és gyengéd volt velem. A nyakában ott lógott a tőle kapott nyaklánc egyik fele, ami még a sötétben is látszott, miután a szemeim hozzászoktak a sötétséghez. Többször megcsókolt, én pedig köré fontam a karjaimat – a bal a hajával játszadozott, míg a másik a háta körül pihent. Ismét lágyan végighúztam az ujjaimat a gerince mentén húzódó völgyben. Tetszett, ahogy megremegett emiatt, mondjuk nem csodálkoztam rajta; alig értem hozzá a bőréhez, tehát gyakorlatilag a csikizés határán voltam. De akkor is csak mosolygott rám, és adott egy újabb csókot, mielőtt azt suttogta volna, hogy „szeretlek”.

Ahogy mindezt végigpörgettem a fejemben, hatalmas mosoly terpeszkedett szét az arcomon. Én a hátamon fekve aludtam el, Ryan pedig mellettem, a hasán. Balra fordítottam a fejemet, így meg is láttam a srác alvó arcát – nyugodt, békés, és gyönyörű volt. A kísértés ellenére sikerült megállnom, hogy megsimogassam, vagy hogy egy puszit adjak neki, mert nem akartam felébreszteni. Az amerikai focista pulcsija az íróasztala mellett álló szék hátára volt terítve – az övé egy sötétebb királykék volt, nagyjából mint az éjszakai égbolt. Az ujjai és bal oldalon az R betű fehér volt. A csíkok is kékek voltak, a belseje pedig szintén fehér. A könyökömre támaszkodtam, és a ruhadarabért nyúltam. Már egy ideje fel akartam venni, egyrészt, mert imádtam az olyan stílusú pulcsikat, másrészt pedig mert a barátomé volt. Ez nagyjából ugyanolyan jelentőséggel bírt, mint hogy a lánynak az apja tányérjáról elvett étel a legfinomabb – nos, ugyanez a szabály igaz volt a barát pulcsijára, pólójára, vagy bármi másra, ami az övé volt.

Szerintem a mozgolódásomra és a takaró húzódására ébredhetett fel, mert mikor letettem a lábaimat a parkettára, éreztem, hogy az ujjai a csuklómra kulcsolódnak.

• Hova mész? – halkan, álmos hangon mormogta, ami ezúttal a szokottnál is rekedtesebb volt a reggel miatt.

• Sehova. – visszafordultam, hogy egy puszit adjak az arcára.

• Mégis készültél valahova. – jegyezte meg.

• Sehova. Csak a pulcsid kell. – erre felnyitotta fél szemét, és rám nézett.

• A pulcsim?

• Aha. – vigyorogva bólintottam. Még mindig fogta a csuklómat, mialatt ismét a pulcsijáért nyúltam. Amint a kezemben tartottam, rögtön visszaültem az ágyra. Az arcomhoz emeltem a ruhadarabot, és mélyen a tüdőmbe szívtam annak kellemes Ryan-illatát. Ryan halkan kuncogott.

• Ennyire tetszik?

• Mondhatjuk. Már egy ideje meg akartam ezt csinálni. – ahogy ezt mondtam, magamra vettem, és miután begomboltam, megigazgattam magamon. Sokkal nagyobb volt rám, az ujjaim is alig látszottak ki belőle, de imádtam. Visszafeküdtem mellé, ő pedig az oldalára fordult, és szorosan magához vont. Talán egyetlen fiú sincs tisztában azzal, hogy a barátnőjének az ő holmijai igazi trófeák, illetve ereklyék. Sokkal különlegesebb a lánynak, mintha a saját, vagy bárki más ruháját hordaná.

• Most olyan illatod van, mint nekem. – elvigyorodtam.

• Nekem tetszik. – a pulcsinak Ryan- és Drakkar Noir illata volt, tehát számomra a létező legjobb, amit valaha szagolhatok. Befészkeltem magam a karjai közé, aztán adtam a mellkasának a közepére egy puszit. Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire tudtam, ő pedig készségesen magához vont. Csak a légzését és a szívdobogását hallgattam, noha elég halk volt mind a kettő. Néhány perc múlva szólaltam csak meg újra – Szeretlek. – mielőtt válaszolt volna, szorosabbra fogta az ölelést.

