|||. Fejezet – Sötét dal

Hajnali hétkor keltett fel Kaname-senpai ezeket a szavakat suttogva: „Olyan aranyos vagy. Ne, ne kelj fel, csak maradj így, csukott szemmel – mondta, mikor résnyire nyitottam szemeimet. Mire visszacsuktam őket, folytatta - Csak vicceltem, jobban szeretném, ha kinyitnád a szemeid. Nézz rám...” Miután felkeltem, közölte velem, hogy Zero és Kaien hamarosan indulnak haza, ő pedig már értesítette őket ittlétemről. Kaiennel elbúcsúztunk Kaname-senpaitól, majd hazamentünk. Az úton nem váltottunk túl sok szót. Miután hazaértünk Kaien és Zero azonnal elmentek lefeküdni, majd miután elpakoltam a tegnap vett gyümölcsöket, új könyvemmel kezemben én is felvonultam a szobámba. Ledobtam az ágyamra a kötetemet, majd leültem a bútor szélére, és kinéztem a havas tájra az ablakon. Ismét lepergett szemeim előtt néhány emlékkép, és öntudatlanul végigsimítottam a hajamon, mint ahogy Kaname-senpai tette.

-Még mindig megmaradt a fonatom... - újabb emlékképek érkeztek a távolból, melyek egy fürdőszobát mutattak, benne egy mosakodó lányt, vagyis engem. Merengve néztem a halovány napfényben megcsillanó sötétbarna hajfürtjeimre. Hirtelen ötlettől kapva magamon elővettem szekrényemből egy halványlila törölközőt, és alakomat a fürdőszoba ajtaja nyelte el. Csobogni kezdett a víz, majd mikor már kellően meleg volt elkezdtem levetkőzni, majd a hajamat is felcsatoltam. Mire végeztem már a kádban is megfelelő magasságban állt a víz, így elzártam a csapot. Hirtelen csend lett, én pedig mielőtt beléptem volna a vízbe, arcomat a meleg gőzbe tartottam, és kellemesen sóhajtottam. Jól esett, hogy végre valami meleg simogatja az arcom és hálásan elmosolyodtam. Letérdeltem az enyhén süllyesztett kád mellé, bal kezemmel rátámaszkodtam a szélére, jobb kezemet pedig belemártottam a gőzölgő forróságba. Megborzongtam a karomat hirtelen körülölelő forróság hatására, ugyanis még nem voltam olyan régóta a házban és így nem melegedett fel eléggé a testem. Végül felálltam és lassan beleereszkedtem a vízbe. Éppen csak a vállaimat nem fedte el. Hálásan sóhajtottam egyet, és lehunyt szemekkel relaxáltam. Néhány nap múlva ismét iskola, engem pedig kemény feladatok várnak ott. De akkor nem akartam nyomasztó dolgokon törni a fejem, pihenni szerettem volna. Nem hagytam a hétköznapok gyötrő terhének, hogy a nyakamba zúdítsa a külvilág nehézségeit, mint egy hidegzuhany. Gyorsan elhessegettem fejemből a kellemetlen gondolataimat, és a bőrömet áztató forró vízre koncentráltam.

Nagyjából fél óráig ki sem jöttem onnan. Csak akkor határoztam úgy, hogy elég volt, mikor már a víz is kezdett kihűlni. Felálltam, kiléptem a kádból és magamra tekertem a törölközőmet. Elrendeztem a fürdőszobát, majd visszasettenkedtem a szobám magányos csendjébe. Kinéztem a hatalmas ablakon. Odakintről madárcsicsergés hangzott, mely arra ösztönzött, hogy menjek el egy kellemes kora reggeli sétát tenni. Nem vonakodtam magammal túl sokáig, szinte azonnal engedtem a csábításnak és öltözni kezdtem. Halkan leosonva a lépcsőn lejutottam az előszobába. Felvettem a térdig érő csizmámat, a kabátomat és a nyakam köré csavartam a puha sálamat. A nyakamba akasztottam a fehér kistáskámat, majd gyorsan írtam egy üzenetet: „Elmentem sétálni, nagyjából 10-re itthon leszek. Puszi, Sakura~^^”

Így nyugodt szívvel hagytam el a házat.

