25th chapter. It contains A LOT of music, but I'm sure you'd like them too. So just listen to them if you feel like it. :3

25. Fejezet

Page-nél

Este utolsóként érkeztem Page-hez. Ahogy beléptem az ajtón, kellemes hangerőn játszott zene fogadott – a Dance Yourself To Death Living Funeral című száma. Elég jó hangulatot csinált, az alapozás tehát tökéletes volt, ahogy az barátnőmtől elvárható volt. Page nyitott ajtót, aztán felvezetett a szobájában kártyázó fiúkhoz. Austin éppen abban a pillanatban mászott át a képzeletbeli kör másik oldalára a vele szemközt ülő Ryan-hez, hogy megfogja a lapjait és megnézze őket. Ryan röhögve engedte neki, mikor pedig meghallotta, hogy megérkeztünk, felénk nézett. Egy intéssel üdvözölt, utána csak visszairányult a figyelme a játékra, mivel Austin elkezdte neki bizonygatni, hogy csalt, mert ilyen jó lapjai egyszerűen nem lehetnek. Mi csak felnevettünk ezen, aztán helyet foglaltunk – mindketten a fiúnk mellett. Közben a zene váltásra került, és a korábbi helyett az All American Rejects Gives You Hell dala adta az alaphangot. Miután a srácok lejátszották a menetet, Austin duzzogása miatt inkább abbamaradt a kártyázás. Page, Ryan és én is jót derültünk Austin sértődött arckifejezésén.

• És most mit csináljunk?

• Van Twisterem. – vont vállat Page.

• Oké, az jó lesz! – egyezett bele azonnal Austin.

• És ki fog pörgetni? – vetette közbe Ryan.

• Akinek éppen kézre áll majd. – kacsintott barátnőm, aztán elment a játékért.

Fél percen belül előkerítette és a kör közepére tette. Egy pillanat alatt kipakoltuk és mindenki elfoglalt egy színt – Page és Austin álltak a sárgán és zöldön, Ryan és én pedig a kéken és a piroson egymással szemben. A sorrend lányoké az elsőbbség alapon én, Page, Ryan és Austin volt. Megegyeztünk, hogy amíg tud, barátnőm fog pörgetni. Miután mindent megtárgyaltunk, nekiálltunk játszani.

Elsőként nekem kellett bal lábbal a sárgára lépni, utánam Page pörgetett magának egy sárga bal kezet. A fiúk rendre kaptak egy piros bal lábat és egy kék jobb lábat. Mindezt folytattuk egy piros jobb lábbal, zöld bal kézzel, zöld bal lábbal és egy újabb piros jobb lábbal. A fiúkon jót derültünk Page-gel, mivel mindketten hajszálnyira voltak attól, hogy angol spárgát csináljanak. A játék közben folyamatosan váltották egymást a dalok – először a Sum 41 Fat Lip-je, utána a Linkin Park Faint-je, az Escape The Fate Gorgeous Nightmare című száma – ami miatt egy pillanatra azt hittem, hogy hívnak –, a Falling In Reverse-től a The Drug In Me Is You, a végéhez közeledve pedig egy felettébb találó zene szólt: a Europe-tól a Final Countdown.

A végére teljesen össze voltunk gabalyodva. Az első, aki kiesett, Page volt, utána én, végül Austin – a játszmát tehát Ryan nyerte.

Mindannyian ki voltunk fulladva, mert sportolók között azért elég hosszadalmasra nyúlhatnak az erőnléten alapuló játékok.

• Na és most? – kérdezte Ryan, végigpásztázva mindannyiunkon. Erre Page és én összenéztünk, aztán szélesen elvigyorodtunk. Egyszerre szólaltunk meg.

• Nézzünk egy romantikus vígjátékot! – a fiúk először hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel néztek minket. Az éppen lejátszott zene, a Witch Doctor még illett is hozzájuk, barátnőmmel jót derültünk rajtuk. Elég hosszú idő kellett szegényeknek, hogy megemésszék az ajánlatunkat, de mikor ez bekövetkezett, teljesen egyszerre vágtak vissza.

