||. Fejezet – Karmazsin pelyhek

Beköszöntöttek a téli hónapok. Amennyire csak tudtam, kerültem Kaname-senpai tekintetét, képtelen voltam belenézni azok után, amit mondtam neki. Hiszen soha nem ártott nekem semmivel. Éppen ezért furdalt annyira a lelkiismeret. A téli időszakkal együtt eljött a szünet is, mely mérhetetlen megkönnyebbülést hozott számomra. Minden napom olyan egyhangúan és unalmasan telt, hogy már-már hiányolni kezdtem az iskolát. Kanna-chan, a legjobb barátnőm, azóta sem jött suliba, bizonyára nagyon beteg lehet.

Mivel ma egy fontos estély lesz megtartva a vámpírok számára, egyedül iszogatom az immáron langyos teámat a pattogó lángokba meredve. A gondolataim ezer felé vetültek, egyik jött a másik után. Hol Zero, hol Kaname-senpai arca villant be. Utóbbi személynél azonban fájdalom öntött el belülről.

-Olyan magányos vagyok így... egyedül... - jegyeztem meg a táncoló lángoknak – Zero és Bijichou is dolgozik, nekik kell megszervezniük az előkészületeket az estélyre, és ott is kell majd maradniuk egész éjszakára, hogy felügyeljenek – letettem a mellettem nyugvó faasztalkára az üres bögrémet, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. Meleg kezeimet a jéghideg ablaküvegre helyeztem, melynek fagyos érintésétől végigcikázott hátamon a hideg. Beleremegtem, majd mikor már kicsit hozzászoktam, a külvilágra koncentráltam. A Nap vígan sütött a szürke égbolton, mit sem törődve a szállingózó hópelyhekkel. A táj már hófehér pompába öltözött, illett a ma éjszakai eseményhez a természetnek ez az elegáns megjelenése. Mély levegőt vettem, és közben azon méláztam, vajon mit csináljak ma, hogy valamelyest elfoglaljam magam. Az üveg pár pillanat erejéig bepárásodott, ahogy ráfújtam a meleg légtömeget. Elidőztem szemeimmel a homályos folton, majd önkéntelenül rajzolni kezdtem bele a mutatóujjammal. Szabálytalan mintákat húzkodtam bele, egészen addig, míg teljesen fel nem szívódott a lecsapódott pára. Az ablak kicsit piszkosnak hatott a nedvességtől, azonban nem nagyon foglalkoztam vele. Hátat fordítottam a szelíd havazásnak, és visszasétáltam a kis asztalkához, amelyen egy papírcetli figyelt. Már többször elolvastam, de még egyszer sem szántam rá magam, hogy belefogjak a rajta sorakozó kérelmek hadának a végrehajtásához. Ismételten végigfuttattam szemeimet a sorokon, majd rendszereztem magamban. Számba vettem, milyen teendőket kell megcsinálnom, majd neki is láttam valamennyinek. Az utolsó kérelem a bevásárlás volt. Nem akartam túl későn indulni, mert már délután négy órakor elkezd sötétedni az ég, azonban akármennyire igyekeztem is, csak fél négykor végeztem a többi teendővel. Megengedtem magamnak egy rövid szitkot, majd a fehér kabátomhoz léptem. A nyakam köré tekertem cseresznyevirág-színű sálamat, majd magamra öltöttem kabátomat is. A nyakamba akasztottam egy hófehér kistáskát, melybe beletettem Artemist, a kulcsaimat és némi pénzt is. Mivel a könyvemet már kivégeztem, jöhetett egy újabb, amelybe belevetem magam. Igazából nem nagyon értettem, hogy miért nem viszem el az iskolába is az éppen aktuális regényemet. Talán mert amúgy is elég nagy a hangzavar a szünetekben, nomeg persze ki más lehetne az egyik prefektus, ha nem én?

Becsuktam az ajtót, utána szokásomhoz híven ellenőriztem, rendesen be van-e zárva, majd elindultam a városba vezető úton.

