24th chapter. Sorry for the wait, but I was in a really weird mood and I spent some time on festivals and with my friends, so I didn't even have the time to actually write it. But it's here now, so enjoy. :3

24. Fejezet

Hétköznapok

Vasárnap Boe és Fate is lekísértek a vasútállomásra. Cone is jött, hogy Gerard nevében elnézést kérjen tőlem a történtek miatt – a srác éppen másnaposságtól szenvedett, úgyhogy megértettem, miért nem jött el személyesen.

• Akkor vigyázz magadra! – ölelt át Boe – És mindenképpen fontolt meg, hogy nem jössz-e ide. Megérné. És rengeteget lehetnénk együtt.

• Tudom. Mindenképpen meggondolom még. – ígértem, aztán Fate-hez fordultam – Nagyon örülök, hogy megismertelek. – mosolyogtam rá a rövid, világosbarna hajú táncosra.

• Én is nagyon örülök. – egy ideig szemeztünk egymással, aztán végül mégis megöleltük egymást. Teljesen egyszerre mozdultunk meg, amin össze is nevettünk. Miután eleresztettük egymást, a sráchoz fordultam.

• Nos, szia, Cone. – óvatosan elmosolyodtam, amit a fiú viszonzott.

• Szia. És még egyszer elnézést, amiért Gerard bunkó volt. – vállat vontam.

• Nem érdekes. Sokat ivott, és a lényeg, hogy nem történt semmi.

• Na igen. Nem mondhatod magadról, hogy nem vagy hűséges a palidhoz, az biztos. – nevetett. Hát, ezt köszönöm szépen. Tényleg.

Mikor bemondták a vonatomat, a peronhoz léptem, és az éppen megérkező járműre szegeztem a tekintetem. Miután még egyszer visszafordultam, intettem a triónak, aztán felszálltam. Kerestem egy szimpatikus fülkét, és ott a számomra legideálisabb helyre ültem le – az ablak mellé. A táskámat az ölembe vettem és a fülhallgatómat a fülembe téve elkezdtem zenét hallgatni.

Hazaérve írtam egy SMS-t Ryan-nek, hogy megérkeztem, a délután hátralévő részét – azaz öt órát – pedig azzal töltöttem, hogy tanultam. Nagyrészt matekot gyakoroltam, illetve a biológia tananyagot olvastam át – valljuk be, nem éppen az emberi idegrendszer a legegyszerűbb témakör. Magamban még bogozgattam, hogy mi a különbség a perifériás és a centrális idegrendszer között, hogy mi a kettő feladata, hogy a szomatikus és a vegetatív idegrendszer melyiken belül van a kettő közül, hogy az extrapiramidális és piramis pályáknak mi a feladata, és az utóbbi kettő közül – azaz a szomatikus és a vegetatív közül – melyikben találhatóak meg, hogy mi az a szimpatikus és paraszimpatikus hatás... Szóval elvoltam. Habár az utóbbiak voltak a legkönnyebbek – főleg, hogy Ryan is szimpatikus hatás alatt állt január 15-én este, amikor meglátogatott, hogy bevallja, hogyan érez irántam, ugyanis az stresszhelyzetben fordul elő, mozgósítja a szervezetet, illetve adrenalint juttat a szervezetbe, aminek hatására felületes és szapora légzés lesz a jellemző, kitágulnak az illető pupillái, a vázizmok erei kitágulnak, mivel oxigénnel dúsulnak, a vércukorszint megnő, nem utolsósorban pedig gyomor-bél traktus áll be, azaz ideiglenesen leáll az emésztés. Mindezzel a test felkészül az esetleges támadásra, és arra, hogy bármelyik pillanatban elrohanjon – ez a magyarázat is arra, hogy Ryan miért rezzent össze még akkor este, amikor hozzáértem, hogy az ágyamhoz vezessem; a teste ugyanis teljes készenlétben állt fizikai önvédelem szempontjából. És igen, szeretem a biológiát.

