12th one. An irregular chapter, being this time it's written in Ryan's angle. :3

12. Fejezet

Fontos beszélgetés

Reggel a mobilom ébresztett, mint mindig, viszont lényegesen kelletlenebbül keltem fel, mint amúgy. Már négy napja, hogy Mason megkérdezte Larát, akar-e járni vele, és fogalmam sem volt, beszéltek-e azóta. Az egészen biztos, hogy még nem jöttek össze, mert Mason elsőként informált volna róla engem, de eszméletlenül idegesített ez a tehetetlenség. A sötétben tapogatózok, és nem tehetek semmit sem. Már túl késő.

Egy hang nélkül ültem fel az ágyamon, aztán előhalásztam a mobilomat a párnám alól – megállapíthattam, hogy van még bő két órám elkészülni és beérni az akadémiára. A héten éjszakánként nem aludtam valami jól. Legalábbis az a pár óra, amit én alvással töltöttem, nem volt éppen a legpihentetőbb. Felálltam, aztán hosszan nyújtóztam, egészen addig, amíg volt kiropogtatni való csigolyám. Az íróasztalomhoz léptem, befújtam magam a Drakkar Noir-ral, aztán a telefonomon elindítottam a Surrender-t Billy Talent-től. A szövege tökéletesen illett a hangulatomhoz, és a jelen helyzethez is: „She needs support and I've become the crutch. She'll never know how much she means to me. I'd play the game but I'm the referee. Even though I know what I'm looking for, She's got a brick wall behind her door. I'd travel time and confess to her, But I'm afraid she'd shoot the messenger. I think I found a flower in a field of weeds, Searching until my hands bleed. This flower don't belong to me. Why can't she belong to me?” Ezt szerettem ebben a bandában: mindig sikerült eltalálniuk, hogyan érzek. Ezt az idézetet már ki is írtam néhány nappal ezelőtt egy cetlire, és kitettem Lara rajzának a keretére. Annál jobb helyet keresve se találtam volna neki. A könyvszekrényemhez lépve átfutottam a tekintetemmel az összes odaragasztott cetlin. Elsősorban az újabbak kötötték le a figyelmemet. „Dissect me 'till my blood runs down into the drain. My bitter heart is pumping oil into my veins. I'm nothing but a tin man, don't feel any pain, I don't feel any pain. I'm rusted from the rain.” Egy egysoros idézet a Perfect World-ből: „In a perfect world this wouldn't make sick.”