-Merre induljak? - néztem szét. Mivel a városba nem akartam visszamenni úgy döntöttem, hogy ellátogatok a közeli, tőlünk alig 20 percnyire lévő parkba. Nyakamba is vettem az utat, igyekeztem tartani magam a beígért időponthoz. Sosem lehet tudni, hogy mikor ébrednek fel – Férfiak – sóhajtottam. Néhány madár még mindig csivitelt a faágakon ugrálva. Felnéztem rájuk egy szelíd mosollyal arcomon, a szél pedig lágyan belekapott a hajamba. Az köves utat két oldaláról körülölelő gyepet hófehér köntös öltöztette, mely csak itt-ott adta meg az engedélyt néhány fűszálnak a kikukucskálásra. Elmerengtem a természet ezen csendes kötözködésén, majd tekintetem megakadt egy nagyobbacska sárgás folton. Kíváncsian megálltam és a folt felé fordultam. Elgondolkodó arckifejezéssel fordítottam el a fejem, majd lassú léptekkel indultam el a sárgaság felé. Néhány lépéssel előtte álltam meg. Néztem még pár pillanatig, majd leguggoltam előtte és leszakítottam az átfagyott, hideg kis növényt száráról, majd óvatosan a két kezembe fogtam. A jeges hó egy része azonnal hideg vízzé olvadt, mely körülölelve kézfejemet, végigszánkázva azon eleresztette a bőrömet és egy hangtalan puffanással esett vissza még hó formába öltözött társai mellé. Visszamentem a kihalt útra, és folytattam utamat tovább a parkig.

Behatoltam a kis terület szívéig, ahol aztán a központi tavacska előtt nézelődő padra ültem. Tekintetem visszasiklott a kis virágra. Megforgattam magam előtt a sárga növényt. A nyár jutott eszembe róla, vele együtt pedig néhány emlékkép is köszönt nekem. Annyira beleéltem magam az emlékeimbe, hogy már nem is a virágot és a havat láttam magam előtt, hanem az emlékképek hadát. Minden hangot tisztán hallottam, mindent éreztem, minden életre kelt. Az összes emlékem.

Kisgyermekek vidám nevetésének hangja térített észre merengésemből. Tekintetemet elkaptam a virágról és a havas fehér tájra néztem. Gondolataimba befurakodott Kaname-senpai arca, rögtön ezután pedig a hozzá kapcsolódó emlékek a tegnap estéről.

Hirtelen ötlettől fogva felálltam és a finoman ropogó hóban lépkedve egy sétára indultam. A fény millió darabra törve szikrázott a friss havon. A táj gyönyörű volt: a hófedte talaj és a fák gyönyörű ezüstös fehér színben csillogtak, a kék égen pedig halványszürke felhők gomolyogtak tova. Amint a felhőkre emeltem a tekintetem, a fantáziám rögtön valamilyen formát képzelt bele valamennyi pamacsba. Az égen a Nap is egyre feljebb nyújtózott, nekem pedig eszembe jutott, hogy hamarosan indulnom kéne haza, hiszen azt írtam a kis levélbe, hogy maximum 10-re megérkezem. Nem nagyon akartam még hazamenni, de karóra híján indulnom kellett. A park ismét megtelt a végtelen csenddel, amint a játszadozó gyerekek elhagyták a környéket. A helység hatalmas területen nyújtózott el; ha valaki a park legszélét jelző fakerítés mellett sétálta körbe a helyet, legalább fél óra kellett ahhoz, hogy körbeérjen.

Szerettem, amikor így nyugodt légkörben a magam világában mélyen lubickolva elmélkedhetek. Ilyenkor gondolkodtam el azon, mit kéne tennem egyes helyzetekben. Így például Zeróval vajon mi lesz? Mostanában elég rossz bőrben van. Az a szerencse, hogy éppen szünet van, így tudunk rajta segíteni anélkül, hogy bárkinek is valami fontosabb elintéznivalója miatt rohannia kelljen. Kaiennek persze most is voltak iskolai és vadászi kötelességei, amelyeket teljesítenie kellett. Zero gyengélkedése miatt pedig a fiúra bízott parancsokat is neki kellett végrehajtania.

Mélyet sóhajtottam, ahogy ráeszméltem, milyen nehéz is az élete Kaiennek. Nem csak, hogy ránk kell vigyáznia -ami már önmagában is egy hatalmas kihívás- még az iskola igazgatójaként is akad némi gondja – Szegény Bijichou... - magam elé emeltem a virágot és mélyen beástam a tekintetem a kis sárga szirmok szerény gondoskodása közé. Lehunytam a szemeimet és az orromhoz emelve a növényt mélyen magamba szívtam annak gyenge illatát, gondolataim pedig Kaname-senpai felé szálltak.

