Chapter 1.

A szobámban félhomály van, az ég a szürke és a rózsaszín árnyalatai közt váltakozik. Az ablakom félig nyitva, így az üvegen versengő esőcseppek nem zavarják a kilátásomat. A félig átlátszó, sötétvörös függönyömet némán lebegteti a szél. Csak az esőcseppek kopogása hallatszik. Az ablakomhoz sétálok és magasan az égre nézek. A sötétszürke éggel tökéletes kontrasztot alkotva világítanak a napsugarak. Az ablakommal szembeni fának a leveleit figyelem, ahogy tehetetlenül hajlonganak a rájuk hulló cseppektől. Ennek a hangja az esőerdőket idézi elém. Friss és üde lesz tőle a hangulatom – a víz hangja is lehet hidratáló hatású. A tekintetem visszakalandozik az égre, és meglátom a szivárvány két lábát. A közepe egyelőre láthatatlan marad – olyan, mintha a felhők takarnák el. Nyilvánvaló számomra, hogy nem is fogom soha látni ezt a szivárványt teljes pompájában, mert a bal oldala kezd is feloldódni, ahogy a Nap egyre lejjebb ereszkedik a horizonton.

Valahonnan távolról hallom, hogy rezeg a telefonom az ágyamon, de nem foglalkozom vele. Nagyon jól tudom, ki keres és miért. Az egyik osztálytársam az, és azért keres, mert azt akarja, hogy elmenjek a ma esti bulijára. Pedig számtalanszor megmondtam neki, hogy engem esélytelen bulin látni... Hazudnék, ha azt mondanám, nem idegesít a folyamatos zaklatása. Hiszen mondhatok neki bármit, lepereg róla, mint kacsáról a víz – ezért is állítottam mindenre tekintettel rezgőre a telefonom. Mert ma délután én sétálni akartam – így kiélvezhetem, hogy a szüleim nincsenek itthon. Különben ha itthon lennének, valószínűleg nem engednék, hogy ilyenkor, késő délután sétálni menjek. Az egyetlen félelmem az volt, hogy esetleg összefutok valamelyik ismerősömmel, és elrángat abba a buliba. De hát amint vége a nyárnak, végzős leszek, tehát hivatalosan is szabad akaratom lehet – nem mintha eddig nem dönthettem volna magam a tetteimről, de ez legalább ad némi nyomatékot is a dolognak. Az pedig egy másik letagadhatatlan tény, hogy mindig is nyilvánvalóan érettebb voltam a kortársaimnál.

Nem csinálok mást, csak felveszem a kabátom és lesétálok a földszintre. Normál esetben zenét is hallgatnék, de nekem most tökéletesen elég az esőcseppek kellemesen nyugtató hangja. Miután bezárom az ajtót végignézek a kis kavicsút melletti apró ültetvényeken. Az őszirózsa ragadja meg leginkább a figyelmem – anya tisztában is van vele, hogy ez tetszik leginkább, és ezért is ültetett ebből három egész sornyit. Lassú léptekkel elindulok a kapu felé. A csuklyámat nem veszem fel, mert az eső csak szemerkél. Nyárhoz képest elég hideg az idő – 17°C van – de én inkább csak örülök ennek. Úgy vagyok vele, hogy ha a nyár mindig ilyen lenne – vagy legfeljebb csak 25°C-ig kúszna fel a hőmérséklet – magát az évszakot is várnám, nem csak a velejáró szünetet.

Nagyjából másfél héttel ezelőtt láttam egy nagyon aranyos srácot. Minden apró részletet megjegyeztem róla – pontosan fel tudom idézni, mi volt rajta, milyen magas volt a mellette álló fához képest, és miért guggolt, amikor először észrevettem a fekete-fehér csíkos pulcsiját a zöld bokrok között. Becsléseim szerint 165-170 centi közt volt, a BMI-indexe 20 körüli – a magasságához képest ugyanis meglehetősen vékony volt – fekete-fehér csíkos, csuklyás pulcsit és szürkéskék farmert viselt, a jobb oldalon egy hosszan lelógó lánccal. Sötétbarna haja volt és gyönyörű, kékeszöld tekintete – a kék dominanciájával. Szinte átlátszónak, esőszínűnek tűntek a szemei és valami eszméletlen mély tekintete volt, ami azonnal megfogott benne. Amibe azonnal belezuhantam... Még egy rajzom is van róla. Kicsit talán furcsa, de állandóan nálam van – még most is.

Persze nem állíthatom minden ok nélkül, hogy beleszerettem, de azt elmondhatom, hogy szimpatikus volt és megtetszett. Hiszen egy kóbor kismacskát emelt ki a rózsabokor ágai közül. Nyilván a kétségbeesett nyávogása volt, ami megtörte. Ráadásul az a szelíd arc, amivel a cicára mosolygott felejthetetlen marad számomra. Sajnos nem sok olyan embert ismerek, akik megtették volna ugyanezt. Sajnos...