Este még megfürödtem, utána Robert Merle Malevil című könyvével a kezemben bújtam ágyba. Ryan egyszer felhívott este háromnegyed tíz táján, pusztán azért, hogy jó éjszakát kívánjon. Szerintem csak hallani akarta a hangomat, mivel egész hétvégén nem váltottunk egy szót sem, pusztán mert olyan figyelmes, hogy egyáltalán nem akart zavarni, amíg a barátnőmmel töltöttem az időmet. Imádtam Ryan diszkrécióját.

Reggel szokásához híven eljött értem a motorjával, és elvitt az akadémiára. Ott beszélgettünk egy darabig, és mivel később Austin és Page is megérkeztek, ők is becsatlakoztak hozzánk. Megbeszéltük, hogy egyszer összefuthatnánk négyen valahol, amiből az lett, hogy Page házában találkozunk majd pénteken. Úgy terveztük, hogy ott is fogunk aludni egy éjszakát. Az eső szemerkélni kezdett, de mivel Austin-nál és nálam volt esernyő, ez nem okozott különösebb problémát nekünk, úgyhogy tudtunk tovább beszélgetni.

• Nekem mennem kell, Rick megkért, hogy találkozzak vele fél órával az első óra előtt. – pillantott a karórájára Austin. Page bólintott egyet, aztán megcsókolta. A srác belemosolygott, de hamar viszonozta a gesztust – Akkor én megyek. Suli után találkozunk. – kacsintott még egyszer a barátnőjére, aztán elsietett. Negyed óra alatt el lehetett érni a fiúk akadémiájára, de úgy tűnt, hogy Austin ezúttal biztosra akar menni, ugyanis könnyed futással igyekezett lerövidíteni az időtartamot.

• Szerintem én is megyek, magatokra hagylak titeket. – kacsintott Page.

• Nem kell, maradj nyugodtan. – legyintett.

• Nem, úgyis át kell még néztem azt a rohadt Goethe verset. – halkan nevettem.

• Oké, akkor majd a teremben látjuk egymást. – Ryan és Page is elköszöntek egymástól. Míg a bejárathoz igyekvő lányt figyeltem, mélyen magamba szívtam az eső kellemes illatát. A biológiatanáromnak köszönhetően nagyon jól tudtam, hogy ezt az aromát az éppen szaporodó baktériumok okozzák.

• Mikor találkozunk? – fordult aztán felém Ryan.

• Nem tudom. Nekem matekfaktom van ma, úgyhogy két órával tovább maradok bent. Edzésre sem tudok menni.

• Nekem holnap van ugyanez. Szerda?

• Tanulnom kell délután, csütörtökön témazáró irodalomból. – látszott a srácon, hogy nagyon nem tetszik neki a tényállás – De mi lenne, ha átjönnél? Mármint aludni. Akkor legalább este együtt lennénk.

• Rendben. – apró mosoly jelent meg a szája sarkában, és az egyik kezével a hajamba túrt, hogy közel húzza magához az arcomat egy csókért, de meghallottuk Ashley éles hangját, ahogy kettészeli a levegőt és a nyugodt reggeli hangulatot.

• Lara! – sóhajtva, magamban káromkodva fordultam hátra.

• Mit szeretnél?

• Tudnál majd nekem segíteni? Nem értem a matekot.

• Persze. Mikor lenne jó neked?

• Ma?

• Nem jó, ma faktom lesz.

• De ez életbevágóan fontos lenne. – felvontam fél szemöldököm. Nem mondtam semmit, ő pedig Ryan-hez fordult – Ó, tényleg. Meg tudnád mondani Mason-nek, hogy hívjon vissza? Már rengetegszer kerestem. – gombóc nőtt a torkomban. Nem volt túl jó ötlet ilyesmit éppen Ryan-től kérni.

• Ne haragudj, de nem lehet.

• Miért nem? – Ryan alig láthatóan felvonta fél szemöldökét.

• Egyszerűen csak nem áll módomban beszélni vele.

• De hiszen ti vagytok a legjobb haverok.

• Igen, amíg beszéltünk is egymással. – hallatszott a srác hangján, hogy nagyon nincs kedve ezzel múlatni az idejét. Nyilván utálta az ilyen lányokat.