Egy kis idő múltán megérkeztem a ház elé. Kivettem a kulcsomat a hófehér táskámból és lassan a zárba helyeztem. Igyekeztem minél csendesebben feljutni a szobámba, nem akartam felébreszteni a fiúkat, hiszen elég nehéz éjszakájuk volt. Megérdemlik a pihenést. Egy tompa kattanással kinyílt a zár a bejárati ajtón, én pedig halk kopogással beléptem a fáradt légkörbe. Visszacsuktam az ajtót, levettem a cipőm és a kabátom, majd a táskámmal a vállamon indultam tovább.

-Hol voltál? - a rideg hang megdermesztett.

-Te fent vagy? - néztem be csodálkozó tekintettel a konyhába – Azt hittem, még alszol.

-Amint látod nem – köpte oda nekem cseppet sem kedvesen.

-Mi az? Talán történt valami, amiről én nem tudok? - léptem be a konyha nyomasztóan terhes területére.

-Mit kerestél te tegnap éjjel az estélyen? - szegezte felém éles hangját.

-Én csak azt tettem, amire Kaien kért – Zero értetlenül nézett rám – Azt mondta, menjek el bevásárolni.

-És azért kellett az estélyre menned? - fordult felém a fiú. A hangját felemelte, látszott rajta, hogy nagyon dühös emiatt.

-Csendesen, még felébreszted Bijichout – csitítottam.

-Nem válaszoltál a kérdésemre.

-Nem, nem azért mentem oda. Meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjek oda. Még azt sem tudtam, hol lesz megtartva.

-Akkor meg mi a fenéért jöttél oda? Sokkal veszélyesebb, mint ahogy gondolod! A vámpírok kiszámíthatatlanok és nem lehet bennük megbízni! - csattant fel. Nem válaszoltam, nem akartam tovább feszíteni a húrt. Nem akartam elmondani neki a teljes igazságot. Tudtam, ha megteszem borzasztó dühös lesz Kaname-senpaira. Lehajtottam a fejem és lassan hátrálni kezdtem – Kaname-senpai már elmondta, mi történt – szólalt meg ezúttal csendesen. Kérdőn rátekintettem, szemeimben pedig felcsillant az aggódás fénye – Egyszerűen csak a te szádból akartam hallani – nagyot nyeltem. Elérkeztem a konyha küszöbéhez, majd még egy lépést hátráltam, így a folyosón voltam. Azonban mégsem szaladtam el. Képtelen voltam, a tekintetem bennragadt Zero szomorú, világos szemeiben. A számat szóra nyitottam, azonban egy hang sem szűrődött ki résnyire nyitott ajkaim között, így lehajtottam a fejem és mereven a földet kezdtem pásztázni.

Zero mélyet sóhajtott, majd elindult felém. Bűnbánóan lehunytam a szemeimet, majd még egy lépést elhátráltam. Hallottam, hogy Zero ismét közelebb lép. Erre én változatlanul ugyanazt feleltem. Mikor hátam a falnak ütközött résnyire nyitottam szemeim. Szempilláim rengetege miatt sötét árnyalatban láttam csak a halványpiros szőnyeget, és azt a két fekete foltot, amely felütötte fejét a végtelen pirosban. Erőtlenül felnéztem, szemeim pedig azonnal a fiúéba botlottak – Nem bántott? - vont kérdőre halkan. Nem válaszoltam semmit, csak lehajtottam a fejem – Nem bántott? - ismételte meg kérdését egy kicsit hangosabban. Megráztam a fejem. Zero a vállaimra tette a kezeit, majd lassan végigsimított a karjaimon. Mikor a kézfejeimhez ért közvetlenül elém lépett, karjait pedig lassan becsúsztatta a fal és a hátam közé. Gyengéden magához vont és halkan a fülembe suttogta – Féltelek – megrezzentem.

-Miért... mondod ezt? - válasz helyett jobb keze a fejemre siklott és szelíden simogatni kezdte puha hajamat. Néma csend ölelt körül minket. A Nap immár vígan sütött, fénye azonban nem juthatott be a házba az elhúzott függönyök alkotta védőfal miatt. Félhomály uralkodott az egész épületben, csak itt-ott világított egy-egy fehér folt a függönyök alatt, ahol a fény élesen beszűrődött.

Zero félresimította néhány hajtincsemet a nyakamról, majd forró ajkait végighúzta rajta. Megborzongtam, nagyon jól tudtam, mit akar. Felkészítettem magam a harapásra, felszegtem a fejem és vártam. Vártam arra, ami csak nem akart jönni. Zero ajkai még mindig a nyakamon nyugodtak, azonban nem mozdultak. Forró leheletétől többször is remegés futott végig a testemen, szemeimet pedig lehunytam. Halkan remegő hangom szakította meg a némán nyugodt hangulatot – Mi a baj? - nem válaszolt, csak feljebb emelte fejét, így újra végigsimítva a nyakamon. Ajkait még most sem vette el, úgy suttogta:

-Megmondtam.