A lejátszómon a Try Honesty következett. Abból is kiírtam már egy sort: „Sew up my eyes, need no more, In our game there's no score.” Erre összeszaladt a szemöldököm. Baromira dühített, amiért Mason elvette tőlem a lehetőséget már az első pillanattól fogva. Ha nem lett volna olyan kibaszott nyilvánvaló a vonzalma, akkor már hónapokkal előbb megkérdeztem volna Larát, járna-e velem. De nem. Mivel Mason olyan rámenős volt, természetesen már nem indulhattam esélyesként ebben a rohadt játszmában, csak azért, mert Mason a legjobb barátom, és mert én nem az a fajta voltam, aki az ilyesmit ne tartaná tiszteletben. Egyedül azt bántam, hogy mások erre nem képesek, de hát ilyen az én formám. Előfordult már, hogy Mason ráhajtott arra a csajra, akiről tudta, hogy tetszik nekem, de mégsem vetemedtem arra, hogy visszavágjak neki. Nem. Én határozottan nem az a fajta voltam. Ráadásul ismertem Mason-t, úgyhogy tudtam, ő pontosan az a fajta, aki minden élő lánynál ki akarja próbálni magát legalább egyszer. Csak az a szívás, hogy Laránál ezúttal komolyan gondolta. És úgy tűnik, ezúttal is ő fog nyerni. Nem elég, hogy már az elején bebiztosította magának a pozícióját, de fényévekkel előttem jár, mióta Larának szegezte a kérdést. Nekem kezdettől fogva annyi öröm jutott csak, hogy amikor alkalmam nyílt, ki tudtam élvezni a Larával töltött néhány pillanatot vagy órát, és külön értékeltem, amiért titokban tartotta Mason előtt a korrepetálásokat. Nyilván rájött, hogy Mason-nek az sem tetszett volna, ha rájön, hogy összejárunk – még akkor is, ha csak tanulás miatt –, és nem akart kellemetlen helyzetbe hozni engem. Ezek után pedig nem is lehet kérdés, miért az okos lányokat szeretem. A versenyen, üvegezés közben is szándékosan mellé ültem le, hogy legalább addig mellette lehessek, amíg a játék tart, az meg már csak hab volt a tortán, hogy láttam Larát egy szál törölközőben a folyosón – igaz, azt még én sem akartam, full véletlen volt. Örültem, hogy Halloweenkor én mehettem érte a házához, viszont dühített, ahogy Mason akkor éjszaka elköszönt tőle. Idegesített, hogy Mason már korábban megszerezte Lara számát, ráadásul úgy, hogy mindezt konkrétan ráerőszakolta. Minek erőltette, ha egyértelműen elutasították? Miért nem volt képest ezt elfogadni és továbblépni? Akkor az én dolgomat is lényegesen megkönnyítette volna. Gyerekes dolog volt Mason-től, de tényleg nem bírta volna elviselni, ha rájön, hogy összejárok Larával az Excel miatt. Szerintem még az is kitellett volna tőle, hogy idejöjjön, és figyeljen minket, tényleg csak tanulunk-e. Ezekből következtetve pedig bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha Mason az én helyzetembe csöppen bele – ebben a szerepben még ennyit sem engedhetett volna meg magának. Az én helyzetemben annyit tehetett volna maximum, hogy a kezeit tördelve reménykedik, hogy a következő nap nem ébred arra, hogy közlik vele, a lány, akit szeret, már másé, és mindeközben folyamatosan igyekszik elfojtani a benne felgyülemlett feszültséget. Mert igen, feszült voltam. Miért ne lettem volna? A legjobb barátom, aki mellesleg leszarta, én hogyan érzek, ráhajtott a lányra, akibe mindketten szerelmesek voltunk. Nem volt hajlandó észrevenni, hogy én is érzek valamit Lara iránt, mert neki kényelmesebb volt tudomást sem szerezni erről, így játszhatta ezt az őrült játszmát hármunkkal. Így pedig később már nem szólalhattam fel. És én még mindig a barátja akarok lenni, mert értékelem az együtt töltött éveket, és tudom, hogy rendszerint én igazgatom őt helyre a tanácsaimmal, mert szüksége van rájuk, és így rám is.

Mélyet sóhajtottam, hogy valamelyest megpróbáljam elfojtani a dühömet. A lejátszási listám ezúttal viszont nem volt kifejezetten a segítségemre, az Asking Alexandria Not The American Average című száma ugyanis nem éppen azokra az időkre való, amikor az ember az idegbaját igyekszik visszafogni. Kiropogtattam az ujjaimat és a kézfejeimet is, aztán a ruhásszekrényemhez léptem. Leakasztottam onnan a Silver Moon egyenruháját – sima sötétkék öltöny világosszürke inggel és vörös nyakkendővel, semmi extra. Alvásra mindig csak egy melegítőnadrágot vettem fel, minek kellett volna több? Miután átvettem a fekete melegítőmet az egyenruhámra, még a szekrényajtón lévő tükörben megigazgattam a nyakkendőmet, mielőtt lementem volna a földszintre. Az öltöny része volt egy mellény is, én pedig otthon mindig csak abban voltam. Apa nem volt otthon, mert Londonban volt munkája, így hét közben állandóan kimaradt, csak hétvégente volt velünk, anya pedig már régen lelépett, mint mindig. Kaját csomagolt nekem, mielőtt elment volna. Miután azt eltettem a hátizsákomba, megreggeliztem, aztán egy fogmosást követően kaptam egy SMS-t Mason-től, hogy két perc múlva nálam lesz. Természetesen a hétfő reggel történtek után nem mondtam neki, hogy ne fuvarozzon engem az akadémiára, egyrészt, mert már a cél előtt nem akartam megnehezíteni a dolgát azzal, hogy megkockáztatom, hogy túl nyilvánvalóvá teszem neki az érzelmeimet Lara iránt, másrészt pedig mert egy büszke és erős férfinak gondoltam magam, ennyit tehát ki kellett bírnom.