• Hogyhogy nem beszéltek már?

• Legyen elég annyi, hogy nem vagyok vele beszélő viszonyban. – Ashley ismét szóra akarta nyitni a száját, de közbeszóltam.

• Ryan-nek mennie kell. Ma korábban be kell érnie. – mondtam az órámról felpillantva. Mindketten rám néztek, Ryan pedig egy „köszönöm”-öt tátogott nekem. Nyilván azonnal rájött, hogy észrevettem, mennyire kényelmetlenül érzi magát a beszélgetés közben, ezért hálás volt, amiért gyorsan kimentettem – Gyere, Ashley, inkább beszéljük meg, mikor lenne jó mindkettőnknek. – küldtem Ryan-nek egy csókot a levegőben, hogy minél hamarabb elrángathassam a szőkét az akadémiáig, de röviddel azután, hogy hátat fordítottam neki, elkapta a csuklómat. Maga felé fordított, és hosszan megcsókolt. Láthatóan egyáltalán nem zavarta a tény, hogy néhányan minket figyelnek, mivel elmélyítette a csókot, és szorosan magához vont. Egy kicsit vizes lett az arca az alatt a néhány pillanat alatt, amíg nem volt fölötte az esernyőm, de engem egyáltalán nem zavart.

• Ma este átugrok hozzád. – jelentette ki.

• Már ma?

• Utálok nyálas dolgokat mondani, de elképesztően hiányoztál azalatt a három nap alatt. Már pénteken elmentél, és semmit sem beszéltünk.

• Oké, akkor várlak. – adtam neki egy utolsó puszit az ajkaira, ő viszont csókká nyújtotta. Szőke osztálytársammal ezután bementünk az iskola épületébe, Ryan pedig elhajtott a saját akadémiájára. Mielőtt beléphettünk volna a terembe, Jade szaladt oda hozzánk.

• Lányok, lányok! Mizuyának ma szülinapja van!

• Igen? – kérdezett vissza Ashley. Én csak meglepetten pislogtam. Miért nem tudtam eddig erről?

• Aha. Úgyhogy ne felejtsétek el felköszönteni. – kacsintott Jade, aztán Ashley-vel a terembe mentek. Én a szekrényemhez siettem inkább, hogy elővegyem a tanszereimet. Ott még egyszer újra végiggondoltam magamban a ma reggel történteket, aztán egy mély sóhajt követően, a szekrényajtómat becsukva botorkáltam a teremig. A testem ólomnehéznek hatott, főleg, ha csak arra gondoltam, mennyit tanultam vasárnap délután, és hogy mekkora összeget szedtem össze a hétvégi pókerezésnek köszönhetően. Még azóta sem mertem összeszámolni a nyereményemet, de nemcsak egyszer-kétszer tettek bele húsz fontot, úgyhogy szerintem nem csoda, ha remegni kezd a térdem minden egyes alkalommal, amikor csak rágondolok. Amint átléptem a küszöböt és becsatlakoztam a halkan nyüzsgő osztályomhoz, az utam azonnal Mizuyához vezetett.

• Ohayō gozaimasu, Mizuya-chan. – köszöntöttem egy „jó reggelt”-tel.

• Dōmo, arigatō. – egy meglepett mosollyal üdvözölt viszont.

• Otanjōbi omedetō gozaimasu. – úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha a minimális japán tudásomat felhasználva köszöntöm őt fel a születésnapján. Az úgy sokkal személyesebb.

• Arigatō, Lara-chan! – ugrott a nyakamba, és szorosan megölelt, amit én készségesen viszonoztam is neki.

Page és Rose is csatlakoztak hozzánk, úgy beszélgettünk tovább, miután ők ketten is felköszöntötték japán származású osztálytársunkat. Becsengetés után a helyünkre mentünk és a tanárra kezdtünk figyelni, aki azt ecsetelte, hogy kapjuk kicsit össze magunkat, mivel kerek két hónap múlva felvételi vizsga lesz az egyetemekre. Nem volt kifejezetten rossz tanuló az osztályunkban – magolni mindenki tudott –, viszont tény, hogy néhány lánynak jobban meg kellett volna erőltetnie magát, ha felvételt akart nyerni és továbbtanulni.