• Nem, szó sem lehet róla! – ezen ismét hangosan felnevettünk.

• Pedig pont az kéne nektek. – mondta komolyan Page – Élveznétek.

• Igen, nagyjából annyira, mint te az Amnesia-t, drágaságom. – dünnyögte Austin, mire Ryan-nel felnevettünk – Na de a lényeg: mit csináljunk most? – a kérdésre Page elgondolkodó arcot vágott.

• Van egy elvetemült ötletem. – szólaltam meg egy kis idő múlva. Erre érdeklődve nézett rám a másik három ember. Elvigyorodtam – Mi lenne, ha a srácok festenének ki minket?

• Ú, jó, csináljuk. – lelkendezett a barátnőm. Rögtön gondoltam, hogy az ő támogatására számíthatok ez ügyben.

• Mi? Na nem. Azt már nem! – ellenkezett azonnal Austin.

• Ugyan már, egyszer kibírjátok! – biggyesztettem le a számat. Ryan a plafonara nézve felsóhajtott.

• Oké, legyen. De először és utoljára. – jelentette be ellentmondást nem tűrő hangon. Vidáman bólogattam, Page pedig előkerítette a sminkfelszerelését.

• Ryan fest téged, Austin pedig engem, mit szólsz hozzá? – a fiúk erre összenéztek.

• Rendben. – egyezett bele a lány vigyorogva.

Ennek megfelelően mindketten leültünk a srácok elé törökülésbe. A zenelejátszón a Rednex Cotton Eyed Joe-ja következett. Igazi örökzöld klasszikus, aki nem ismeri, szégyellje magát. Ilyen helyzetekre éppen tökéletes választás volt, szerencsésen ez következett a lejátszási listán. A fiúk kezében elég szerencsétlenül festettek a szemceruzák és -festékek, púderozók, ecsetek, vatták, szempillaspirálok és rúzsok, és mivel nem láttam magam, mialatt Austin az arcomon ügyeskedett, előre féltem az eredménytől. Habár halvány sejtésem lehetett, mert időről időre Page-re pillantottam – totális káosz volt. A színeket Ryan ugyan jól összeválogatta, de megcsinálni nem igazán sikerült neki, mert itt-ott túlhúzta a vonalat, túl erősen csinálta és túl sok festéket vitt fel, az összkép tehát nem volt éppen kecsegtető. Közben a zene folyamatosan váltásra került – az All American Rejects Dirty Little Secret dala következett, aztán az Offspring You're Gonna Go Far, Kid-je, amit a Sum 41 In Too Deep-je követett. Igazán jók az ilyen zenék az olyan összejövetelekre, mint amilyen ez is volt. A Green Day American Idiot-ja indult el, amikor a tükör elé kerültünk a barátnőmmel. Elhúztam a számat, nem igazán tudtam, hogy adjam kedvesen, a lehető leggyengédebben Austin tudtára, hogy szörnyű munkát végzett, és sminkesnek inkább ne menjen el.

• Hát ez igazán... – ismét végignéztem magamon. Ahogy Ryan is végigpásztázta az arcomat a tükörben nézve rám, hangosan felröhögött. Nos, kösz. Így legalább megkímélt attól, hogy nekem kelljen elmondani Austin-nak a szomorú igazságot.

• Ugyan már! Annyira nem is lett rossz. – ellenkezett az érintett srác, és a fejét oldalra billentve vett újra szemügyre. Láthatóan büszke volt a művére.

• Nem hát. Tényleg nem. – helyeselt nagy komolyan Ryan, a karjaival keresztben a mellkasán, közben folyamatosan bólogatva.

• A tiédnél akkor is jobb. – vágott vissza Austin. Ryan erre elvigyorodott.

• Ez egy letagadhatatlan tény.

• Na jó, ahelyett, hogy rajtunk szórakoztok, miért nem gyakoroljuk inkább a táncot a bálra? – mormogott Page.

• Jó jó. – egyezett bele vihogva Austin – De csak ha lefekvésig így maradtok.

