Third one. :3

3. Fejezet

Okt. 31.

Reggel arra ébredtem, hogy rezeg a telefonom a fejem mellett a párnámon. Elég morcos kedvemben voltam, úgyhogy nem foglalkoztam vele, csak megmakacsoltam magam és aludtam tovább. A hívó fél azonban nem úgy tűnt, hogy hajlandó lenne feladni, ugyanis folyamatosan újra megkísérelt felhívni, a telefonom rezgése pedig enyhén szólva kezdett már kicsit felhúzni, így a tizenkettedik próbálkozásra már kénytelen voltam engedni a másiknak – és egyúttal felvenni a telefonomat.

• Mi van? – szóltam bele anélkül, hogy egyáltalán megnéztem volna, ki keresett egész eddig.

• Ó, felébresztettelek? – hallottam meg Mason hangját. Na igen, mégis ki más kereshetett volna, ha nem ő? A kérdése után viszont válaszra sem várva folytatta tovább a mondandóját – csak azért hívtalak, mert eldőlt, mi lesz a tetthely. – egy felettébb talányos felmordulással feleltem neki, amolyan „bökd már ki és hagyj tovább aludni” stílusban – Ending Square. Ott várunk mindenkit este kilencre. És érdekelne, mi a címed, hogy el tudjunk menni érted.

• Majd elsétálok. – ásítottam egyet, aztán kelletlenül kikászálódtam az ágyamból, tudván, hogy ezek után én már egészen biztosan nem fogok tudni visszaaludni. A kócos hajamat túrtam, hogy valamelyest kiegyengessem, mialatt még mindig félig alva, félig csukott szemekkel lebotorkáltam a lépcsőn a konyhába.

• Jaj, ne csináld már! Senki sem fog egyedül menni. Különben sem hiszem, hogy a szüleid értékelnék, ha teljesen egyedül mennél el sötétedés után. Tudod, hogy ilyenkor már régen koromsötét van kilenckor. – be kellett ismernem, ezzel megfogott. Anya biztosan kiakadt volna, ha azt hallja, egyedül sétálok el az Ending Square-re olyan „későn”. Felsóhajtottam.

• Oké, oké. Értettem. – mormogtam, miközben előkotortam magamnak egy kanalat és tálat. A hűtőből elővettem a tejet, a konyhaszekrényből pedig a pelyhet. Helyet foglaltam az asztalnál, a figyelmem pedig egy kis cetlire terelődött. Olvasni kezdtem, mialatt tovább hallgattam Mason beszédét.

• Mit fogsz felvenni? Megvan már, hogy minek öltözöl be?

• Még nem gondolkodtam rajta. – közöltem tök nyugodtan, noha ekkorra már illett volna legalább elképzelésemnek lennie arról, mi lesz rajtam éjszaka.

• Még nem? – hallottam a srác hangján, hogy teljesen ledöbbent. Egy jó tíz másodperces csendet követően aztán hangos röhögésben tört ki.

• Azt mondtam, nem? – kérdeztem vissza reflexből, mire megint felnevetett. Láthatóan hozzászokott már a helyenként csípős és szarkasztikus természetemhez.

• Jó, jó, te kis vadóc. – miközben beszélt, folyamatosan nevetett, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.

• Vadóc?

• Az. Illik hozzád, nem gondolod?

• Nem. – a válaszom hallatán megint röhögött.

• Oké, ha te mondod. Akkor ezentúl nem hívlak majd annak.

• Helyes, én is így gondoltam. – újabb nevetéshullám a részéről.

• Na megyek, találkozok Ryan-nel. Még össze kell szednünk a ruhánkat, meg Rick-nek segíteni kell, mert egy őrült ötlettel állt elő. Az az eszement valami eszméletlen lehetetlen hacukát akar magának. Egy évezred lesz, míg elkészítjük.

• Már alig várom, hogy láthassam. – Mason nevetett.

• Imádni fogod. Egyetlen lányt avatott csak be, hogy minek fog öltözni, azt is csak azért, mert szüksége volt egy sminkesre.

• Viola, ha nem tévedek. – jegyeztem meg hirtelen, számára teljesen váratlanul.