Amikor meghallottam a dudálást odakintről, magamra kaptam az öltönyöm kabátját és az iskolától kapott kabátot is, aztán miután a cipőmet és a sálamat is felvettem, kimentem a házból. Az ajtó kulcsra zárása után beszálltam Mason autójába, az anyósülésre. A lejátszóból hangosan szólt a Hells Bells album.

• Reggelt, Ryan. – üdvözölt vigyorogva Mason.

• Neked is. – elindította a motort és kihajtott az utcából, én pedig rövid mérlegelés után végül rákérdeztem – Na helyzet? – erre azonnal elkomorult az arca, ami egyértelműen azt jelentette, hogy még mindig nem kapott semmilyen visszajelzést. Életemben először könnyebbültem meg ennyire annak hallatára, hogy nem járt sikerrel egy lánynál.

• Még mindig semmi. Az SMS-eimre sem válaszol.

• Nyilván oka van rá.

• De szeret, ez nyilvánvaló. Ajándékot is vett nekem, úgyhogy nem értem, mi a baj. – ha tudnád, hogy nekem is adott valamit, nem lennél ebben ilyen biztos. Egyértelmű, hogy nincs oda érted, ember.

Innentől nem beszélgettünk. Nem mondtam semmit, és ő is ismert már annyira, hogy tudja, majd én megszólalok, ha beszélgetni akarok. Habár ezúttal néhány perc múlva nem bírta tovább, és mégis megjegyzett még valamit.

• Azon gondolkodtam, ma mégis érte kéne mennem. Akkor legalább szemtől szemben megkérdezhetném, hogy mi a válasza. Már egészen biztosan van, csak nem meri megmondani. – ahogy beszélt, lassan ránéztem, és a fejemet támasztva figyeltem őt.

• Van neki. De ne erőltesd. – ennyi volt az összes tanács, amit adtam neki, és mint eddig mindig, most is hallgatott rám.

A Briar-Rose előtt elhaladva kicsit lelassított, nyilván azt figyelte, Lara ott van-e az akadémiába sétáló lányok között. De nem volt. Újra felgyorsított, hogy a mi iskolánkhoz hajtson, ott pedig az épület előtti parkolóban szemet szúrt az Austin, Rick, Richie és a Midday ikrek alkotta csoport.

• Reggelt. – üdvözöltem úgy általánosságban mindenkit, miután odaléptem hozzájuk.

• Cső, Ryan! – karolta át a nyakamat azonnal Rick. Újabban szokása volt barackot is adni az emberek fejére, de velem kivételt tett. Tekintély? Talán. Vagy csak tiszteletben tartotta, hogy gyűlölöm, ha ezt csinálják velem.

• Elgyötörtnek látszol, történt valami az este? – vigyorgott rám Jason. Kifejezéstelen arccal meredtem rá, mire röhögve vállat vont – Oké, tudom, csak hülyéskedtem. – egy féloldalas mosoly sejlett fel a szám szegletében, Rick pedig azonnal letámadta Mason-t, ahogy a csoportunkhoz lépett, habár még mindig nem engedett el engem. Gondolom kiélvezte a helyzetet, hogy a nyakamon csünghet.

• Hé, Mason! Te totál készen vagy. Mi történt? – Rick rám nézett, én pedig vissza rá. Ebből azonnal levágta, mi a helyzet – Mi nem történt? – javította ki a kérdését, mire én elengedtem egy halk nevetést, a többiek pedig hangosan felröhögtek. Zsebre vágtam a kezeimet, Mason pedig szikrázó pillantást küldött Rick felé.

• Nem ír vissza. – közölte a tényállást Mason.

• Nem csodálom. – szólalt meg vállat vonva Austin – Oka van rá.

• Igen, Ryan is ezt mondta.