A településbe érve már enyhe sötétség lebegett az utcák felett. Gyorsan végeztem az étel vásárlásával, és mire újra a kinti levegőt szívhattam tüdőmbe, már félhomály uralkodott. Tekintetemet a földre szegezve haladtam előre, szorosan magamhoz ölelve a recés szélű papírzacskót, benne az almákkal és egyéb gyümölcsökkel. Még gyorsan befordultam a könyvesboltba is, és új szerzeményemet is beletettem a táskába. Ekkor már majdhogynem teljes sötétség volt, noha csak pár percet időztem el a könyvek között. Számolgatni kezdtem, hogy innen nagyjából milyen hamar érek majd haza. Akárhogy néztem is, fél óránál kevesebb idő alatt nem nagyon érhettem haza. Perceken belül pedig koromsötét lesz. Ráadásul ma újhold van.

Már egy jó tíz perce róhattam az utcákat, mikor lépteket hallottam magam mögött. Egyik kezemet közelítettem a táskámhoz, hogy szükség esetén előránthassam Artemist, azonban még mielőtt reagálhattam volna a léptek zajának közeledésére, valaki hirtelen megragadott a vállamnál fogva, ezzel megálljt parancsolva nekem.

-Chibitan-chan, miért rejted el azt a gyönyörű nyakacskádat? - húzta lejjebb mutatóujjával Aidou a pamutsálamat – Pedig olyan kecsegtetően gyönyörű – szemei vérvörösen izzottak fel. Testének ez a reakciója egyértelműen jelezte, mit akar.

-Aidou-senpai... - kerekedtek ki szemeim. Először majdnem megkérdeztem, mit keres itt ilyenkor, mikor belém hasított a tudat, hogy ma van az a bizonyos estély – Ne viccelődj, kérlek! - hátráltam egy lépést. Ő csak unottan felsóhajtott, majd fejcsóválva közeledett hozzám.

-Nem vicceltem. De mikor tanulod már meg? - kezeit a karjaimra helyezte, és erősen szorította őket – Nem vetted észre, hogy megőrjít a véred? - a hév, amellyel ezt a kérdést feltette nekem, megrémisztett, és beleremegtem.

-Aidou-senpai, el fogsz késni...

-Teszek rá! - kelt ki magából – Most senki sem tud megállítani – közelebb hajolt a nyakamhoz, és egy könnyed mozdulattal lehúzta onnan a sálat, melyet megszorított. Végzett az egyszerű „előkészülettel”, majd már éppen készült megharapni, mikor hirtelen megállt. Mivel én ijedtemben becsuktam a szemeimet, semmit sem láthattam abból, ami történt, így továbbra is csak a harapásra vártam, amely csak nem jött. Aidou nem engedte el a karjaimat, sőt, ha lehet, még jobban megszorította őket idegességében. A fájdalomtól felszisszentem, ekkor észbe kapott és eleresztett. Mivel még mindig szorosan zárva voltak a szemeim, csak füleltem, hogy vajon mi történhet most, azonban a hallottakból nem derült ki túl sok – Elnézést – hallatszott Aidou remegő hangja, majd cipők sietős kopogását hallottam. Résnyire nyitottam szemeimet. Aidounak nyoma sem volt, így megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

-De várjunk csak... miért hagyta abba olyan hirtelen? Ez nem vall rá... - a fejemet tovamozdítottam, hogy körbenézzek, miért szelelt el olyan hamar a szőke. Nem is kellett sokat ingatnom a fejem, rögtön megpillantottam egy foltot a bal oldalamon. Mivel az utcai lámpa fénye rámvetült, nem láttam tisztán az alakot – Ki az? - kérdeztem végül.

-Látom Aidou cseppet sem változott – szólalt meg – Annak ellenére, hogy figyelmeztettem, ha még egyszer ilyesmit művel, nem állok jót magamért, úgy tűnik, folytatja – lépett be mellém a fényesőbe – Még egyszer elnézést kérek miatta – mosolygó arccal nézett rám, majd jobb kezét az arcomra tapasztotta és gyengéden simogatni kezdte azt. Meg sem bírtam szólalni a sokktól, még levegőt sem vettem pár pillanatig.

-Mit mondhatnék most? - suhant át agyamon, és bár tudtam, hogy nem kapok rá választ, mégis kétségbeesetten vártam valamire.

-Sajnálom, már nincs időm, hogy hazakísérjelek. Azt hiszem, velem kell tartanod az estélyre.

-De én... - vörösödtem el - ...nem kell... úgy értem... haza tudok menni egyedül is... Itt van Artemis is...

-Aidou ellen sem használtad.