• Honnan tudtad? – vállat vontam.

• Megérzés. De amúgy elég egyértelmű, hiszen szinte összenőttek a hétvégén. Viola olyan, mint Rick lány kiadásban. Nem meglepő, hogy őt kérte meg.

• Nem semmi. – ismerte el, aztán közölte, hogy most már tényleg mennie kell, mert Ryan bármikor ott lehet a háza előtt.

Elköszöntünk egymástól, aztán letettük a telefont. Innentől pedig csend borult rám, egyedül az eső folyamatos, monoton kopogását hallgathattam az ablakon. Csigalassúsággal ettem meg a reggelimet. Miután végeztem, elmosogattam a tálamat és mindent visszapakoltam a helyére, utána visszamentem a szobámba és bekapcsoltam a gépemet. Néznem kellett ötleteket, milyen jelmezt vehetnék fel éjszakára, mivel egyetlen épkézláb ötletem sem támadt – más kérdés, hogy a neten való keresésem után sem lettem okosabb. Elindítottam a Nightmare Before Christmas című filmet Tim Burton-től abban a reményben, hogy ezáltal talán ihletet kapok a ruhámat illetően. Sajnos a film végére sem javult a helyzetem, viszont örültem, hogy meg tudtam nézni, hiszen amúgy is újra akartam nézni már egy ideje, mert elég régen láttam. Tekintettel arra, hogy még mindig tanácstalan voltam, elkezdtem inkább hallgatni Marilyn Manson This Is Halloween című dalát. Többször lement a szám, és mikor meguntam, másikakat indítottam el. Már húsz perc is eltelt a zenehallgatásommal – de akkor aztán belém csapott.

Azonnal a ruhásszekrényemhez szökkentem és kutatni kezdtem benne. Nagyjából öt percnyi keresés után egy fekete harisnyát, miniszoknyát és topot vettem elő. Úgy döntöttem, fekete özvegynek öltözök, és mivel eszembe jutott, hogy van a szekrényemben hosszú fekete necckesztyű is, azokat is elővettem. Mindent egy vállfára tettem, azt pedig a szekrényajtómra akasztottam. Külön örültem, amiért a harisnyámon voltak vágásra emlékeztető minták, amik között szintén necc-rész volt, így nemcsak a kesztyűim idézték a pókháló hangulatát. Az előkészületeket elkészültnek nyilvánítottam, így dobtam egy SMS-t Page-nek, hogy ha gondolja, átjöhetne, és elkészülhetnénk együtt. A válasza néhány percen belül megérkezett, de elutasította az ajánlatomat, mondván, hogy felesleges lenne, hiszen a srácok menni fognak majd érte, annak meg semmi értelme nem lenne, hogy átjöjjön hozzám elkészülni, utána pedig hazamenjen a fiúk miatt. Nem vitattam a logikáját, hiszen teljesen igaza volt. Nem firtattam inkább tovább a dolgot, csak kerestem magamnak valamilyen elfoglaltságot, hogy lekössem a figyelmemet estig.