• Akkor az úgy is van. – szögezte le Austin röhögve, rám szegezve a tekintetét. A jelek szerint Mason nem hallott ki egy árnyalatnyi utalást Austin mondatából. Abból, ahogy fogalmazott, simán egyértelművé vált, hogy tud valamit Laráról.

• Uraim, mégis meddig tervezik még, hogy odakint ácsorognak és hangoskodnak? Az órájuk két percen belül elkezdődik! – a magyartanár kiabált ki nekünk az elsőről. Régi bútordarab volt már a suliban, az órája pedig három percet sietett, de valamiért ez eddig még nem tűnt fel neki. És igen, nála a csengő késett, nem az ő órája sietett.

• Na menjünk, különben kapunk a nőcitől. – röhögött Rick. Eleresztett, aztán mindannyian bementünk az akadémiára. Tekintettel arra, hogy Mason elmerült a telefonkijelzőjének bámulásában, félre tudtam hívni Austin-t.

• Mi az? – két szekrény között, a falnál álltunk. Miközben beszéltem, kiköpte a rágót a mellettünk lévő kukába.

• Tudsz valamit Laráról? – azonnal kapcsolt.

• Aha. Tegnapelőtt találkoztam vele a Briar-Rose előtt. – felszaladt fél szemöldököm. Természetesen nem azért, mert csodálkoztam volna, hogy ott volt. Nyilvánvaló, hogy ott van, ha egyszer a barátnője is oda jár. Látta rajtam, hogy érdekelnek a részletek is, úgyhogy folytatta – Nem aludt éjszaka, és fáradt volt. Ennyi. Habár szerintem köze lehet Mason-höz. – tette még hozzá néhány pillanatnyi megfontolást követően. Erre csak bólintottam.

• Szerintem is.

• Gondolod, kiakasztotta Mason kérdése? – vállat vontam.

• Talán. Logikus magyarázatnak tűnik. Talán a legracionálisabbnak. – Austin elvigyorodott.

• Te és a szókincsed. – röhögött. Egy mosoly sejlett fel az arcomon, aztán a szekrényemhez sétáltam. Ledobtam magamról a kabátomat és kivettem a könyveket, amik kellettek a dupla matekra, Austin pedig követte a példámat. Az osztályterembe pontosan csengetés után néhány másodperccel értünk be, mielőtt viszont beléptünk volna, Austin a fülembe suttogott – Kösz szépen még egyszer.

Mondani akartam neki, hogy ne merje még egyszer megköszönni, mert Page-től is folyamatosan ezt hallom, de tudtam, hogy szándékosan azt az időpontot választotta ki arra, hogy ezt mondja, mert tisztában volt vele, hogy az osztály előtt már nem fogok semmit sem válaszolni neki. Na igen, Austin jól ismert már. Meg mertem volna kockáztatni azt is, hogy a kapcsolatom is szorosabb volt vele, mint Mason-nel, főleg az utóbbi időben. Elvégre Mason sosem figyelt oda rám eléggé, Austin nála mindig is sokkal körültekintőbb volt. A spekulálgatást viszont kénytelen voltam félretenni a trigonometriafüggvények és logaritmusok kedvéért az első két óra erejéig. A harmadik órán a pénzforgalomra összpontosítottam az összes idegemet, a negyedik gyakorlati óra volt, az ötödik informatika, hatodik és hetedik dupla tesi, a nyolcadik pedig még egy matek. Aztán vége volt a napnak, már ami az akadémiát illeti. Utána fociedzésünk volt, csak azt követően mehettünk haza. Mason hazavitt, mint mindig, amikor éppen nem motorral mentem. Otthon folyamatosan kattogott az agyam. Megírtam a házimat, aztán bekapcsoltam a gépemet, de az sem kötötte le eléggé a figyelmemet. Éreztem, hogy beszélnem kell valakivel. Hangosan is hallanom kellett a gondolataimat, hogy tisztábban lássak a fejemben. Nem volt kérdés, ki az ideális partnerem ehhez – egyetlen erre megfelelő embert ismertem csak.

Átöltöztem egy farmerba, az amerikai focis pulcsimba, aminek a bal oldalán egy R betű díszlett, és a bőrdzsekimbe, aztán motorra pattantam és elviharzottam a célszemély házához. Lezártam a motort, aztán csengettem.