-De csak mert nem akartam bántani őt. Hiszen az iskolához tartozik...

-Megnyugtattál – hunyta le szemeit. Csak értetlenül pislogtam rá, ő pedig a csendre csak így válaszolt – Semmi okom féltékenynek lenni – magyarázta. Ha lehet, még jobban elvörösödtem – Gyere, induljunk – mellém lépett, majd átkarolt és jobb kezét a karomra helyezve indultunk el egymás mellett. Engem több dolog támadott meg belülről, és nyomasztó érzés fogott el, ugyanakkor boldog is voltam. Emellett persze fogalmam sem volt arról, hogy ő hogy érez. Főleg azok után, amit egy sötétebb pillanatomban a fejéhez vágtam...

„Kaname-senpai, ideje lenne indulnod...” megborzongtam az emlék fagyos hangulatától – Fázol?

-N-nem – kezdtem el rögtön szabadkozni, majd eleresztettem egy mosolyt is, hogy biztosítsam efelől. Habár igaza volt... egy kicsit azért fáztam. A hó újra hullni kezdett, míg mi az estélyre ballagtunk. A pelyhek is éppoly nyugodtan szállingóztak, mint ahogy mi sétáltunk. Nem siettek sehová, ahogy mi sem, annak ellenére, hogy Kaname-senpai szerves része a mai rendezvénynek, és az első dolog, ami szemet fog szúrni mindenkinek, az az ő hiánya lesz – Habár talán Yuuki-senpai és a másik Kaname-senpai mellett nem fog azonnal mindenkinek feltűnni... Remélem... - míg sétáltunk többen jöttek velünk szemben-természetesen egytől egyik vámpírok voltak. Olyanok, akik emberek voltak valamikor. Mindegyik egyenesen rám szegezte a tekintetét, azonban csalódottan vette észre, hogy nem akárkivel sétálok az oldalamon. Így a megtámadásom helyett kurtán meghajoltak, majd kissé gyorsabbra véve az iramot, eltűntek, amilyen hamar csak lehetett. A szél csendesen fújdogált, megremegtetve az ágas-bogas növényeket. Belekapott a hajamba is, és a sálammal együtt táncot lejtettek.

Hamarosan megérkeztünk az estély helyszínére, Kaname-senpai pedig eleresztett. Nem szólt semmit, csak várt egy darabig. Én őt néztem, elmerülve hibátlan arcának gyönyörű vonásain, míg egyszer csak nyílt az ajtó, és egy szőke, zöld szemű, kedves hangú fiú kukucskált ki onnan.

-Oh, Kaname – derült fel arca, mikor meglátta – Gyere, már többen is kerestek.

-Köszönöm – mosolyodott el Kaname – Ha megkérhetnélek, kísérd fel Sakurát egy emeleti szobába.

-Természetesen – bólintott egyet, majd mellém lépett – Gyere, induljunk.

-És Ichijou...

-Igen? - fordult vissza.

-Ha lehet, senki ne lássa meg.

-Tudom – emelte magasba kezét, hogy megnyugtassa Kanamét, majd beléptünk a hatalmas építménybe. Nem tudtam hova tenni az imént történt eseményeket, és azt sem igazán értettem, hogy miért szólítja Ichijou Kaname-senpait egyszerűen csak „Kanamé”-nak.

-Ez csak azt jelentheti, hogy jó barátok, és nagyon régóta ismerik egymást...

-Sakura-chan – térített észre enyhén magas hangjával – Itt menj végig a folyosón, és ott fordulj majd balra. Rengeteg ajtót látsz majd, de te oda menj be, ahová „Kaname” van írva – igazított el az ajtórengetegben Ichijou-senpai – Kaname miatt pedig ne aggódj, azt hiszem, be fog majd menni hozzád. Nos, nekem is ideje lenne indulnom – sarkon fordult és a lépcső felé vette az irányt – Szia – intett még egyszer utoljára, majd halk kopogások közepette lesétált az első szintre. Még álltam ott fél percig, csak akkor jutott el tudatomig, hogy magamra maradtam. Észbe kaptam és elindultam az Ichijou-senpai által kijelölt útvonalon. A cipőim kopogása visszhangzott az ijesztően sötét és kihalt folyosón, Nem kicsit idegesítettek a visszhangok, hiszen ha meglát itt egy vámpír, abból nem sülhet ki semmi jó. Ráadásul egy ilyen helyen még Artemist sem használhatom. Kisvártatva azonban végre elérkeztem a folyosó végéig, ahol balra kanyarodtam.