Rose és Mizuya megvárták, míg véget ér a matekfakultációm, hogy együtt mehessünk haza. Mivel az edzés ideje lett feláldozva a matek kedvéért, velük tudtam menni. Meghívtam őket, hogy töltsék velem a délutánt, és hogy tanuljunk együtt. Az osztályunkból egyedül én vállaltam be az emelt matekot, úgyhogy mindenkinek én segítettem. Utólag belegondolva Ashley-t is nyugodtan hívhattam volna, de reggel még nem tudtam, hogyan jövök ki az idővel, így kénytelen voltam az ő korrepetálását elnapolni. A lányokkal éppen egy logaritmust oldottunk zöld tea ivás közben, mikor halk beszélgetést hallottam lentről. A fehér-kék Ice Watch karórámra pillantva megállapítottam, hogy délután 6:20 van. Nem értettem, miért jött haza apa ilyen hamar, de úgy gondoltam, üdvözlöm, és egyúttal leviszem a lányok csészéit is, hogy csinálhassak nekik újabb adag teát. Nem egészen úgy nézett ki a dolog, ahogy eredetileg elterveztem, mert mikor leléptem az utolsó lépcsőfokról is, és a fejemet balra fordítva a bejárati ajtó felé néztem, rá kellett jönnöm, hogy apa mély hangját összetévesztettem a barátoméval. Anyával beszélgetett. Éppen nyitottam a számat, hogy köszönjek neki, de akkor elfordult és kinyitotta az ajtót.

• Ryan! – a hangom hallatára megtorpant és egy meglepett tekintettel ajándékozott meg.

• Hát te? – a kérdésére felvontam fél szemöldököm. Úgy döntöttem, ezúttal cinikusra veszem a figurát.

• Itt lakok. – letettem a kis tálcán lévő csészéket a lépcsőre, mielőtt odamentem volna hozzá – És te hova mész?

• Anyukád mondta, hogy most elfoglalt vagy. Úgy gondoltam, később visszajövök. – anyára néztem, aki csak rám mosolygott. Oké, igaza volt, hogy a barátnőim meglátogattak, és velük tanultam, de az nem jelenti, hogy ne birkóznék meg még egy emberrel.

• Attól még nem kell elmenned, butus. – elé léptem és kisimítottam a haját az arcából. Elmosolyodott, aztán adott egy puszit az arcomra.

• Majd jövök. Nyolcra már egész biztos itt leszek. – mielőtt bármit mondhattam volna, sarkon fordult és elment. Kis idő elteltével aztán visszasiettem a lányokhoz, a kezemben a friss adag teával.

• Te nem izgulsz a vizsgák miatt? – vont kérdőre Rose, miután helyet foglaltam. Megráztam a fejem.

• Nem. Van még két hónap, nem értem, minek stresszeljek addig. Ráérek még. Magamat ismerve úgyis ki fogom készíteni magam idegileg a vizsgadrukk miatt, de várok vele, amíg ténylegesen itt lesz az ideje. – vontam vállat.

• Én már most teljesen kész vagyok. – ismerte be Rose – Nem értem, te hogy csinálod. Mizuya is kezd feszült lenni mostanság.

• Engem a vizsgadrukk ott helyben fog csak kicsinálni. – nevettem – De akkor úgy igazán. És ti se legyetek még kifeszítve, mint egy íj. Még nem kell.

• Még. – bólogatott egyetértően Mizuya, erőteljes hangsúlyt fektetve a szóra.