Fél nyolckor aztán elmentem fürdeni. Hajat is mostam, egy szál törölközőben pedig visszatipegtem lábujjhegyen a szobámba – nem akartam túlságosan összevizezni semmit sem. A telefonom ellenőrzése után a fürdőszobába siettem. Ott hajat szárítottam, aztán a hajsütővas konnektorba dugása után visszamentem a szobámba, ahol szárazra töröltem magam és felöltöztem. Elég kihívónak éreztem a ruhámat, de inkább nem foglalkoztam vele túl sokat, csak visszasiettem a fürdőbe. Kihúztam fölül a szememet tussal és a szempilláimat is kifestettem, továbbá – csak és kizárólag a Halloween kedvéért – ezúttal a szemeim végére vittem fel fekete szemhéjfestéket is, enyhe füstös hatást kölcsönözve nekik ezáltal, illetve vörös rúzst is használtam. Visszamentem a fürdőbe és begöndörítettem a hajamat az immár forró hajsütővassal, majd egy hatalmas vörös műrózsával és hosszú műtollakkal ellátott hajcsattal tűztem hátra az elöl lévő hajtincseimet kétoldalt. Gondolkodtam azon, rajzoljak-e az arcomra egy pókhálót, de végül letettem az ötletről, és inkább úgy ahogy voltam, a szobámban a szekrényemből elővettem egy kis fekete oldaltáskát, amibe éppen belefért a telefonom, egy kis pénz és a kulcscsomóm, aztán lementem a földszintre. Ott belebújtam a térdig érő csizmámba és a fekete szövetkabátomba, utolsó lépésként pedig végignéztem magamon a tükörben. Összességében elégedett voltam, úgyhogy miután Mason felhívott és közölte velem, hogy két perc múlva a házam előtt lesznek, az ajtó felé indultam. Ott még szemet szúrt nekem a cetli, amit még reggel olvastam el. Csak anya figyelmeztetett, hogy mindenképpen öltözzek fel melegen, és nagyon vigyázzak magamra. Vagyis, ez volt a lényege annak a nagyjából tíz hosszú mondatnak, amit anya a kis fecnire firkantott. Még egy utolsó pillantást vetve magamra fontolgatni kezdtem, hogy a magassarkú telitalpas csizmát leváltom egy másikra, de akkor meghallottam a kapucsengőt.

Odasiettem az ajtóhoz és kinyitottam – és megláttam Ryan-t.

• Szia. – köszöntöttem, aztán végignéztem rajta. Egyszerű fekete nadrág, fekete sportcipő és fekete ing volt rajta, aminek a nyakrészét felhajtotta. Egy fekete bőrdzseki egészítette ki a felszerelését, és ahogy elmosolyodott, szemet szúrt a két szemfogára ragasztott ideiglenes hegyes műfog.

• Szia. – üdvözölt ő is, úgyszintén végigmustrálva engem egy apró mosollyal a szája szélén – Jól nézel ki. – elmosolyodtam.

• Kösz. Te is. Megihletett a Twilight? – kacsintottam, mire halkan nevetgélve rázta meg a fejét.

• Dehogy. De a vámpír standard, más ötletem meg nem volt. – én is röviden felnevettem, aztán bezártam magam mögött az ajtót. Ryan feje fölött már eleve nyitva volt egy hatalmas fekete esernyő, úgyhogy nem kellett rohanni a vörös autóig. Közel húzódtam a sráchoz, hogy ne ázzon meg egyikőnk se, aztán miután illedelmesen kinyitotta előttem a kocsiajtót, rámosolyogtam és beültem, néhány pillanat múlva pedig ő is követett.

• Nem is rossz. – vigyorgott rám Mason, ahogy beültem mellé a hátsó ülésre.

• Kösz. – küldtem neki egy mosolyt, aztán az elöl ülőkre terelődött a figyelmem. Nem láttam, ki ült a volánnál, mert egy fekete csuklyás pulcsiban volt, természetesen a csuklyával a fején. Mellette viszont ott virított egy széles vigyorral Viola, aki lelkesen üdvözölt.

• Wow, Lara, nem is rossz! – nevetett – Mondjuk ez sem elég, hogy Rick-et übereld. – ekkor egyértelművé vált számomra, hogy a kormánynál ülő alak Rick.

• Ő minek öltözött be? – Viola megint felnevetett. A hangjában felcsendült némi büszkeség is, gyanítottam azért, mert ő csinálta Rick sminkjét. Komolyan ennyit dolgozott volna vele? Nem firtattam tovább a dolgot, inkább csak vártam, hogy az Ending Square-hez érjünk végre, és láthassam a többieket, elsősorban természetesen a barátnőmet.

• Még felvesszük a Midday kölyköket, úgyhogy kicsit szűkösen leszünk. – informált Mason, folyamatosan rám mosolyogva – Amúgy ne haragudj, amiért felébresztettelek reggel, de azt hittem, tizenegykor már mindenki fent van.

• Azt hittem, már kiismertél annyira, hogy tudd, rám egyetlen szabály vonatkozik: szigorúan tilos egy kalap alá venni a többiekkel. – erre Ryan halkan nevetett a jobbomon, Mason pedig csak pislogott, de úgy mint eddig is, a csipkelődő megjegyzésem után egy kicsivel ismét elmosolyodott.