• Nincs alkudozás. – a lány láthatóan hajthatatlan volt.

A vége az lett, hogy a smink addig marad rajtunk, amíg végzünk az önkéntes táncórával. Az All Time Low I Feel Like Dancing dala következett, így tökéletes aláfestést kaptunk hozzá – nos igen, tökéletes lett volna, ha éppen nem keringőzni készültünk volna, de nekünk ennek ellenére megfelelt. Nem voltunk éppenséggel az a fajta, aki panaszkodna ilyen apróság miatt, úgyhogy remekül éreztük magunkat, és jót szórakoztunk magunkon.

Én a kamerámon elindítottam a videófelvevést, és egy optimális helyre tettem, ahonnan minden egyes mozzanat látható lesz, és rendesen meg fogja tudni örökíteni a gépem, ahogy hülyéskedünk. Miután ezzel megvoltam, Page és én is a fiúkhoz léptünk. Ők a derekunk köré fonták a karjaikat, míg a másikkal a miénket fogták meg. Mi a másik kezünket a nyakuk köré fektettük, úgy néztünk fel rájuk. Folyamatosan nevetve, röhögéshullámokkal tűzdelve néztük hol egymást, hol a lábainkat, hol pedig a másik párost. Közben a zene ismét váltott, rendre a következők szóltak; Papa Roach Silence Is The Enemy-je, My Chemical Romance Planetary (Go!)-ja, ATC-től az Around The World, a Blur Song 2-ja – utóbbi kettő szintén klasszikus –, Panic! at The Disco Ballad Of Mona Lisa-ja és a Bunkface-től az Extravaganza. Ennél jobb zenéket aligha kérhettünk volna a táncgyakorláshoz.

Mikor meghallottuk az Aerosmith Dude Looks Like A Lady-jét, nem hagyhattuk ki barátnőmmel, hogy megjegyezzük a srácoknak, ha kifestettük volna őket is, ez a dal éppen tökéletesen rájuk illene – erre mondjuk csak kelletlenül elhúzták a szájukat, és kijelentették, hogy szó sem lehet olyasmiről, hogy rájuk smink kerül. A táncolás végére már mindenfélét belekevertünk, és tulajdonképpen mindennek lehetett hívni, amit csináltunk, egyedül keringőnek nem.

A következő program Austin ötlete volt, aki felvetette, hogy Ryan-nel eljátszanak nekünk akármilyen számot, amit kérünk. Austin volt az énekes, Ryan pedig a gitáros. Eddig nem is tudtam, hogy tud gitározni! Mik ki nem derülnek még ennyi idő után is... Az első dalt Page kérte – így rövidesen felcsendült a Skillet Those Nights című száma. Mivel ahhoz másodszólamra is szükség volt, Ryan is aktivizálta a hangszálait. Én elhűlve figyeltem a két zenélő srácot, és csak lepkéztem, ha arra gondoltam, milyen sokoldalú barátom van. Szerintem jobban beleszerettem, mint korábban, már ha az lehetséges volt egyáltalán... Miután végeztek, én voltam a soros, és Haddaway What Is Love dalában állapodtam meg – nyilvánvaló volt számomra, hogy ismerik ezt a számot, mivel szintén klasszikusnak számított. Barátnőmmel rendre kértük őket, hogy játsszák el nekünk a Backstreet Boys Larger Than Life-ját, a Spin Doctors Two Princes-ét, – amit szándékosan azért kértem, mert a címéből abban a helyzetben automatikusan a két zenélőre asszociáltam –, a Rise Against Under The Knife-ját, a Killers Somebody Told Me-jét, a Good Charlotte I Don't Wanna Be In Love-ját, a Puddle Of Mudd She Fucking Hates Me-jét – itt viszont külön kértem őket, hogy Ryan énekeljen, mert az ő rekedtes hangja jobban emlékeztetett az eredeti számra, úgyhogy a kérésemre ideiglenesen posztot cseréltek Austin-nal – az AC/DC Hard As A Rock-ját, és a Papa Roach To Be Loved című dalát.