• Igen? – hallottam meg Page hangját az ajtó mögül.

• Ryan vagyok. – azonnal kinyílt előttem az ajtó.

• Hát te? – pislogott rám meglepetten a lány. Vállat vontam.

• Beszélnem kellett valakivel, és te vagy az egyetlen alkalmas ember. – közöltem vele kerek-perec a tényállást – Bemehetek?

• Persze, gyere csak. – félreállt, én pedig besétáltam – Neked köszönhetem, hogy összejöttünk Austin-nal, úgyhogy jövök neked néhánnyal. – jegyezte meg játékosan, mire felmordultam. Már inkább nem vettem a fáradtságot, hogy kötekedjek, hogy nem kell állandóan felemlegetni és megköszönni, legfőképpen úgy, hogy tudtam, amúgy is folytatnák, akármit mondok nekik. Lerúgtam a cipőimet, aztán a lányra néztem. – Kérsz valamit?

• Nem, semmit. Csak beszélni szeretnék veled valamiről. – láttam az arcán, hogy ezzel megleptem, de végül csak felinvitált a szobájába. Felajánlotta, hogy üljek az ágyára, de én inkább az azelőtti szőnyegén foglaltam helyet.

• Miről van szó? – ült le velem szemben, miután odahúzta magának egy másik szőnyegét – Valami komoly? – elvigyorodtam.

• Tudod, hogy nem lennék itt, ha nem lenne komoly. – erre elmosolyodott és bólintott.

• Igaz. És én miben tudok segíteni? – vállat vontam.

• Tulajdonképpen semmiben. Csak beszélni szeretnék erről valakivel.

• Ó. Hát, rendben. Miről van szó? – ismételte meg a kérdést.

• Laráról. – nem hiszem, hogy vannak arra szavak, mennyire meglepett arcot vágott, ahogy kimondtam azt a nevet.

• Oké. – szólalt meg kissé bizonytalanul elnyújtva a szót – Mi van vele?

• Semmi. Csak dühít, hogy Masoné lesz. – szögeztem le, még mindig teljesen higgadtan. Page arca még meglepettebb lett, már ha az lehetséges volt.

• És erről miért velem beszélsz? Larával kéne.

• Nem. Csak veled beszélhetek erről. Austin-nal nem lett volna jó ötlet, mivel srác, mint én, úgyhogy az érzelmes beszédtémák kilőve. Larával pedig késő már beszélni.

• Már miért lenne késő?

• Mason miatt.

• Mit követett el? – erre felszaladt fél szemöldököm.

• Járni akar Larával. Nem mondta még neked?

• Ami azt illeti, mondta. – lassan felhúzta fél vállát, és a parkettára nézett. Nem tudtam mire vélni ezt a gesztust. A testbeszéde és ahogy kiejtette a szavakat, feszültséget keltett bennem.

• Történt valami? – megrázta a fejét.

• Folytasd.

• A lényeg, hogy valakinek el szerettem volna mondani, mennyire felbosszantott, amit Mason művelt Larával. – Page bólintott, és feszült figyelemmel hallgatott – Kezdettől fogva meg volt kötve miatta a kezem, úgyhogy esélyem sem volt odamenni Larához, és elmondani neki, mennyire szimpatikus volt nekem.

• Miért nem mondtad neki?