• Oké, megfogtál. Igazad van, legközelebb nem követem el ezt a szarvashibát.

• Nagyon helyes. – értettem egyet nagy komolyan, mire Mason megint csak röhögött.

• Minek öltöztél be egészen pontosan? – vetette elém a kérdést a bal oldalamon ülő, aranybarna hajú srác.

• Fekete özvegy. Tudod, a pók, ami megeszi a hímeket. – Ryan a kezével takarta el a száját, nyilván a nevetését akarta elrejteni, illetőleg mérsékelni.

• Klassz. Nekem eszembe nem jutott volna. – a megjegyzése után Mason előre dőlt, egészen Rick fejéig, és nyaggatni kezdte az elöl ülőket, hogy indítsanak már el valamilyen zenét, mert megőrül ebben a csendben. Ennek köszönhetően pedig rövidesen az egész autó légterét betöltötte a Rammstein. Rick röhögve szólt hozzám:

• Bocs, Lara, ha nem csíped, de egy ember miatt nem hallgatunk szar zenét. – vállat vontam. Tudtam, hogy Viola zenei ízlése alapjaiban megegyezik az enyémmel, úgyhogy a rockzene egyikőnknek sem okozott gondot.

• Miattam Bring Me The Horizon-t is hallgathatunk, azt se élvezném kevésbé, mint ezt. – erre Rick felkapta a fejét.

• Ó, egy újabb rockcsibéhez van szerencsém? – röhögött tovább. A megjegyzésével nyilván arra célzott, hogy mind Viola, mind én szeretjük az ilyen jellegű zenét. Elvigyorodtam, és újfent vállat vontam.

• Nagyon úgy fest a dolog.

• Király. Végre, ím két élő bizonyíték arra, hogy még a nők is hallgatnak normális zenét, nemcsak mai szennyet. Ó, ha tudnátok, milyen régóta keresek olyanokat, mint ti! – tette még hozzá amolyan megkönnyebbült, „jaj, de régóta kerestem már” stílusban, mire mindenki hangosan felröhögött.

• Hé, Rick, lassan a testtel! – szólt közbe kicsit felháborodottan Mason – Ez elég félreérthető volt. – én csak a szememet forgattam, aztán Violára néztem, aki egy vigyort küldött hátra nekem a visszapillantó tükörből.

• Jó, én kérek elnézést, te Don Juan. – mormogta tettetett sértődöttséggel a vezető srác, mialatt balra kanyarodott a vizes úttesten. Mielőtt még bármit hozzátehetett volna, hogy szívassa még egy kicsit a haverját, lefékezett, és vigyorogva közölte – Hármas megálló, a Midday-laktanya. – Ryan csak röhögve a szemeit forgatta és kiszállt, hogy a kocsiba hívja az ikreket is. Jensen ült mellém, mellé Jason, végül pedig Ryan – Na, élvezitek ott hátul a heringpartit, népek? – vont minket kérdőre Rick, mialatt elstartolt a járművel az Ocean Street-ből, egyenesen az Ending Square felé. Mikor végre megérkeztünk és kiszállhattunk, megkönnyebbülten sóhajtottunk fel valamennyien. Ryan szállt ki elsőnek, utána az ikrek, aztán én, végül pedig Mason. A napbarnított bőrű, majdnem feketébe áthajló sötétbarna hajú srác szinte világító kobaltkék szemeit ezúttal úgyszintén virító vörös kontaktlencsék takarták el, amiket nyilván útközben tett fel, akkor, amikor Rick vezetés közben éppen pirosat kapott az egyik kereszteződésnél. Ezzel a vérben úszó szempárral immár teljes értékű volt a vámpírruhája.

• Kösz. – mosolyogtam rá a vámpírra, mire ő csak biccentett egyet a fejével. Rám várt, hogy az esernyő alatt sétálhassak oda a többiekhez. Az ikrek egyszerűen megoldották a dolgot: simán felhúzták a csuklyáikat, és úgy rohantak oda a kisebb társasághoz, akik már a szobornál várakoztak. Több embernél is volt esernyő, így azokat egymás mellé téve egy rögtönzött tetőt varázsoltak a fejük fölé. Mason kicsit neheztelte ugyan, hogy nem ő van velem az esernyő alatt, de nem adta ennek különösebb jelét, csak odament a többiekhez és kezet fogott velük, illetve néhányukkal összepacsizott.