-De nem kell féltened. Kaname-senpai nem fog bántani – majdnem folytattam azzal, hogy „Megbízom benne”, azonban még idejében észbe kaptam, hogy Zero nem hisz az ilyesmikben, így inkább összetapasztottam a számat és csendben maradtam.

-Hm – elvette ajkait, és a szemembe nézett. Egy szót sem szólt, úgy tűnt, a tekintetemből olvas. Mikor ráeszméltem, mit csinál, azonnal lesütöttem a szemeimet – Én csak azt mondom, maradj távol tőlük – hátat fordított, és elindult a szobája felé, én azonban megszorítottam felsőjét a csuklójánál, ezzel megállásra kényszerítve őt. Megállt és kérdőn hátratekintett.

-Én nem félek tőle – visszafordította a fejét és lenézett fekete zoknijára. Végül csak bólintott egyet, majd egy kicsit megmozdította a kezét, hogy megnézze, elengedem-e. Azonban szorosan fogtam még a ruhája ujját, így csak állt és várt – Bocsáss meg.

-Mi? - fordult hátra meglepetten – Miért kérsz bocsánatot?

-Mindenkinek fájdalmat okozok... - megfordult és magához vont – Mindenkinek, akit szeretek... és aki fontos nekem... - néhány könnycsepp csúszott végig pirospozsgás arcomon, majd hangtalanul szívódtak fel Zero fehér felsőjének puha anyagába. Odakint szállingózott a hó, a szél pedig egyre erősebben fújt.

Kisvártatva karjaim elernyedtek és visszahulltak a testem mellé. Zero is eleresztett, tekintetével pedig élettelen arcomat vizslatta – Néhány nap múlva kezdődik az iskola – tereltem vakvágányra a témát, mialatt könnycseppjeimet és azok nedves útját törölgettem le arcomról. A fiú csak bólintott egyet, tudta mivel jár ez.

*

Alig egy hét elteltével Kaiennel és Yagarival elmentünk feldíszíteni azt a hatalmas termet, amiben a bált fogjuk megtartani, Kaiennek ugyanis az a fantasztikus ötlete támadt, hogy a szünet végét -és egyúttal az iskola kezdetét- ünnepeljük meg egy bállal. Az a megtisztelő feladat pedig, hogy díszítsük fel a termet, minket ért.

A vendégeket, azaz az iskola tanulóit és a tanárokat másnapra vártuk. A bál este hat órakor veszi kezdetét, és kilenc-tíz óráig fog tartani. A vége nem lehetett túl későn, hiszen másnap iskola és korán kell kelni.

A feladatok felosztása után nekiálltunk a munkának. Yagari és Zero alkották az egyik duót, míg Kaien velem díszítette a báltermet. A tanítvány és a mestere felmosták a padlót, addig mi a szivárvány ezernyi színében pompázó lufikat fújtuk fel, melyeket egy fénylő szalaggal zártunk le. Egy hatalmas létra segítségével Zero felkötötte a luficsokrokat a falakra, majd nekiláttunk az üdvözlőplakát elkészítéséhez, melyen ez a felirat állt: „Szeretettel üdvözlünk a Cross Akadémia tanévnyitó bálján!” A felirat és a plakát kidekorálása az én feladatom volt, mert elég jól tudtam rajzolni, a felhelyezés azonban már a férfiemberekre maradt.

Mikor elkészültnek nyilvánítottuk a báltermet, elégedetten néztünk végig munkánk gyümölcsén, majd büszkén távoztunk a helyszínről.

Hazafelé menet Yagari és Kaien kitettek minket a városban, hogy vegyük meg a holnapi bálra a ropogtatni valót. Az autó elhajtott, mi pedig ottmaradtunk a félhomályban úszó városban.

-Mindjárt besötétedik... - néztem fel az égre. Zero nem válaszolt semmit, csak lehunyta a szemeit – Nem szeretem, amikor ezt csinálják velünk – fontam keresztbe karjaimat a mellkasomon – Ők hazamennek és míg teát iszogatnak, mi vásárolgatunk...

-Inkább induljunk, mert soha nem fogunk végezni, ha csak panaszkodsz – mondta élesen.

-Hm – bementünk az üzletbe és a sorok között kóvályogva keresgéltük a cetlire felírt dolgokat.

Mikor a hosszú sorban állás fárasztó gondolatán túl fizettünk, kiléptünk a homályos sötétbe.