And with the 14th chapter, I have officially started the uploading of my story in July! 1st part. Hope you're happy. :3

14. Fejezet

Ajándék

Este lefekvés előtt természetesen maguknál fogtak anyáék, és mindenről be kellett számolnom, dacára annak, hogy azt mondtam nekik, másnap tartok csak mesedélutánt. Többek között emlékeztetnem kellett őket, hogy Ryan volt az, akit állandóan látogattam az Excel miatt. Miután végre utamra eresztettek, felrohantam a szobámba, és azonnal a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, írt-e SMS-t Ryan. Nem írt semmit, és eszméletlen nehéz volt megállnom, hogy én ráírjak. Nem akartam az idegeire menni már az első nap. Megfogalmazódott bennem, hogy most már nyugodtan visszaírhatok Mason-nek, hogy találkozzunk – így legalább szemtől szemben tudom elmondani neki a nemleges válaszomat. És már okom is volt elutasítani. Eddig nem igazán tudtam, mit mondhatnék, ha megkérdezi, miért nem szeretnék járni vele – nem akartam elmondani neki, hogy nekem nem az olyan srácok jönnek be, mint amilyen ő. Nem szerettem a nyomulós fiúkat, ő pedig tipikusan egy volt közülük. Ráadásul őt ismerve csorba esett volna az egóján, ha azt mondom neki, vele van a baj. Így legalább azt tudtam mondani, hogy foglalt vagyok, tehát lehetetlen dolgot kér. Már csak azt nem tudtam, Ryan hogy fogja ezt az egészet átvészelni, lévén a legjobb barátjáról volt szó. Ez a tény volt az egyetlen oka annak, amiért nem kiáltottam világgá, hogy együtt vagyunk Ryan-nel, holott végtelenül boldog voltam miatta. Mert igen, végre együtt vagyunk! Page-nek ennek ellenére még aznap éjjel írtam egy SMS-t.

„Page! Nem fogod elhinni, mi történt! Hívj fel, ha ráérsz. - Lara.”

Éjjel tizenegy volt, mire ágyba kerültem, viszont képtelen voltam elaludni a hevesen dobogó szívem miatt – ezúttal azonban nem a problémák súlya alatt vágtázott, hanem a boldogság adott neki szárnyakat.

Reggel fél tízkor a Gorgeous Nightmare-re ébredtem. Kómás fejjel, és ingerült arckifejezéssel vettem a kezembe a telefont. Még magamhoz sem tértem, egyelőre egyedül annyit fogtam fel az egész világból, hogy Page hív. De miért? Nem csak álmodtam, hogy fontos dolgot kell közölnöm vele?

• Igen? – szóltam bele még az ébredés miatt kissé recés hangon.

• Mit kell feltétlenül elmondanod?

• Ryan-nel kapcsolatos? – hallottam meg Austin hangját is. Hékás, ki vagyok hangosítva?!

• Hülye, miért árultad el? – röhögte el magát Page. A hangokból ítélve ellökte Austin-t. Nyilván barátnőm ágyán ültek, a telefont fixírozva.

• Na várjunk csak... honnan tudtok ti Ryan-ről?

• Tegnap nálam volt. Én küldtem el hozzád. – közölte hanyagul Page.

• Nem mondod? Nekem nem is mondta. Hogyhogy nálad volt?

• Csak beszélni akart valakivel a problémájáról, én pedig meghallgattam. Azt mondta, Austin nem lett volna alkalmas rá, mivel...

• Hé! – hördült fel a srác, de a nyögése alapján Page megint ellökte.

• ...mivel pasi. A pasik meg nem jók az érzelmes témákban, a lányok közül pedig csak velem van olyan bizalmi viszonyban, hogy elmondja, ha bántja valami.

• Mi volt a problémája? Nekem azt mondta, egyelőre nem kell tudnom róluk.

• Akkor nem is mondok semmit.

• Micsoda? Ne már, ne csináld!