• Én is téged. – nem dobálóztunk annyit ezzel a szóval. Ha ezt tettük volna, nem lett volna olyan különleges, ráadásul én sem hallani akartam, hogy szeret, hanem a tettei alapján látni. Mondani bárki tud bármit, de bizonyítani már kevésbé. Ahogy a mondás tartja: „egy tett többet ér ezer szónál”. Az arcomat kismacskamódra a mellkasához dörzsöltem, mire halkan kuncogott – Kismacska lettél? – kérdezte játszva.

• Dorombolhatok is. – ajánlkoztam.

• Ne, nem kell. – a hangján hallottam, hogy még mindig vigyorog.

• Egész biztos? A cicusok szeretik kimutatni, ha szeretnek valakit.

• Az én cicusom viszont ne dorombolással mutassa ki, hogy szeret. – az egyik keze megmozdult a hátamon, és elkezdett simogatni.

• Hát akkor? – erre a keze lassan felcsúszott az államra, és megemelte a fejemet, hogy szembenézzek vele. Féloldalas mosollyal nézett le rám.

• Nekem úgy is tökéletes, ahogy múlt éjszaka tetted. – halkan nevettem.

• Még meggondolom, lehet-e róla szó. – kacsintottam. Úgy döntött, ezúttal beszáll a játékba; a kijelentésemre szomorú, sértett képet vágott.

• Nem volt jó?

• Hát, nem is tudom... – a mutatóujjammal lustán körözni kezdtem a mellkasán – Nincs viszonyítási alapom.

• Ezen könnyen segíthetünk. – szélesen elvigyorodott, aztán lehajolt, hogy megcsókoljon, én viszont visszakoztam. Felvonta fél szemöldökét.

• Az előbb hallottam, hogy korgott a gyomrod. – adtam magyarázatot.

• Na és? – a kezemet a hasára csúsztattam. Kifejezetten tetszett, hogy ki van dolgozva, úgyhogy az ujjaim szinte végighullámoztak a kockákon.

• Ez mifelénk azt jelenti, hogy éhes vagy. – elvigyorodott – Majd este bővítheted a tapasztalati skálámat, ha gondolod.

• És mit szeretnél csinálni nekem? – vállat vontam.

• Amit szeretnél.

• A legstandardabb kaja is jó lesz.

• Például?

• Rántotta. Palacsinta. Akármi. – sorolta a lehetőségeket.

• Oké. Akkor egyezzünk ki egy rántottában.

• Rendben. – megpuszilta az orromat, aztán elengedett és felült az ágyon. Kiropogtatta néhány ízületét, mielőtt felkelt volna. Míg felvett egy fekete boxert és a fekete melegítőnadrágját, amiben egyébként aludt volna, addig én is magamra vettem az alsóneműmet. A pulcsija természetesen maradt rajtam, eszem ágában sem volt levenni magamról. Lementünk a konyhába, ott pedig a hűtőhöz léptem.

• Mennyit kérsz? – rövid gondolkodás után válaszolt.

• Ötöt. – a mennyiségen elképedtem, de nem adtam ennek különösebb jelét. Ha éhes, éhes. Elvégre férfiból van. Összesen hét tojást vettem elő, és kerítettem egy tálat, amiben fel tudtam verni őket. A pulcsi ujját természetesen feltűrtem a könyökömig, úgy álltam neki megcsinálni a reggelit. Amíg én azzal foglalatoskodtam, ő megterítette az asztalt. Egy kis ideig csend volt, de aztán éreztem, ahogy a karjai lassan a derekam köré fonódnak, és hátulról magához ölel. Elmosolyodtam, a felvert tojást pedig a már korábban a gázra tett serpenyőbe öntöttem. A tekintetem lesiklott Ryan karjaira.

• Bekenjelek megint? – a kérdésemmel a még mindig látható zúzódásaira céloztam.

• Nem kell. – vállat vont. A fejét a vállamra támasztotta, úgy figyelte, ahogy sütöm a reggelit – Azon gondolkodtam... – kezdte – ...mit szólnál egy vetkőzős pókerhez? Csak az októberi verseny emlékére. – tette még hozzá, habár a hangján hallatszott, hogy küzdenie kell a nevetésével.

• Tudod, hogy nem tudok pókerezni.

• Ugyan már. Csak két ruhadarabig mennénk. – ahogy ezt mondta, az egyik kezével végigsimított rajtam. Játékosan megforgattam a szemeimet – Megtanítalak játszani. – ajánlkozott. Elvigyorodtam.

• Ellened akkor is vesztek. Akármit csinálok, nem tudlak megverni. Emlékszem ám, hogyan játszottál. – erre kuncogott.

• Ki lehet számolni a lépéseket.