• Nem érted? Mason a legjobb barátom, árulással lett volna egyenlő, ha arra a csajra hajtok, aki neki is tetszik! A kezdetektől fogva flörtölt Larával, azért voltam kénytelen teljesen passzívan viselkedni vele minden egyes alkalommal, amikor együtt voltam vele, vagy ha egy összejövetelen találkoztunk. Eszméletlen feszültséget keltett bennem Mason. Szerintem még sosem voltam rá olyan mérges, mint ez alkalommal. Még akkor is erőltette ezt az egészet, amikor egyértelmű jelzéseket kapott Larától, hogy nem kíváncsi rá. Egyrészt idegesít, amiért Larát ennek a tehernek kitette, másrészt pedig mert full leszarta, hogy én is ott vagyok. Mondjuk Mason nem tudta, hogy nekem is tetszik Lara, de nem is akart róla tudomást venni. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, túl nyilvánvaló volt a viselkedésem, de még akkor sem tűnt fel neki semmi, mert neki így kényelmesebb volt. Minden áldott nap minden percében attól rettegek, hogy Mason egyszer csak bejelenti, hivatalosan is járnak Larával, nekem pedig akkor el kell majd játszanom a boldog havert, aki vele örül. – kezdtem magam úgy érezni, mint egy duzzogó gyerek, úgyhogy inkább befogtam. Ahogy Page-re néztem, a lány arcán látszott, hogy rengeteg gondolat kavarog egyszerre egy időben a fejében.

• Figyelj... – szólalt meg végül, legalább másfél percnyi csendet követően – ...szóval te... azt mondod, hogy szerelmes vagy Larába?

• Azt. – kicsit kiakadtam, amiért ez a viszonylag lényegtelen részlet maradt meg benne a dilemmám helyett, de nem mondtam inkább semmit. Oké, lány. Más tészta, más szokások, más szemszög. Még hozzá kell szoknom.

• Akkor most azonnal pattanj fel a motorodra, és mondd ezt el neki!

• Tessék? Dehogy! Nem figyeltél rám az előbb?

• Ez nem ajánlat volt, hanem utasítás! – elhűlve néztem rá. Mi van? – Lara tegnap sírva hívott fel, hogy nem bírja tovább. Ma is beszéltem vele, hogy megnyugtassam, alig fél órája ment el. Azt mondta, azért nem válaszolt még Mason-nek, mert egyrészt abban reménykedett, hogy te majd lépsz valamit, másrészt meg mert nem tudna neki nemet mondani, nehogy megbántsa. Nem akar együtt lenni Mason-nel, mert nem szereti. Ő téged szeret, nem a haverodat! Csak azért nem mondta el neked, hogyan érez irántad, mert a viselkedésed alapján azt hitte, nem érdekel téged. Annyi a problémája, hogy nincs elég bátorsága nemet mondani Mason-nek, mert olyan mártír, hogy inkább saját magát sanyargatná abban a kapcsolatban ahelyett, hogy Mason érzéseit megbántaná. De ha te odaállítanál hozzá, hogy szereted, és együtt szeretnél lenni vele, egészen biztosan igent mondana! Úgyhogy most azonnal húzzál el hozzá, és nem mondom ezt még egyszer! – köpnyi-nyelni nem tudtam, csak kikerekedett szemekkel bámultam. Szerintem még a fele sem jutott el az agyamig annak, amit mondott. Vagy csak túl szürreálisnak tűnt, és nem akartam elhinni.

A testem ennek ellenére láthatóan tudta, mit kell tennie: gondolkodás nélkül felpattantam, és az ajtajához siettem, de ott beleütköztem Austin-ba.

• Estét, hát te? – pislogott rám Austin meglepetten, de mosolyogva.

• Csak beszélgettünk. – hagytam rá a srácra, aztán leviharzottam a földszintre, egyenesen a fekete Adidas sportcipőmhöz.

Egy pillanat töredéke alatt magamra kaptam, a kezeim viszont remegtek a hirtelen testembe robbant adrenalinlöket hatására. A stresszhormon hatását ráadásul csak fokozták az agyamig fokozatosan eljutó információtöredékek, amiket Page vágott a fejemhez néhány perce a kirohanása közben. Én pedig ezzel párhuzamosan egyre tisztább képet kaptam arról, mekkora barom voltam már az elejétől fogva. Totálisan fittyet hányva a jégre és hóra, a motorommal végigszáguldottam az összes utcán, amíg végre az Aurora Street-re értem. Hamar megtaláltam a 21-es házat. Ott a hóval borított fűre parkoltam, aztán egyenesen az ajtóhoz siettem, szinte futottam. Tudtam, hogy már este nyolc is elmúlt, de nem érdekelt. Mikor ajtót nyitottak, nagyot dobbant a szívem.

• Jó estét, beszélhetnék Larával?