• Lara! – hallottam meg Page hangját a tömeg széléről. Megböktem Ryan bal karját, ezzel jelezve neki, hogy induljunk el arrafelé, ahol a barátnőm van. A srác engedelmesen odament velem a lányhoz, majd üdvözöltük egymást. Végignéztem az előttem álló lányon, aztán elismerő pillantással jutalmaztam a ruhájáért.

• Nem semmi, nagyon jól nézel ki! – dicsértem meg őszintén a jelmezét. Szerintem én még életemben nem láttam olyan jól megcsinált és megtervezett kalózjelmezt, mint amilyen az övé volt. Egy vastag bőröv volt a derekán, amit nem a nadrágjába csúsztatott, hanem az ingre kötötte, és egy hatalmas fekete vászonmellényt viselt. A ruhája helyenként szakadt volt, és az ing is nagy volt kicsit Page testére, de éppen az ilyen apróságok tették tökéletessé és igazán kalózossá a ruháját. A fejére egy vörös, a csuklójára pedig egy koponyamintás kendőt kötött, míg az ujjain milliószám zörögtek a különböző méretű gyűrűk.

• Igazán? Először nem is tudtam, mi legyek... Jaj, képzeld! Még hétfőn felhívott Austin, és mondta, hogy szerveznek egy bulit. Azonnal igent mondtam a meghívásra, viszont csak később tudtam meg, hogy így nem tudunk együtt jönni. – szomorú, hatalmas szemekkel nézett rám, én pedig úgy éreztem, nem tudok haragudni rá. De nem is volt miért.

• Austin hol van most?

• Bement a közértbe, mert elmondása szerint muszáj volt innia valamit. – nevetett a barátnőm, aztán végignézett Ryan-en – A vámpír se rossz. – dicsérte meg elismerően a srácot, aki erre csak vállat vont.

• Standard, nem volt más ötletem. – közölte barátnőmmel is a tényállást – Ti kreatívabbak vagytok, engem nem érdekel annyira a kiöltözés.

• Pedig pont ez a lényege! – nevetett Page, de aztán Ryan-re hagyta a dolgot – És te minek öltöztél? – mért végig alaposabban engem is – Meg ne mondd! – utasított, én pedig nevetve bólintottam. Tudtam, hogy ez lesz: amíg ki nem találja, tilos kiejtenem a számon, minek öltöztem. Na mindegy, ezt is szerettem Page-ben.

Időközben viszont egy kisebb tömörülés alakult ki a csoportunkban, aminek a középpontjában Rick volt, természetesen. Ő a tömeg folyamatos kérlelésére, miszerint „mutassa már meg az arcát és a jelmezét”, folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy várjanak még egy kicsit, mert ő csak bent hajlandó ledobni magáról a pulcsiját. Mivel mindenki láthatta, hogy a srác hajthatatlan ez ügyben, egy idő után végül csak-csak feladták, de látszott rajtuk, hogy majd' megette őket a kíváncsiság. Rick arcát ráadásul egy hatalmas légyszemüveg takarta, a sötétített lencsék és a csuklya közrejátszása miatt pedig szinte semmi sem látszott az arcából. Amikor először mondták, hogy valami nagyon különleges jelmeze lesz, amivel sokat kell vesződni, naivan azt gondoltam, hogy múmiának tekerik majd körbe mindenféle gézzel, de nagyon úgy fest a dolog, hogy mellényúltam. A hatalmas titokra pedig akkor derült fény, miután beléptünk a Red Wood bárba, Rick pedig hirtelen eltűnt, mikor senki sem figyelt rá. Később aztán a pulcsija nélkül tért vissza, de akkor sem jöttünk rá először, hogy ő az. Az egyik lány a bárban felkiáltott:

• Jézusom, azt ott Rick Genest!! – ebben a pillanatban pedig mindannyiunk számára világossá vált, mi volt a mi Rick-ünk fantasztikus terve a ruháját illetően. Mindenki odakapta a fejét, aztán megláttuk a vigyorgó amerikai focistát.