-Itt tényleg rengeteg ajtó van... Elég sok vendég lehet... - olvastam a feliratokat a szobaajtókon, míg csak meg nem akadt tekintetem a „Kaname és Yuuki” feliraton. Kishíján benyitottam, azonban emlékeztettem magam, hogy az általam keresett helyiség ajtajára szimplán csak „Kaname” van írva. Még pár métert előre kellett haladnom, hogy ráleljek a célomra. Az ajtók szellősen voltak beszögezve a falba, azonban a folyosó olyan végtelenül hosszúnak tetszett, hogy még így is megszámlálhatatlan mennyiségűnek tűntek a szobák. Benyitottam a biztonságot jelentő menedékbe, és csak remélni tudtam, hogy senki sem érezte meg a jelenlétemet. Gyorsan be is csuktam magam mögött az ajtót, majd -mivel elég kimerült voltam- letettem a csomagot egy kis szófa mellé, én magam pedig kényelmesen elnyúltam rajta. Kivettem az újonnan levadászott prédámat a papírzacskóból, és olvasni kezdtem a sorokat.

Annyira belemerültem a könyvbe, hogy észre sem vettem, hogy elaludtam. Az öntudatlanságban lubickolva nyugtalan lettem, és megjelent előttem Kaname-senpai arca. Azonnal felriadtam, és ahogy ismét visszatért belém a lélek, összerezzent a testem. A szemeim kikerekedtek pár pillanatra, azonban hamar észbe kaptam és a fejemre tettem a kezemet. Megmarkoltam a hajamat, miközben azon tépelődtem, hogy vajon mi lehet most Kaname-senpaijal...? Hirtelen azonban belém csapott: hol a könyvem? Ösztönösen a hasamra tettem a kezem és ott kezdtem el kutakodni, azonban nem volt ott semmi. Forgolódni kezdtem, megnéztem mindkét oldalamon, hátha közém és a támla közé csusszant be, vagy éppen rajta fekszem, azonban sehol sem volt.

-A könyvedet keresed? - összerezzentem, majd felültem és hátrafordultam a hangforrás irányába – Nagyon izgalmas – nyújtotta felém a mosolygó Kaname a kötetet.

-I-igen, szerintem is az – fogadtam el tőle zavartan, majd becsúsztattam a gyümölcsök mellé a papírzacskóba. Enyhe piros hintéssel az arcomon elfordultam a bútoron, hogy letehessem a lábaimat, tekintetemet pedig a földre szegeztem. Kaname egy, a szófa melletti hatalmas ágyon ült. Nagyon puha volt, eléggé bemélyedt alatta az ágynemű. Egyre idegesebb lettem a némaság miatt, feszültségemet pedig az is fokozta, hogy Kaname-senpai belém fúrta a tekintetét – Mit mondhatnék most? Talán kínáljam meg gyümölccsel? Az ostobaság lenne... ha van valami, ami tőlem kell neki, akkor az a vérem – idegesen kezdtem játszani a szoknyám szélével. Gyűrögettem és megszorítottam az anyagot, Kaname-senpai pedig továbbra is csak hallgatott. Már-már éreztem, hogy engem néz, és ettől még rosszabbul éreztem magam. Tisztában voltam vele, hogy az arcom miatt nem kell aggódnom: már így is teljesen piros az egész – Hány óra lehet vajon? - gyorsan körbefuttattam a szemeimet a szobán. Rögtön szembetűnt, hogy egy darab ablakot sem találni a falakon, habár ezen nem kellett volna annyira csodálkoznom... - Kaname-senpai...? - szólítottam meg halkan, szinte suttogó hangon – Megkérdezhetem... mennyi az idő? - felsóhajtott, majd megtámasztotta magát hátul, és a napsárgára mázolt plafonra szegezte tekintetét.

-Pár perccel múlt hajnali három.

-Köszönöm – nem mondott semmit, csak akkor reagált, mikor felálltam.

-Hova mész? - mikor ránéztem, feje ismét felém fordult. Komoly tekintettel nézett rám, majd kezeit elvéve a háta mögül, lendületet vett és felállt – Hova mész? - ismételte meg kérdését.