• De nem vagyok olyan zseni, mint te. Csináltál már IQ-tesztet egyáltalán?

• Nem. Nem érdekel különösebben.

• Szerintem 150 körül lenne a pontod.

• Ugyan már. – hitetlenkedve felnevetett – Annyira nem vagyok okos.

• Az átlag 90 és 110 között van. Szerinted mennyivel vagy efölött?

• Tíz ponttal max. – adtam egy puszit az arcára.

• Olyan butus vagy. – erre féloldalasan elvigyorodott. Rövid megfontolást követően játékosan felsóhajtottam – Tudod mit? Reggeli után teszteld magad. Ha igazad lesz, és a közelében sincs a becslésemnek a pontszámod, akkor pókerezünk. – ajánlottam fel a lehetőséget.

• És ha neked van igazad?

• Nem tudom. Majd még eldöntöm.

• Így nem áll a kompromisszum.

• Átadom neked a dolgot. Nincs ötletem.

• Jó. Akkor póker. Vetkőzés nélkül. Mit szólsz? – felnevettem.

• Oké, benne vagyok. Akkor taníts meg. – a faliórára pillantottam – Egyébként fél tíz van. A cirkadián ritmusod szerint pedig tízkor vagy a legéberebb.

• Nem szabadna ilyeneket olvasnod. – nevetett – Ez így csalásnak minősül.

• Az már magánügy, ha vesztesz. – kacsintottam rá, mire kuncogott. Elengedett, míg a tányérokra tettem az adagokat. Ő addig helyet foglalt, és miután én is leültem az asztalnál, elkezdtünk enni.

Azt követően, hogy mindketten befejeztük az evést, bepakoltam a mosogatógépbe, utána követtem őt az emeletre, a szobájába. A gépén kerestünk egy normális IQ-tesztet. Az elején megadta az életkorát, aztán a leírás elolvasása után nekiállt megoldani a feladatokat. Mindenféle fajta volt köztük – képek, szavak, mondatok, kapcsolatkeresés, stb. A teszt 60 percig tartott maximum, és 60 feladata volt – Ryan ehhez képest a tesztet 26 perc alatt oldotta meg, és 56 feladatra válaszolt helyesen, az IQ-ja tehát 153 pontot ért! Elképedve meredtem a képernyőre. Ryan az eredmény láttán szimplán lezserül vállat vont, aztán a kezeit keresztben a feje mögé téve hátradőlt a falának. Alább egy statisztika volt egy Gauss-görbével, ami az átlagos szórást mutatta, illetve hogy a különböző értékek közötti pontszámok milyen eredménynek számítanak: 90-110 között az átlag, 110-120 között az okosak, 120-130 között a kiemelkedően okosak, 130-140 között a tehetségesek, 140-től pedig a zseni kategória.

• Hivatalosan is te nyertél. – törte meg a csendet.

• Hivatalosan is zseni vagy. – kuncogott.

• Akármi. De lépjünk már túl ezen. Hadd tanítsalak meg inkább pókerezni. – játékosan megforgattam a szemeimet.

• Oké, hozd azt a paklit. – adtam be a derekam. Felpattant az ágyról, és az iskolába hordott fekete hátizsákjához lépett. A táska a ruhásszekrényének döntve figyelt, Ryan pedig rövid kutakodás után kikapott belőle egy römikártya-paklit.

• Gyere, menjünk le a nappaliba. – a fejével az ajtaja felé biccentett.

• Miért nem maradunk itt?

• Mert utána nézhetünk akár egy filmet, akár tovább folytathatod a Resident Evil-t, vagy akár kipróbálhatjuk a Slender-t is. Vagy az Amnesia-t.

• A Slender még oké, de az Amnesia nem. Ki van csukva, hogy leülök az elé a játék elé. – a heves tiltakozásom megmosolyogtatta. A mellkasán keresztbe fonta a karjait, és egy féloldalas vigyorral, félig felvont szemöldökkel nézett rám, míg az ajtajában állva az ajtófélfának támasztotta a hátát.

• A Resident Evil-lel semmi bajod, de az Amnesia-t nem akarod kipróbálni. Hogy is van ez? – vállat vontam.

• A Resident Evil-ben legalább meg tudod ölni a zombikat. Az Amnesia-ban meg örülhetsz, ha találsz egy rohadt szekrényt, amiben el tudsz bújni. – felnevetett, viszont elismerően, egyetértően bólintott.