• Majd ő elmondja, ha akarja.

• Ne már, ne szívassatok! Ma elmegyek meglátogatni, de úgyse mond majd semmit! És mint a barátnője, tudnom kell az ilyenekről. – hűha. A barátnője.

• És mint a barátnője, tudnod kell azt is, hogy ma van a srácod szülinapja. Remélem készültél valamivel. – tette hozzá immár röhögve Austin.

• Tessék?! – kerekedtek el a szemeim – Én miért nem tudok soha semmiről?

• Hát, ez van. – Austin hangján hallottam, hogy még mindig vigyorog, és a nevetéskényszerével küzd.

• Ez nem vicces. – szögeztem le, mire kitört belőle a röhögés. Most komolyan, mi volt olyan rohadt vicces a szerencsétlen helyzetemen? – Szerintem jobb, ha leteszem, mielőtt kedvem támadna megfojtani valakit. – mintha meg se hallotta volna, a srác csak röhögött tovább, a kijelentésem után még hisztérikusabban.

• Majd én megteszem neked. – szólt közbe Page. Austin erre leállt.

• Igen? Na gyere! – megszakították a hívást. Igen, ami ez után történt, az csak és kizárólag kettejükre tartozik.

Mélyet sóhajtottam, de aztán visszatértem az eredeti problémámhoz – mit adhatnék Ryan-nek? Abszolút nem volt semmi ötletem, ráadásul egy ajándékot nem lehetett egyik pillanatról a másikra elővarázsolni. Ennek ellenére eszméletlen módon látni akartam. Nem írtam neki, úgy gondoltam, nem kockáztatom, hogy esetleg Mason ott van nála, és hallja, hogy üzenete jött Ryan-nek. Ha Mason rákérdez tőle, nem tudom, elő tudna-e rukkolni valami frappáns válasszal. Habár csak háromnegyed tíz múlt, simán el tudtam képzelni, hogy együtt vannak. Inkább vártam, hogy Ryan vegye fel velem a kapcsolatot. Délben ebéd közben természetesen megkaptam a kérdéseket anyáéktól – elsősorban anyától –, hogy „mi a helyzet a barátommal” és egyebek, de ügyesen kibújtam alóluk. Délután három után pár perccel aztán végre kaptam egy üzenetet.

„Átugrasz? - Ryan.”

„Repülök.♥ - Lara.”

Rekordidő alatt elkészültem – csak a fehér csőnadrágomat, egy kék topot és a Drop Dead-ből való pulcsimat vettem fel. A hajamat kiengedve hagytam, és miután magamra dobtam a fekete csuklyás szövetkabátomat és fekete csizmámat is, elszaladtam otthonról. Ezúttal tényleg rohantam hozzá, a hó teljes mértékben hidegen hagyott – szó szerint. Mondjuk tartottam a mértéket, mert semmi kedvem sem volt eltaknyolni a jégen, és a tagjaimat fájlalva beállítani hozzá. Nem akartam az idegeire menni már az első nap. Nem, még mindig nem. Nagyjából öt másodpercre rá, hogy bekopogtam, már ki is nyitotta az ajtót. A tipikus Ryan-féle féloldalas mosoly díszítette az arcát, amit annyira szerettem.

• Mi volt az a szív az üzenetben? – a szemei körüli nevetőráncok elárulták, hogy tulajdonképpen tetszett neki.

• Ahogy mondtad. Egy szív. – diszkréten felnevetett, aztán biccentett.

• Nem jössz be?

• De igen. – ahogy átléptem a küszöböt, becsukta mögöttem az ajtót. A kabátomat lesegítette rólam, hiába volt minden tiltakozásom. Míg ő felakasztotta a fogasra, megszabadultam a csizmáimtól is.

• A szüleim nincsenek itthon. – közölte a tényállást – Kérsz valamit?

• Nem, kösz. Illetve de igen, egy valamit.