• Ember, te megvesztél! – karolta át a nyakát a röhögő Mason.

• Ez nem semmi, szép munka, Viola! – dicsérte meg őszintén a remekművet Page, mire az érintett lány csak mosolygott.

• Kösz. Nem érdekel a Halloween, de Rick Genest-et imádom.

Mindenki részéről dicséreteket gyűjtött be Viola – sőt, még olyanok is gratuláltak neki, akiket amúgy senki sem ismert a társaságunkból. Miután minden elcsendesedett, a bár egyik eldugottabb kis zugába mentünk, ahol a srácok összetoltak néhány asztalt és úgy ültünk le oda. Nem voltunk túlzottan sokan, mindössze a mi hét fős társaságunk volt ott, illetve Austin, Page, Faith és Richie. Mindannyiunk kért valamilyen italt – a srácok és Viola sört rendeltek, Page, Faith és én pedig megállapodtunk a szimpla jeges teánál. A sört rendelők nagyjából tudták, mennyit szabad inniuk ahhoz, hogy ne rúgjanak be, de másfél-két órával később azért már érződött a viselkedésükön, hogy nem alkoholmentes dolgot ittak. Mason egy idő után ráadásul elkezdett engem kérdezgetni, hogy nem kérek-e sört, mert nagyon szívesen ad. Én pedig folyamatosan kénytelen voltam visszautasítani egy vigyorral az arcomon.

Richie odament még a pulthoz, hogy újabb adagot rendeljen a srácoknak – Viola ugyanis időközben leállt a sörözéssel –, de mielőtt kimondta volna, mit szeretne, észrevette, hogy elállt az eső.

• Hé, srácok! Nem esik! – erre mindannyian felkaptuk a fejünket, és persze azonnal felpattant a csapatunk. A fizetés villámgyors lerendezése után kiszabadultunk a Red Wood-ból. Az alkoholnak köszönhetően Rick farkasüvöltést imitálva rohangált fel-alá az Ending Square-en, Richie és az ikrek pedig követték a példáját. Akkor álltak csak le, amikor Viola ezt megunva rájuk ordított, hogy azonnal hagyják abba a hülyéskedést, és menjenek inkább a házakhoz édességet kunyerálni, mert az is értelmesebb elfoglaltság, mint ez. A srácok erre egymásra néztek, aztán kiszakadt belőlük a hangos röhögés, de nem várattak magukra túl sokat, rögvest indultak is a házakhoz. Nagyon vicces volt figyelni, ahogy a 10-12 évesek között ott nyomult a házakhoz a négy 19 éves gimnazista.

• Van esély arra, hogy ezek valaha is felnőjenek? – forgatta a szemét Viola unottan. Láthatóan elege volt már egy kicsit az éretlenekből. Faith csak csendben hallgatott és figyelte a srácokat, inkább nem tett megjegyzést.

• Kár, hogy a sulinkban nem rendeztek semmilyen bulit Halloween alkalmából. – jegyezte meg Page, mire Austin félig felvont szemöldökkel meredt rá.

• Ezt nem mondhatod komolyan. Sokkal jobb így, korlátok nélkül bulizni, mint tanárokkal körülvéve.

• Oké, ez igaz. – adta be a derekát a barátnőm, immár egy széles vigyorral az arcán, a nevetés szélén.

• Mivel töltitek majd a hétvégéteket? – kérdezte Austin úgy általánosságban mindenkitől.

• Tanulok. – válaszoltam egyszerűen.

• Én is. – szólt Faith is.

• Szerintem én... – kezdte a válaszát Viola, de abbahagyta, amikor hallotta, hogy az ikrek elindították a Death From Above 1979 Turn It Out című dalát – Nagyon fájna, ha nem hallgatnátok zenét állandóan?! A bárban is üvöltettétek a fülembe, kapcsoljátok ki azonnal! – el is indult a két srác felé a dühös lány, azzal a feltett szándékkal, hogy kikapcsoltatja velük a hangzavart, amit okoztak. A játékos természetű ikerpárnak azonban egészen más elképzelései voltak ezzel kapcsolatban, úgyhogy Viola kénytelen volt futni utánuk. Az ott maradottakból, akik nem házaltak éppen, kitört a nevetés. Már mindenki könnyezett, mire végre abba tudtuk hagyni.