• Ez igaz. Szóval azt mondod, inkább az olyanokat szereted, amikor küzdened kell, mert utálsz menekülni? – ezen elgondolkodtam egy darabig.

• Végül is igen, azt. – bólintottam.

• Akkor sem játszanál vele, ha én ott lennék?

• Nem.

• Akkor sem, ha én játszanék? – csak egy rövidebb szünet után válaszoltam.

• Talán. Inkább nézem, semmint hogy játszok vele. – röhögve bólintott, aztán a folyosó felé biccentett.

• Na gyere. – engedelmesen felálltam, és követtem a nappaliba. Ott bekapcsolta a tévét, de épp csak addig, amíg a lemezjátszóba rakott CD-n kiválasztott egy dalt és elindította a lejátszást. Egy Pink Floyd lemez volt, és a Shine On You Crazy Diamond szólalt meg halkan a hangfalakból. Imádtam a progresszív rockot; tökéletesen illett a nyugodtabb pillanatokhoz, illetve az olyanokhoz, mint amilyen ez is volt. Ryan kikapcsolta a tévét, aztán odajött hozzám. Én a kanapé elé kiterített fehér szőrös szőnyegen ültem, úgy vártam rá. Leült velem szemben törökülésbe, a paklit letéve kettőnk közé – Először is, mindenki kap öt lapot. – ahogy beszélt, kibontotta a csomagolást, és kivette belőle a kártyapaklit. Osztott mindkettőnknek öt-öt lapot, aztán folytatta a magyarázatot – Ilyenkor kiválaszthatod azokat a lapokat, amiket úgy gondolsz, hogy kellenek, a többi helyett pedig újat húzol. Ezt háromszor teheted meg. Akárhány lapot kicserélhetsz egy ilyen alkalommal, viszont vannak esetek, amikor legfeljebb hármat lehet csak. – bólintottam, aztán végignéztem a lapjaimon. Életemben először készültem pókerezni, úgyhogy nem igazán tudtam megítélni, jók-e a kezemben tartott lapok vagy sem. Végül minden mindegy alapon, „szűz kéz szerencséje” nekifutással megtartottam mindet. Mikor Ryan látta, hogy nem fogok cserélni semmit sem, ő gyorsan leváltott két lapot, aztán tovább folytatta – Most tesszük be a téteket. Ezeket mindenkinek tartani kell, vagy bedobni a lapjait, és kiszállni a leosztásból. Ha senki sem emel, felfedik a lapokat, és a legmagasabb értékű elviszi az összes tétet.

• Ez eddig oké... – kezdtem – De mik lesznek a tétek?

• Ezért lett volna egyszerűbb a vetkőzős póker. – villantott rám egy vigyort – Ott csak játszani kéne, és a kör végén akinek alacsonyabb értékűek a lapjai, ledob egy ruhadarabot. Na mindegy. – vont vállat. Felsóhajtottam.

• Oké oké. Akkor játsszunk úgy, ahogy te szeretnél. – halkan kuncogott.

• Rendben. – rögtön le is rakott egy kártyát. Egy treff hármas. Én az enyémekre néztem. Agonizáltam egy darabig, de aztán megállapodtam magammal abban, hogy a kör öt tökéletes választás lesz. Mivel Ryan húzott, amíg én azt fontolgattam, mit lépjek, ezúttal rajtam volt a sor, hogy ezt tegyem. Valami azt súgta, cserélnem kell, úgyhogy a pakli felé nyúltam, hogy kivegyek belőle egy másik lapot. Ryan fürkésző tekintettel, egy félmosollyal figyelt engem – Nem játszol túl jól. – erre meglepetten néztem rá.

• Miért nem?

• Minden az arcodra van írva.

• Sosem voltam jó a pókerarc mesterségben. – felnevetett.

• Néha azért összejött. – egy vállvonással ráhagytam.

• És most?

• Megmutatjuk a lapjainkat. – leterítette a kártyáit a puha szőnyegre. Én csak néztem őket, nem tudtam, hogy egy káró öt, káró hat, káró hét, káró nyolc és káró kilenc mit jelent. Bizonytalanul letettem az enyémeket is; treff nyolc, káró kettő, treff négy, kör hét és pikk hét. Ryan szája féloldalas mosolyra húzódott, ebből legalább minden kertelés nélkül biztosan tudtam, hogy én szívtam meg.

• Azon kívül, hogy én szívok, ez mit jelent? – vállat vont.

• Neked összevissza vannak a lapjaid, nekem pedig flösöm van.