• Mi lenne az? – újra ott volt az arcán a féloldalas vigyora, és közvetlenül elém lépett. A kezeit a derekamra csúsztatta, mielőtt viszont megcsókolt volna, a mellkasára tettem a kezeimet és gyengéden eltoltam magamtól. Kérdő tekintettel nézett rám.

• Választ várok.

• Mire? – konkrét válasz helyett úgy döntöttem, az is megteszi, amit ilyen napokon mondani szokás. Átkaroltam a nyakát, mielőtt megszólaltam.

• Boldog születésnapot! – elvigyorodott, aztán kihasználva a helyzet adta lehetőséget, megcsókolt. A karjait szorosabbra fonta a derekamon, hogy ezúttal még véletlenül se tudjak visszakozni. Belemosolygott a csókba.

• Ez nem kérdés volt. – szólalt meg halkan.

• De elég nyilvánvaló, mi lett volna, ha kérdezek. – kuncogott.

• Igen. – mélyet sóhajtott, aztán magyarázatot adott – Azért nem szóltam, mert nem érdekes. Ez is csak olyan nap, mint a többi. Tegnap meg már megbeszéltük, hogy találkozunk. Nekem ennyi elég is mára. – vont vállat.

• És a szüleid?

• Apa már több hete nem tud hazajönni a hó miatt, anyának pedig dolga akadt. De nem csinálok ügyet belőle. Már 21 vagyok.

• De ez akkor is fontos nap. És mivel nem szóltál, sőt senki sem szólt, nem tudtam neked semmivel sem készülni.

• Ugyan már. Tőled kaptam a legszebb ajándékot.

• Tessék? Micsodát?

• Téged, természetesen. – elmosolyodtunk, ő pedig felsóhajtott – Te jó ég, ez rettenetesen nyálasan hangzott.

• Nekem akkor is tetszett. – lábujjhegyre kellett állnom, hogy felérjek az álláig, viszont még így sem értem célt, tekintve, hogy az arcára akartam puszit adni. Szerintem szándékosan ki akarta élvezni a helyzetet, mert láthatóan nem állt szándékában lehajolni, még egy kicsit sem. Mikor a mobilja csörgött a zsebében, eleresztett. A Bloody Nails And Broken Hearts volt a csengőhangja.

• Boldogot! – a hang alapján Rick-re tippeltem volna.

• Kösz. – és ennyi volt, megszakították a hívást.

• Ki volt?

• Rick. – eltette a telefonját, aztán a lépcső felé biccentett a fejével – Gyere, menjünk fel. – egy bólintás után követtem. Miután beléptem a szobájába, becsukta az ajtót, aztán leült az ágyára, a hátát a falnak támasztva. Kitárta a karjait, mire én engedelmesen odasétáltam hozzá, és leültem az ágyra, a két lába közé. A fejemet a vállán pihentettem, a szemeimet pedig lehunytam, amint körém fonta a karjait. Ahogy ott ültem a karjai között, csukott szemekkel, Ryan kellemes illatába mélyedve, úgy éreztem, már semmi kedvem sincs onnan soha többé felállni. Maximális nyugodtság töltött el, ezt az érzést pedig csak fokozta, hogy egy idő után Ryan elkezdte simogatni a hajam. Szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ő is hasonlóan érzett, mint én. Kényelmesen befészkeltem magam az ölelésébe, a homlokomat pedig a nyakának támasztottam – Mason volt nálam ma reggel. – erre felkaptam a fejem. Kényes téma volt Mason.

• Történt valami?

• Nem. – a kezével, amivel eddig a hajamat babrálta, gyengéden, mégis határozottan visszahajtotta a fejemet a vállára, és tovább simogatott – Mindössze az elején panaszkodott, hogy nem írsz vissza. Azt is mondta, hogy meglátogat téged, de mondtam neki, hogy nem lenne túl bölcs döntés. Innentől pedig leváltottuk a témát. A szülinapomról volt szó, Resident Evil-t játszottunk a Wii-n, meg zenét hallgattunk. Azt csináltuk, amit mindig.