• Szóval visszatérve az eredeti témára... – köhintett egyet jelentőségteljesen Austin – …ti mivel töltitek majd a holnapot? – Mason erre vállat vont, aztán a nyakam köré fonta az egyik karját, úgy vigyorgott a kérdést feltevő srácra.

• Én majd gondoskodom arról, hogy ne tanuljon ilyen sokat ez a lány itt. – erre felszaladt a szemöldököm, és egy amolyan „megvesztél?” pillantást lövelltem Mason felé.

• Azt majd én eldöntöm. – jelentettem ki egyszerűen – Majd kikapcsolom a telefonomat.

• Már tudom, hol laksz. – röhögött.

• Ha oda mersz menni a házamhoz, csak hogy megakadályozz a tanulásban, számíts arra, hogy nem élsz sokáig. – vetettem oda szárazon.

• Jó, látom nem vagy most vicces kedvedben. – eresztett el, mire vállat vontam és rávigyorogtam.

• Egyszerűen csak nem volt semmi vicces abban, amit mondtál.

• Jó, jó, vadóc, hagylak. – néhány pillanat múlva észbe kapott, és elnevette magát – Bocs, ne haragudj. Csak azon járt az eszem, rendezni kellett volna egy bátorságpróbát, nem gondoljátok?

• Nem is tudtuk, hogy esni fog-e. – vetette közbe Ryan – Azért nem szerveztünk semmi ilyesmit.

• Ez igaz. – sóhajtott csalódottan Mason, mire Ryan egy féloldalas vigyorral a száján nézett rá barátjára.

• Kicsit letompított a sör, nem gondolod? – Mason erre csak morgott valamit.

• De, talán egy kicsit.

Az eső közben megint esni kezdett, mire Ryan kapásból kinyitotta az esernyőt, és hagyta, hogy mind Mason, mind én alámenjünk. Page kezében volt még egy, de azt Austin átvette tőle, hogy ne neki kelljen tartania, így ők és Faith is védve voltak. Egy-két perc elteltével aztán meghallottuk Rick hangját, aki heves szitkozódások és káromkodások közepette rohant vissza felénk, nyomában az ikrekkel és Violával. A látványon elmosolyodtam.

• Valakinek mégiscsak sikerült belerángatnia Violát az ünnepbe. – jegyeztem meg mosolyogva. A lány ugyan nem öltözött be semminek, csak egyszerű fekete szerelése volt, de a Halloween másik lényeges részében – a házalásban – végül mégis részt vett. Szerintem nem tett ilyesmit már legalább hat-hét éves kora óta.

• Mire gondolsz? – pislogott rám Mason.

• Tudod, mondtam, hogy Viola nincs oda az ünnepekért. Nem hiszi el Jack történetét sem.

• Jack? – ráncolta értetlenül a szemöldökét Mason.

• A Halloween ünnepéhez kötődik. – jegyezte meg Ryan – Nem emlékszel rá?

• Kéne? – Ryan erre felnevetett.

• Amikor kicsik voltunk, mindig mesélt nekünk valamit anyukád.

• Ó, én sose figyeltem arra, amit mondott. Mindig máshol járt az eszem. – legyintett Mason, mire Ryan egy „nem is ő lenne” mosollyal nézte a barátját – Szóval miről is van szó pontosan?

• Dióhéjban: Jack az ördögtől olyan ígéretet csikart ki, hogy a lelke nem fog a pokolba kerülni, viszont a mennyországba sem fogadták be. Az ördög egy szénadarabot adott Jack-nek. Ő a szénadarabot egy marharépába tette lámpás gyanánt, azóta pedig Jack lelke ennek a lámpácskának a fényénél keresi a nyugvóhelyét. Ezért hívjuk a töklámpást más néven Jack O'Lantern-nek.