Egyre sötétebb lett. Nem akartam túlságosan elnyújtani a sétát, de még egyáltalán nem akartam hazamenni sem. Akaratlanul is ugyanoda mentem vissza, ahol először láttam a srácot. Ezúttal csendben odasétáltam a rózsabokorhoz is. Körbenéztem – nem voltak sokan, éppen csak két-három autót láttam. A „park” nem volt nagy, becsléseim szerint egy 70 méter átmérőjű kör területével lehetett egyenlő. Nem mondhatnám, hogy tele volt növényekkel, viszont rengeteg állat volt itt. Leguggoltam és végigjárattam a szemeimet a bokron, aztán az alatta lévő földre siklott a figyelmem – még mindig látszottak a kismacska mancsnyomai. Benyúltam mélyen a bokor alá, és megtapogattam a porhanyós földet. A rózsabimbók illata hihetetlen édes aromával hintette be a levegőt – és ez társulva az eső kellemes illatával a világ egyik legcsodálatosabb illatkompozícióját hozta létre. Néhány pillanat erejéig egyetlen autó sem zümmögött a közelben, így az esőcseppek hangjára tudtam koncentrálni – illetve még egy hangra, közvetlenül a hátam mögül, ami a kisebb ágak széttöredezéséhez társult. Ijedten fordultam hátra, ezzel sikeresen megsebesítve a jobb kézfejemet. A hirtelen fájdalom miatt nem is az idegenre, hanem a kezemre néztem először.

• Megsérültél? – nem szóltam semmit, csak magamban zsörtölődtem, hogy „Miért, talán nem úgy tűnik?”. Mintha nem lenne elég nyilvánvaló...

• Igen, beleakadtam az egyik tüskébe – mikor felnéztem rá, egy pillanatra elállt a szívverésem. Éreztem, hogy a vérem az arcomba tolul. Azt nem tudtam, elpirultam-e egyáltalán, és ha igen, mennyire, de jobbnak láttam, ha nem agonizálok ezen, mert akkor csak még zaklatottabb leszek. Egy ideig csak az arcomat fürkészte, aztán végre megszólalt:

• Te vagy az a lány még két héttel ezelőttről.

• Melyik lány? – természetesen tudtam, hogy miről beszél, de úgy ítéltem meg, jobb, ha úgy teszek, mintha nem értenék semmit. Különben is, az csak másfél hét volt...

• Nem érdekes – a kézfejemre ejtette a pillantását – Fáj?

• Nem annyira – bólintott egyet, aztán sarkon fordult – Miért jöttél ide? – erre sem válaszolt azonnal. Először jól megfontolta magában, mit fog mondani, és csak utána szólalt meg:

• Csak erre jártam, és megláttalak a bokornál – fordult vissza.

Reméltem, hogy kérdez majd valamit, vagy történik majd valami, mert nekem semmi más épkézláb kérdés nem jutott eszembe. Egy ideig csak néztük egymást, aztán a zsebébe nyúlt, előhúzott egy cigit és meggyújtotta. Elfordult és úgy fújta ki a füstöt, a szél mégis az arcomba söpörte az egész nikotinfelhőt. Megint rám nézett, várt pár másodpercet, de mivel még mindig nem szóltam semmit, csak intett egyet és elment. A szívem szakadt meg a távolodó hátának láttán. Még szívesen beszéltem volna vele. A kissé titokzatos természete nagyon megfogott benne. Illetve pontosan a megfoghatatlansága volt, ami nagyon imponált. Még sokkal jobban megkedveltem, mint eddig.

Úgy ítéltem meg, hogy ideje lenne hazamennem – elvégre tőle is nagyon megijedtem, pedig még csak félhomály volt. Szorosabban összehúztam magamon a kabátomat – a levegő még jobban lehűlt és a szél is feltámadt, ráadásul az eső is átváltott kellemes szemerkélésből vad zuhogásba. Szinte futottam hazafelé. Az ajtóban még a kulcsomat is leejtettem, sőt, a vizes cipőmmel megcsúsztam a lakás kövezetén és majdnem elestem, de végül nem történt semmi sem. Úgy döntöttem, veszek egy forró fürdőt – ilyen ázás után az ilyesmi kötelező érvényűnek számít.

Este kilenc táján egy kiadós vihar is tombolt a város felett. Órákon keresztül villámlott és dörgött az ég. Én a legtöbb időt az ablakok mellett töltöttem, amin hangosan kopogtak a kemény esőcseppek és figyeltem az égi tusát. Mindig is nagyon szerettem a viharokat, nemcsak figyelni, de hallgatni is. Persze egy kicsit féltem, lévén egyedül voltam otthon, sötétben, egy viharos éjszaka. De csak a gondolataim felét foglalta le a vihar – az agyam másik felét kitöltötte a srác. Vele kapcsolatban viszont minden – a hangja, az illata és az azzal keveredő cigifüst szaga, a kisugárzása, egyszerűen minden.

A srácra gondolva aludtam el, álmomban pedig tovább folytattuk a mai beszélgetést.