• És hogy mondjuk el neki, hogy együtt vagyunk?

• Fogalmam sincs. Ettől függetlenül mindenképpen tőlünk kell megtudnia. Nagy gáz lenne, ha más mondaná meg neki.

• Ez nyilvánvaló.

• Majd később kitalálunk valamit. De nem azért akartam ma együtt lenni veled, hogy ezt megbeszéljük. Csak gondoltam jobb, ha tudsz róla.

• Igaz is. – egy kicsit eltoltam magam tőle, így a szemeibe tudtam nézni – Ezt már tegnap is mondanom kellett volna neked. – csak pislogott, de nem szólt semmit. Várta, hogy folytassam. Az arcát a két kezem közé fogtam – Ígérd meg nekem, hogy mostantól mindenről szólsz nekem. Ha valami baj van, szólj. Ha segítség kell, szólj. Azért vagyok neked, hogy támogassalak. Részben. – tettem még hozzá néhány pillanatnyi latolgatás után.

• Tudom. – elnézett felőlem, a tekintetét az íróasztalára szegezve. Lehunyta a szemeit, a fejét pedig a falnak támasztotta. Mérlegelte magában a dolgokat, végül nagyjából egy perc múlva újra felnyitotta a szemeit, ezúttal a plafont fixírozva, mielőtt visszanézett volna rám – Rendben van. Megígérem. De te is tegyél így, akármiről vagy akárkiről legyen is szó. – az utóbbival nyilván Mason-re célzott.

• Ígérem. – elmosolyodott. A kezét a fejem hátuljára tette, így közelebb húzta a magáéhoz. Ennek köszönhetően a homlokaink összeértek. Úgy maradtunk egy darabig, aztán megszólalt.

• Akarsz filmet nézni, zenét hallgatni, vagy videojátékozni? Esetleg mást?

• Igen. Mást. Mondjuk sütni neked valamit. – kacsintottam rá, mire elnevette magát. Megrázta a fejét.

• Nem kell. Mondtam már. Ne akard, hogy megint valami nyálasat kelljen mondanom. Nem szeretem. – játékosan lebiggyesztettem a számat.

• Ry, ne csináld. – nagy szemekkel rápislogtam. Halkan nevetgélt.

• Nem. Inkább hívj Ry-nak, csak ne kelljen megint.

• Tudom, hogy tetszik a neved. – tovább nevetett. Örültem a tudatnak, hogy én teszem őt ennyire boldoggá, felemelő érzés volt – Na, légyszi.

• Süssünk inkább. – ügyesen lecsusszant az ágyáról, én pedig végignéztem rajta. Fekete Adidas szabadidőnadrág és fehér V-nyakkivágásos póló volt rajta. Nyújtózott egyet, mire a ropogások hallatán megrezzentem. Féloldalasan elvigyorodott – Nem bírod?

• Csak akkor, ha én csinálom. – ahogy ránéztem, akaratlanul is szemet szúrt a háttérben lévő rajzom Ben Kowalewicz-ről, rajta a cetlivel. Felálltam és odasétáltam, hogy elolvashassam az idézett sorokat. „She needs support and I've become the crutch. She'll never know how much she means to me. I'd play the game but I'm the referee. Even though I know what I'm looking for, She's got a brick wall behind her door. I'd travel time and confess to her, But I'm afraid she'd shoot the messenger. I think I found a flower in a field of weeds, Searching until my hands bleed. This flower don't belong to me. Why can't she belong to me?” – Ezt mikor írtad? – Ryan vállat rándított, ahogy mögém lépett.

• Még a héten. – az „I'd travel time and confess to her” és a „Why can't she belong to me?” sorok kapták el elsősorban a figyelmemet.

• A Surrender, igaz?