• És? – pislogtam értetlenül. Legyintett.

• Nem érdekes. – nagyot nyeltem. Oké, ahogy megállapodtunk, egy ruhadarab. Elfordultam tőle és megszabadultam az alsóneműmtől. A pulcsiját gondosan magamra húztam, úgy fordultam vissza felé.

• Ez nem ér. – alattomosan kuncogott.

• Miért is?

• Lángelme vagy, én meg egy szerencsétlen kezdő, aki életében először vetemedett arra, hogy kitegye ki magát a póker veszélyeinek. – erre nem bírta tovább, kipukkadt belőle a nevetés – Nem vicces. – szóltam rá szárazon.

• Oké, de még ha próbálkoznék se tudnék nálad rosszabbat letenni.

• Ha ha, nagyon vicces. – zsörtölődtem, ő pedig csak tovább kacarászott. Láthatóan élvezte a helyzetet. Egy újabb kör után természetesen el is dőlt, hogy ki nyert. Az ő lapjai rendre egy tízes, egy jumbo, egy bubi, egy király és egy ász voltak. Értetlenül néztem rá – Annyira nem vagyok zokni, tudom, hogy megint rajtam a világ szeme. – jegyeztem meg egy csipetnyi öniróniával – De legalább mondd el, miért vesztek állandóan.

• Mert nekem folyamatosan flösöm van. Illetve ezúttal royalflös.

• Oké, nekem mondhatod. Ez nagyjából olyan nekem, mintha urduul magyaráznál egy logaritmust.

• Ezek a figurák a legerősebbek és a legritkábbak. – gyanakodva vontam össze a szemöldököm.

• Megkeverted te azt a paklit egyáltalán? – megint nevetett.

• Nem, de nem figyeltem, hogy raktuk vissza, miután használtuk. – mély lélegzetet vettem.

• Oké, értem. – magamban füstölögtem egy darabig, hogy miért nem voltam képes legalább a karórámat magamra varázsolni még reggel, de akkor már mindegy volt. Miután elfordultam, levettem a pulcsiját is, viszont azonnal visszaterítettem magamra, és csak úgy néztem megint szembe vele. Félig felvont szemöldökkel nézett, még mindig vigyorogva – Ne bámulj ennyire.

• Nem bámullak. – vont vállat, aztán kitárta a karjait – Gyere ide.

• Nem. – makacsoltam meg magam. A vigyort még ezzel sem töröltem le az arcáról. Szórakozottan felvonta fél szemöldökét.

• Miért is nem?

• Mert most viszont szeretnék felöltözni. – mélyet sóhajtott, aztán felállt és egy lépéssel mellettem termett.

• Megsértődött a kis cicusom? – átkarolta a derekamat és magához vont. Automatikusan szorosabban fogtam magamhoz a pulcsiját. Ügyeltem, hogy vele szemben legyek, a ruhájának a takarásában.

• Nem. – vágtam rá. Elvigyorodott. Lassan közelebb hajolt hozzám, az arcom pedig ezzel párhuzamosan forrósodott fel, ahogy elöntötte a pír. Elképesztő lassan végighúzta az ajkait a nyakamon, mielőtt egyáltalán megpuszilta volna. Egymás után többször is megismételte a műveletet. Lehunytam a szemeimet és egy mosollyal a számon kiélveztem, amit csinált. Egy idő után a keze megindult felfelé a hátamon, és simogatni kezdett – Mindjárt elkezdek dorombolni. – suttogtam. Teljesen beleéltem magam abba, amit csinált, hihetetlen jól esett.

• Akkor már nem durcás a cicusom?

• Nem. – biztosítottam, még mindig teljes extázisban.

• Akkor jó. – eleresztett, a szemeim pedig felpattantak. A csalódott tekintetem láttán nevethetnékje támadt – Mi az?

• Kettőt találhatsz. – vigyorogva vállat vont.

• Azt mondtad, este bővíthetem a tapasztalataidat. Addig nem csinálok semmit. – felhorkantam, de csak visszavettem a ruhadarabjaimat.

• Most megint megsértődött a cicád.

• Este kárpótlom. – ciccegtem, aztán felálltam. Láthatóan Ryan kimondottan élvezte a helyzetet.

• És ha este a cicádnak nem lesz kedve semmihez? – Ryan is felállt, és hátulról átölelt, úgy suttogott a fülembe.

• Miért ne lenne kedve semmihez?