• Ú, ember, engedjetek be az ernyő alá! – kiáltott kétségbeesetten Rick, mire készségesen összehúzódtunk, hogy a negyedik ember is beférjen az egyetlen esernyő alá. Egy kicsit nekimentem az ernyőt tartó Ryan-nek, de a bocsánatkérésemre csak egy apró mosollyal a száján biccentett. Rövidesen megérkezett a kissé ingerült Viola is.

• Ti idióták. – vetette oda Rick-nek, Richie-nek és az ikreknek. Egy dühös pillantást küldött Rick felé – Te eszement. Elmondtam, hogy vízálló a smink. Mit nem lehet ezen megérteni?

• Bocs, kiment a fejemből. – nevetett Rick – Eleredt az eső és totál kész lettem, hogy tönkremegy a Genest-imidzsem. – Viola erre csak mélyet sóhajtott, aztán megigazította a fején a csuklyát, de nem szólt semmit.

• Szerintem menjünk haza. – tett megjegyzést Ryan a telefonjára pillantva – Éjfél lesz két perc múlva. A lányokat haza kéne vinni. – Austin egyet értett vele, és miután átgondolta a hallottakat, Mason is helyeselte az ötletet.

• Na, legalább egy értelmes van köztetek is. – morogta Viola, aztán elindult az Ending Square felé, egyenesen oda, ahol az autó is állt. Austin, Page, Faith és Richie elköszöntek tőlünk. Én csak mosolyogva figyeltem a barátnőmet, aki nevetésekkel tűzdelve beszélgetett az esernyőt tartó Austin-nal, míg Faith Richie-t hallgatta, ahogy valamiről magyarázott neki. Teljes átéléssel mesélt a srác, mert közben még gesztikulált is, és Faith nemegyszer elnevette magát, ahogy Richie a hangját is elmásította, illetve az arcokon, amiket vágott.

Miután kiszálltak az ikrek az Ocean Street-en, hátul lényegesen megkönnyebbült mindenki. Már nem volt fojtogató heringparti, így egy négyzetcentinél kicsit több hely is jutott egy főre. Ezúttal Ryan vezetett, mert Rick túl sokat ivott ahhoz, hogy Viola a volánhoz engedje, ráadásul úgy ítélte, a vámpírnak öltözött srácnak kicsit több sütnivalója van, mint a skinheadnek vagy akár Mason-nek. Úgy gondolta, Mason túlságosan sokat foglalkozna velem – amellett, hogy amúgy is sokat ivott –, Rick pedig eleve kiszámíthatatlan, és így, hogy egy rakat sört megivott, még rosszabb a helyzet, úgyhogy Viola inkább nem hagyta, hogy vezessen. Ennek a döntésnek köszönhetően a felállás is megváltozott: Viola hátra ült Rick-kel, hogy rajta tarthassa a szemét, és leállíthassa a srácot, mielőtt annak eszébe jutna mondjuk a lehúzott ablaknál a kitolt nyelvű kutyát imitálni, amint az éppen a menetszélben élvezkedik. Mason ült még be hátra, én pedig elöl foglaltam helyet az anyósülésen. A szélvédőn folyamatosan jártak az ablaktörlők, az autóban pedig – először az éjjel – csend honolt. Még Rick is nyugton maradt, nyilván a mellette felügyelő lány miatt.

Amint az én házamhoz értünk, Mason az esernyővel a kezében kiszállt, és miután kinyitotta nekem az ajtót, én is kiszálltam az autóból. Még lehajoltam és elköszöntem a két hátul ülőtől, majd miután búcsút vettem Ryan-től is, becsuktam az ajtót és a házhoz sétáltam Mason-nel. Míg a kulcsomat kerestem, a srác kérdésére válaszolva megnyugtattam, hogy jól éreztem magam az éjjel. Ahogy rámosolyogtam, az aranybarna hajú, zöld szemű srác lehajolt és adott egy puszit az arcomra. Ezek után jó éjszakát kívánt, intett egyet és visszament a többiekhez. Kicsit meglepett a közvetlensége, de igyekeztem nem sokat foglalkozni vele.