-Az egyik ajtóra „Zero és Kaien” volt írva...

-Ők jelenleg nincsenek a szobájukban. A munkájukat végzik.

-De nem pihennek néha?

-Nagyjából félórája kelt fel Zero, előtte pedig pár órával Kaien is lefeküdt pihenni, szóval egy ideig még nem mennek be oda – néhány lépéssel elért hozzám, és a vállaimra tette a kezeit. Tekintetét a fognyomokra tapasztotta, és öntudatlanul is végigsimított a sebeken. Lehajtottam a fejemet, mire ő elvette kezét a nyakamról és visszacsúsztatta azt a vállamra. A folyosóról halkan beszűrődött néhány cipő kopogásának a hangja. Nagyjából ketten lehettek, valószínűleg egy lány és egy fiú, akik együtt jöttek ide. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán Rima és Shiki azok, azonban nem méláztam rajta túlságosan sokat, emlékeztettem magam, hogy Kaname-senpaijal vagyok, és illene rá figyelnem. Egy lépést hátráltam tőle, majd amilyen mélyen tudtam, meghajoltam.

-Elnézést, Kaname-senpai!

-Miért? - úgy hallatszott, mintha mosolyogna. Végigsimított a fejemet, majd az államra helyezte kezét és felemelte azt, ezzel jelezve nekem, hogy egyenesedjek fel. Egy ideig még csendben voltam, úgy éreztem, még nem találtam meg a megfelelő szavakat, így csak lesütöttem szemeimet és halkan kipréseltem tüdőmből az összes levegőt. Kaname-senpai csendben várt egy darabig, csak engem nézett. Egyszer csak felnyitottam szemeimet és megszólaltam, azonban továbbra sem mertem a szemeibe nézni:

-Amikor... azt mondtam neked, hogy „Kaname-senpai, ideje lenne indulnod...” úgy érzem, hogy akkor eléggé megbántottalak... - egyre csak a világoszöld talajt pásztáztam tekintetemmel, míg meg nem láttam két halkan kopogó fekete foltot megjelenni a zöldben. Kaname-senpai lépett közelebb hozzám.

-Ezért voltál olyan ideges? - nevetett fel halkan és kurtán, majd szorosan átölelt. Meglepettségemben felsóhajtottam, és éreztem, hogy arcom mélyvörös árnyalatúra vált – Igazán nem kellett volna aggódnod emiatt – nyugtatott – A tisztavérűeket sok más is foglalkoztatja, ami feledteti velünk a többi, munkán kívüli dolgokat.

-Ezt... nem értem...

-Habár úgy tűnik, mintha mindenki tisztelne minket, a felszín alatt sokan a vesztünket akarják, és irigyek ránk. Sok tisztavérű öngyilkosságot követ el, mert már nem bírja ezt a stresszt, illetve az is megtörténhet, hogy kivégzik.

-De... meg tudják... úgy értem... meg tudjátok védeni magatokat, nem igaz? Akkor mégis hogy...?

-Egy tisztavérűvel a legkönnyebben egy másik végez.

-De miért ölnék meg egymást? - mélységes csend ülepedett le a szobára. Újabb cipők kopogtak végig a folyosón. Lassan, fokozatosan elültek a kinti hangok is, majd egy ajtócsukódással véglegesen véget is értek.

-Elviselhetetlen, ha kedvesen néznek rád, de mélyen belül gyűlölnek. Csak tiszteletből, nem pedig szánt szándékkal viselkednek kedvesen.