• Mert fáradt lesz és kimerült. Nyűgös, zaklatott, és éppen egy rossz időszakában lesz, amikor gondolkodás nélkül megkarmol bárkit.

• Attól nem félek. – belecsókolt a nyakamba, én pedig automatikusan nekidőltem, valósággal beleolvadtam a karjaiba. Amint ezt megérezte, elvigyorodott – Hagyjuk abba, mielőtt a cicám túlságosan élvezni kezdené. A végén túlságosan el lesz kényeztetve.

• Attól meg én nem félek. – a száraz megjegyzésem hallatán felnevetett. Kihámoztam magam a karjai közül.

Néhány órára kimentünk az udvarukra is, amikor a havazás alább hagyott. Már szinte csak szitált, az utak viszont tele voltak a vastag hóréteggel. Ryan igyekezett megfürdetni, viszont én gondolkodás nélkül védekeztem – méghozzá azzal, hogy havat akartam csúsztatni a ruhája alá, valahányszor megpróbálkozott vele. Tulajdonképpen olyanok voltunk, mint a gyerekek, de mindketten élveztük, és csakis az számított – elvégre az utolsó középiskolai évünk volt, és sosem elég idős az ember ahhoz, hogy egy jót hülyüljön a szabadban. Estefelé mentünk be. Közösen vettünk egy forró fürdőt, közben folyamatosan szívattuk egymást, folytatva a kint elkezdett játékot. Miután végeztünk, én felvettem egy pólót, amit adott – a Rasmus volt rajta –, aztán bekapcsolta a gépét. Én addig behúztam a függönyét, mielőtt helyet foglaltam volna mellette.

Villámsebességgel letöltötte az Amnesia-t, aztán elindította – idő közben ugyanis sikeresen rávett, hogy kipróbáljam. Irányítani kezdtem az embert, kutakodtam néhány fiókban, és felszedtem néhány hasznosnak tűnő kelléket, aztán kimentem a folyosóra.

• Megfordulni se merek. – halkan kuncogott mellettem. Nyugodt szívvel konstatáltam, hogy egy darab zombi sincs ott, úgyhogy zökkenőmentesen folytathattam tovább az utamat. Lementem a pincébe, ott viszont az egyik ajtónál mozgolódást láttam, ahogy egy fehér alak sétálgat – Úristen! – hőköltem hátra. Tudtam, hogy rohannom kell, de hirtelen azt sem tudtam, melyik gombot kéne nyomnom. Az alak pedig megfordult – Jézus Jézus Jézus Jézus. – kántáltam, mialatt szinte őrülten fordultam meg, hogy egy szekrényt keressek – Hol egy rohadt szekrény? Hol láttam én szekrényt?

• Még sehol. Keresned kell egyet, szívem. – kuncogott Ryan szórakozottan.

• Ne ne ne ne ne. – a szívem szerintem már felrobbant a mellkasomban, annyira vágtázott. Aztán a képernyőn egyszer csak vérfoltok villantak fel. Tudtam, ez számomra a játék végét jelenti. Csalódottan takartam le a szemeimet. Nem a félelem miatt, egyszerűen csak a büszkeségem nem hagyta nekem, hogy végignézzem a saját halálomat a játékban – Ne röhögj. – szóltam rá a jobbomon ülő srácra, miután elvettem a kezeimet az arcom elől.

• Pedig aranyosak a reakcióid. Ez csak egy játék.

• De utálom. Ijesztő, váratlan, nehéz, nem lehet végigjátszani és totálisan reménytelen vagyok benne. – miután befejeztem, Ryan fél szemöldökét felvonva méricskélt.

• Ennyi?

• Ennyi. – felnevetett, aztán becsukta az ablakot. Természetesen csak azért, hogy a kedvemért elindítsa a Slender-t – Oké, ettől nem félek. – ehhez képest amikor először megláttam magam előtt a fekete-fehér, arc nélküli lényt, összerezzentem és ijedten hőköltem hátra. Ryan meg kiröhögött.

• Többet kéne ilyet játszatnom veled.

• Nem vicces. Nem hiszem el, hogy te sose ijedsz meg. – vállat vont.

• Jó az idegrendszerem. – egy mormogással ráhagytam – Később mit szólnál egy Odaát részhez?

• Benne vagyok. – erre megcsókolt, a gépe tetejét pedig lehajtotta. Lassan kicsúsztatta a laptopot az ölemből, és elfektetett az ágyán. A fülembe suttogott.

• De előtte kárpótlom a cicusomat.