Ezután ismét Austin vetette fel, hogy mi, lányok, felvehetnénk az ő ruháikat. Mi Page-gel könnyedén belementünk, nekünk nem jelentett gondot az ellenkező nem ruháit viselni, legfőképp ha azok a fiúinktól kapott ereklyék voltak. Újra elindítottuk a zenelejátszót, amin Bon Jovi It's My Life című száma indult el. Elvonultunk átöltözni, és mire visszaértünk, már a Fall Out Boy I Don't Care dala fogadott bennünket. Page egy világoskék farmert, egy fekete koponyát ábrázoló fehér pólót és Austin amerikai focista pulcsiját vette fel. A barátja pulcsija fekete volt sötétkék ujjakkal és egy szintén sötétkék, nagy nyomtatott A betűvel a bal oldalán. Rajtam egy hosszú, fekete-fehér, tipikus kosaras melegítőnadrág volt – aminek a két oldala végig patentos –, és Ryan fehér, V-nyakkivágásos pólója. Amíg a ruhájuk rajtunk volt, a srácok tök lazán boxerben maradtak. Hangosan kiröhögtek minket, amiért a ruháik kifejezetten nagyok voltak ránk.

Ezt követően mindnyájan elmentünk fürdeni, utána közös megegyezés alapján építettünk egy bunkert Page szobájának a közepére. Az ember sosem lehet elég idős ahhoz, hogy ilyesmit csináljon, legfőképp akkor, amikor a középiskola utolsó évét szenvedi végig. Az építményünk alját kipárnáztuk – leterítettünk egy hatalmas, vastag, tollal kitömött ágyneműt, és arra dobáltunk rá számtalan párnát, illetve másik két takarót. A villanyt Ryan leoltotta a szobában, aztán visszamászott a rejtekhelyre. Értelemszerűen Page és Austin, illetve Ryan és én feküdtünk egy-egy takaró alatt. Mi Ryan-nel az oldalunkon feküdtünk. Szorosan magához vont, míg adott egy puszit a nyakam hátuljára. Ettől spontán elmosolyodtam.

• Mik a terveitek továbbtanulás szempontjából? – kérdezte hirtelen barátnőm a sötétben.

• Nektek? – kérdeztem vissza rövid habozás után.

• Mi már megbeszéltük, hogy egy egyetemre fogunk járni. – jelentette be Austin – Írországba készülünk, Galwaybe. A Nemzetközi Írországi Egyetemre.

• Milyen szakokra? – érdeklődtem tovább.

• Page kreatív írásra megy művészettel, én pedig pénzügyi matematika szakon tanulok majd tovább. És ti? – mivel én csendben voltam, Ryan törte meg a csendet.

• Vannak terveim, de még nem igazán vagyok biztos, melyik legyen. Mostanság van valami, ami foglalkoztat, és fontolóra vettem, hogy inkább azon a vonalon fogok továbbtanulni.

• És mi az? – Page hangján hallatszott, hogy érdekli.

• Erről még én sem tudok. – röhögött Austin. Éreztem, hogy Ryan vállat von.

• Nem fontos. Még nem biztos, hogy az lesz.

• Miért nem?

• Mondjuk úgy, hogy elég képlékeny a dolog. Sok mindentől függ, hogy összejön-e. De ha sikerül, nagyon boldog leszek. – engem is érdekelni kezdett a dolog. Új terve van, amibe még engem sem avatott be? Mi lehet az? És mivel kapcsolatos? És mennyire lenne távol tőlem a későbbiekben, ha mondjuk én nem a közeli környezetében fogok egyetemre járni? Erre nagyot nyeltem. Bele sem akartam gondolni, mi lenne akkor.

• Na és te, Lara? – kérdezett ekkor engem Page, mikor látta, hogy Ryan nem fog megszólalni.

• Nekem sok tervem van. De a legvalószínűbb egy magyarországi egyetem.

Még beszélgettünk, ennél lényegtelenebb dolgokról, aztán elmentünk aludni.