• Aha. – kinyitotta az ajtót, aztán a folyosó felé biccentett – Gyere. – engedelmesen követtem a konyhába, a konyhapulthoz.

• Mit szeretnél? – léptem elé. Vállat vont.

• Akármit. – mélyet sóhajtott, aztán játékosan megforgatta a szemeit – Akármi jó, amit te csinálsz. – szélesen elvigyorodtam, és szorosan megöleltem. A kedvemért mégis mondott még romantikus dolgokat – Hallgatunk valamit?

• Persze. Mondjuk az I Was Made For Loving You-t a Kiss-től, mit szólsz hozzá? – erre felnevetett.

• Oké oké, azonnal lehozom a gépemet. Addig te vedd csak elő a cuccokat, amik kellenek. – ő elhagyta a konyhát, én pedig addig előszedelődzködtem. Úgy gondoltam, egyszerű piskótatészta pudinggal megteszi majd. Mire visszaért, már leütöttem a tojásokat, és kimértem bele a kellő mennyiségű cukrot is, épp a felverésükre készültem. Az asztalra tette a laptopját, és elindította a megbeszélt dalt – Segítsek valamit?

• Nem kell. – a zenét elnyomta a turmixgép hangja. Öt percen keresztül vertem fel a tojásokat, utána beletettem a lisztet és a sütőport is, és azokkal is összekevertem. Mikor végeztem, betettem a tésztát sülni a sütőbe. Ekkor már a Sum 41 In Too Deep című dala ment. Ryan telefonja ismét megszólalt.

• Igen? – a zenét megállította, mielőtt felvette.

• Este nem akarsz összefutni valahol? – a szívem nagyot dobbant, amikor a hívó félben felismertem Mason hangját.

• Mi lenne a program? – Ryan arca maximálisan nyugodt maradt. Az ujjait lassan végighúzta a fa asztallapon, a szemeit is az asztalon tartva.

• Csak néhányan összeülnénk. Arra gondoltam, elhívhatnánk Austin-t, Page-et, Rick-et, Violát, a Midday-eket és Larát.

• Még meggondolom. Most dolgom van.

• Mit csinálsz? Segítsek?

• Nem kell, kösz. Megoldom.

• Oké. Írok SMS-t Larának is. Vagy felhívom inkább.

• Ahogy gondolod. – Mason le is tette a telefont. Riadtan néztem Ryan-re. Mégis mit gondolt, amikor engedélyt adott Mason-nek arra, hogy felhívjon? Mit fogok én mondani neki, ha megkérdezi, mi a válaszom?

• Mit mondok neki, ha rákérdez? – láthatta, a hajam szálankénti kitépésének a szélén állok. Elvigyorodott.

• Majd súgok. Megoldjuk. – az utolsó szavába belevágott a Gorgeous Nightmare. Lassan elővettem a telefonomat, aztán Ryan-re néztem, és felvettem.

• Igen? – szóltam bele félve, viszonylag elég halkan.

• Szia. – Mason hangja a legnagyobb meglepetésemre kedves volt, még annak ellenére is, hogy már vagy egy hete várt a válaszomra. Csendben voltunk mindketten, és mikor látta, hogy nem fogok megszólalni, folytatta – Ma találkoznánk páran a Stream-ben. Eljössz?

• Mit csinálnánk?

• Ryan-nek szülinapja van ma, Austin-nal pedig szervezünk neki egy kis meglepetést. Gondoltam megkérdezlek, hátha szeretnél jönni.

• Nem tudom. Kik mennek?

• Page, Rick, Viola, a Midday ikrek, és Austin, természetesen. Ryan még nem mondott igent, de mindenképpen össze kell szedni. Majd megoldom valahogy.

• Oké. Még átgondolom. – magamban már éppen azon voltam, hogy hálát adjak, amiért nem említette meg a kérdését, de mikor újra megszólalt, minden ezzel kapcsolatos reményem azonnal szertefoszlott.