Tovább folytattuk a tanulást. A lányok csak este fél nyolckor, azaz nagyjából egy órával Ryan látogatása után mentek csak el. A bejárati ajtó becsukása után vettem egy forró fürdőt, aztán a törölközőmet magamra csavarva mentem vissza a szobámba – ahol Ryan már várt rám. Elkerekedett szemekkel néztem az ágyamon lazán fekvő srácot. A fülhallgatóján lehunyt szemekkel zenét hallgatott, a lábait keresztbe fonva fektette el az ágyon, a jobb lábfejét a zene ütemére mozgatta, a karjait pedig keresztben a feje alá fektette, még annak ellenére is, hogy ott volt alatta a párnám. A karórámra pillantottam, így megtudtam, hogy este nyolc múlt hét perccel. Elmosolyodtam. A ruhásszekrényemből elővettem a fehér Marilyn Manson-t ábrázoló pólómat, és miután magamra vettem, az ágyhoz léptem. Lehajoltam, hogy az egyik fülhallgatóját kivegyem a füléből. Mikor megérezte, mit csinálok, a szemei azonnal felpattantak. Féloldalas vigyorral ajándékozott meg.

• H.I.M. – közölte, mire bólintottam.

• Tudom. Én is szeretem őket. Az egyik daluk a csengőhangod. – helyet foglaltam az ágy szélén, Ryan pedig az oldalára fordult, hogy felém nézzen.

• Melyik? – érdeklődött. Vállat vontam.

• Csörgess meg. – hitetlenkedve elmosolyodott, de csak elővette a mobilját, hogy felhívjon. Rövidesen megszólalt a Love Without Tears.

• „Szerelem könnyek nélkül.” – vigyorogva vontam ismét vállat, míg ő eltette a telefonját – Történt valami érdemleges a hétvégén?

• Nem. – miután rávágtam, rájöttem, hogy mégis van valami említésre méltó dolog – Illetve de igen, egy akad. Nyertem pókeren. Royalflössel. Most már büszke rám a tanár úr? – ahogy hátrafordultam, hogy ránézzek, csak mosolygott rám.

• Anélkül is. – egy „köszönöm” vigyor terült szét az arcomon – Más egyéb?

• Semmi érdekes. – erre a mosolya eltűnt, fél szemöldökét pedig felvonta, mialatt felült az ágyon.

• Egész biztos? – meglepetten pislogtam rá.

• Egészen. – nem értettem, mire akar kilyukadni.

• Jensen beszélt Boe-val. A barátnőd elmondott valamit Jensen-nek, ő pedig elmesélte nekem. – kezdtem megérteni, mire megy ki a játék – Egész biztos nem történt semmi érdekes aznap éjjel?

• Igen. Gondolom már tudsz róla, mi történt.

• Mondhatjuk. Azt tudom, hogy egy Gerard nevű tag kavart veled.

• Akit én le is koptattam. – tettem hozzá gyorsan. Nem akartam, hogy félreértsen bármit is. Bólintott egyet.

• Oké. – letaglózott, hogy ilyen lazán kezelte a dolgot. A barátnője félreérthető helyzetbe keveredett, nincs az a srác, aki ilyenkor ne akarna a dolgok végére járni. Hacsak nem arról van szó, hogy...

• Tényleg nem történt semmi. – a hidegvére megijesztett. Azt hittem, nem hisz nekem, úgyhogy mindenáron bizonyítani akartam neki az ártatlanságomat. A kijelentésemre szimplán bólintott egyet, még mindig tökéletes nyugalommal – Figyelj, ha gondolod, felhívom Boe-t, ő majd előkeríti neked Cone-t. Ő látott mindent, Gerard egyik haverja, és ő...

• Lara. – szakított félbe – Hiszek neked. Úgy gondolom, nem adtam okot arra, hogy megcsalj, és azt hiszem, ismerlek már annyira, hogy tudjam, nem lennél képes a szemembe hazudni. Nem az a fajta vagy.

• Jó, de... – mindenképpen azt akartam, hogy hallja valaki más szájából is, de ismét közbeszólt.

• Egy szót se többet. Tudom, hogy sose hazudnál, legfőképp nem nekem, ez pedig elég bizonyíték. Ismerem a saját barátnőmet. – ezt olyan határozott hangnemben mondta, hogy konkrétan a torkomon akadt a szó. Végül nagyjából egy percnyi vívódás után lassan, megadóan bólintottam – Aludjunk inkább.