-Azt hiszem... értem – szólaltam meg halkan – De látszatra olyan gondtalannak tűntök... mintha mindenetek meglenne... és mégis... - elengedett és tekintetét belefúrta az én szüntelen lefelé pislogó szemeimbe – Látszólag minden rendben van, de belül mégis gyötrődtök... - arcomon kiújult a pirosság, hangom pedig elcsuklott, szemeimben könnyek gyűltek – Akkor... próbáljatok meg úgy élni, hogy semmit se bánjatok meg. Mindent addig kell megtenni, amíg lehet – néztem fel rá könnyben úszó szemekkel – Lehet, hogy amikor az út végére érve visszanézünk, még a legmozgalmasabb élet is köznapinak tűnik? - szemeim visszazuhantak a talajra - Mindegy, merre indulunk, csak az elszalasztott lehetőségeken kesergünk? Remélem, nem így van. Én nem szeretném a halálom pillanatában átkozni a sorsom és azon rágódni, mi mindent hagytam ki rövid életem folyamán. Rettenetes lehet, ha valaki ilyen üresnek érzi az életét! - halk zokogásban törtem ki. Kaname csak meglepetten nézett egy darabig, majd tekintete ismét a megszokott higgadtságot tükrözte, és lágy mosollyal arcán, lágyan félretolta az arcomat törölgető kezeimet és ő folytatta az általuk elkezdett munkát. Halkan hüppögtem még egy darabig, majd némán suttogni kezdtem – Azt tanácsolom, hogy élj úgy, ahogy szeretnél, és ne figyelj oda a többiekre... és akkor nem fogsz elszalasztani semmit... legfőképp a boldogságot... - nem szólt egy szót sem, csak mereven nézett rám. Felnyitottam áztatott szempilláim közt őrzött szemeimet, és végre arcára szegeztem őket. Nem mosolyodott el, tekintetéből minden érzelmét tisztán ki lehetett olvasni. Ez életemben először sikerült, hiszen mindig csak kedvességet látok bennük, a többi érzelmét elzárva tartja a világ elől. Talán pontosan az imént bevallott dolgok miatt. Mélyet sóhajtott.

-Igazad van. Köszönöm – ismét átölelt – Talán tényleg nem kéne foglalkozni a véleményükkel – ismét halk cipőkopogást hallottunk, amely nem messze torpant meg, majd egy nyikorgó ajtó nyögését, aztán csak egy csattanást, ahogy bezáródott az ajtó – Gyere, mosd meg az arcod – eresztett el. Odavezetett egy fenyőfából készített világos ajtóhoz. Benyitott, majd visszasétált a vattapamacs-állagú ágyhoz és lehuppant rá. Lassan odabaktattam a mosdóhoz és belepillantottam a tükörbe. Az arcom és a szemeim is csupa pirosak voltak. Nem nézegettem magam sokáig, sokkal jobban tetszettem magamnak, amikor mosolyogtam és vidám volt az arcom. Laza fonattal kulcsoltam össze félhosszú hajamat, hogy ne zavarjon, majd nekiláttam leöblíteni az arcomat. Alaposan lemostam róla szomorúságomat, fejembe azonban mélyen bevésődött az imént lezajlott dialógus. Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kifújtam. Még egy ideig csak a mosdókagylót néztem. Agyamban újra és újra lejátszottam azt a jelenetet, füleimben egyre csak Kaname-senpai szomorú hangja csengett, ahogy elmesélte nekem mindazt a szörnyűséget, amit át kell élnie néhány sorstársával. Olyanokkal, mint Yuuki-senpai és a másik Kaname-senpai. Végül arcomat beletöröltem egy puha piros törölközőbe, majd ismét a tükörbe néztem és felmértem magam. Sokkal jobban néztem ki. Sarkon fordultam és kisétáltam a zöld szőnyegre. Halk kattanással becsuktam magam mögött a fürdőszobaajtót, és néma léptekkel odamentem Kaname-senpaihoz. Megálltam előtte, ő pedig rámemelte vörösesbarna szemeit – Az imént Zero ment a szobájába – hangja érzelemmentes volt.

-Most nem kell megvédenem Zerót. Kaname-senpai pedig... Nem fontos – ráztam a fejem – Ráér – Kaname-senpai elmosolyodott, majd hirtelen megragadta a kezemet és elfeküdtünk az ágyon. Fejem a mellkasán nyugodott, ő pedig lángoló arcomat simogatta.

-Szóval velem szeretnél maradni – nem tudtam eldönteni, hogy kérdezi-e, vagy megállapítja, csak vettem egy remegő lélegzetet, majd kurtán bólintottam. Arcomat belefúrtam fehér ingébe. Megmarkoltam a vékony anyagot, olyan ideges voltam. Halkan felnevetett – Aludj még egy kicsit – ismét bólintottam, azonban úgy maradtam, ahogy voltam. Nem kellett sokáig várnia, hogy álomba merüljek. Mikor ernyedt kezeimet elnyelte a cseresznyevirág-színű vattapamacs, óvatosan, nehogy felébresszen, lassan előrehajolt és halkan a fülembe súgta – Köszönöm.