Beleegyeztem. Gyorsan átöltözött az egyenruhájából a fekete melegítőalsójába, aztán lefeküdtünk aludni. Mindketten fáradtak voltunk, és szükségünk volt a pihenésre.

Másnap reggel késve ébredtünk – én azért, mert nekem ez szokásom volt, ő pedig mert azt hitte, amíg én nem kelek fel, addig neki sem kell, mert időben vagyunk. Igen, azt hitte, én figyelem az órát. Nos, nagyot tévedett. Egy órával és tizenöt perccel azután keltünk fel, hogy egyébként kellett volna, és mindez annak dacára történt, hogy amúgy mindkettőnk a karórájában aludt. A reggelünk ennek köszönhetően tökéletes rohanásba fulladt, reggelizni sem volt időnk, és az volt a szerencsénk, hogy Ryan mindig motorral jár, különben én egy öt perces, ő pedig egy húsz perces késéssel esett volna be órára. Ahogy lefékezett az akadémiám előtt, adtam egy puszit a hátára búcsúzásképp, utána csak beviharzottam az épületbe, hogy se ő, se én ne késsünk egyáltalán.

Az óráink nem voltak kifejezetten álomszerűek – a testnevelés kivételével minden egyes órán számonkérés volt valamilyen formában, tehát vagy szóban, vagy írásban feleltünk. Írtunk egy témazárót gazdaságtanból, irodalomból tíz ember felelt a Goethe-versből, addig újabb tíz embert találomra kiválasztott a tanár, hogy az első sorokban írjanak egy röpdolgozatot Poe életrajzából. Biológián cetlis felelést tartottunk az emberi idegrendszerből – ekkor hálát adtam magamban saját magamnak, amiért a vasárnap délutánomat feláldoztam erre –, utána egy frissítő testnevelés következett, mindezek után egy matekóra, ahol a tanár konkrétan engem hagyott csak békén, a többieket mind zaklatta felelésekkel a táblánál – trigonometria függvények ábrázolása és elemzése, illetve szintén trigonometria témakörben egyenletek, logaritmusok, egyszerű abszolút érték-, másodfokú- és gyökfüggvények, másodfokú egyenletek és egyenletrendszerek, halmazelmélet, valószínűségszámítás, mindez pedig megfűszerezve minden témakörből fogalmakkal –, ezután egy újabb gazdaságtan, amin továbbmentünk a tananyaggal, és utoljára egy nyelvtan. Az angol fakultációt is csak én vállaltam el, tehát több kötelező olvasmányt kellett olvasnom – amihez még hozzájárultak azok a könyvek, amiket amúgy is el akartam olvasni –, a fakultáció pedig csütörtökönként van, tehát a csütörtök délutánjaim is foglaltak lettek.

Délután amíg én edzésen voltam, tudtam, hogy Ryan matekfakultáción tölti az idejét. Úgy beszéltük meg, hogy legközelebb csak pénteken találkozunk újra, Page házában, egyébként csak eljön értem reggelente. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy ez egy húzós időszak, a tanárok is többet követelnek majd tőlünk a jobb felvételieredmények reményében, így többet kell tanulnunk és hatékonyabban – ezen elméletünket pedig tökéletesen alátámasztotta ez a napunk.

A hét hátralévő része is hasonlóan telt el, mint az eleje – dolgozatok, felelések, témazárók, fakultációk, próbafelvételik és -eredményeik, edzés, tanulás és még több tanulás, mindezek mellett pedig alig váltottam szót a barátaimmal, illetve a fiúmmal. Egyedül este lefekvés előtt volt időm arra, hogy a rólunk készült fotókat nézegessem, de akkor sem sok, mert az angol irodalomfakt miatt nyakamba zúdult több kötelezőt muszáj volt elolvasnom valamikor, és akkor adódott rá az egyetlen alkalmam. Mondanom sem kell, hogy mire végre elérkezett a várva-várt hétvége, én már egy félholt organizmus életszínvonalán szenvedtem, ami éppen a sokadik haláltusáját vívja. Pénteken edzés után még tanultam két órát, és csak utána győztem meg magam arról, hogy ez elég volt, és induljak el.