Sorry for making you wait, but I had my vegetative period, where I'm just vegetating. I had to wait for my productive period. And now, thanks to it arrived at last, here it is - the 17th chapter. Enjoy. :3

17. Fejezet

A színfalak mögött

Másnap reggel Ryan ébresztőjére ébredtem fel – a sráccal együtt. Pontosan úgy feküdtünk, ahogy elaludtunk. Mikor felemeltem a fejem, adott egy puszit az orromra.

• Jó reggelt.

• Neked is. – megdörzsöltem a szemeimet, aztán lassan megtámasztottam magam az ágyamon a könyökömön – Ne haragudj, hogy tegnap elaludtam.

• Nem haragszom.

• Anyukád nem hívott fel, hogy miért nem vagy otthon?

• Mikor észrevettem, hogy elaludtál, írtam neki egy SMS-t, hogy maradok éjszakára, úgyhogy ne várjon haza.

• És a motorod?

• A szüleid később feljöttek, és szóltak, hogy bevitték a garázsba, úgyhogy nem kell aggódnom miatta. Egy kicsit havas lett, de annyit kibír. – felült az ágyon, és megborzolta kicsit a haját – Most viszont mennem kéne. Át kell öltöznöm, és kellenek a füzeteim. – hirtelen felindulásból felültem, és nagy, kérlelő szemekkel néztem rá.

• Ne, nem kell. Maradj inkább. – hitetlenkedve felnevetett.

• Na de át kell öltöznöm. A füzeteim nélkül meglennék egy napig, azt beismerem, de... – közbeszóltam.

• Tegnap azelőtt fürödtél, hogy átjöttél volna hozzánk.

• De nincs itt az egyenruhám, szívem. – biztosra veszem, hogy elpirultam a megszólítás hallatán, mert a szívem nagyot dobbant, a torkom pedig összeszorult. Elnevette magát – Úgyis hamarosan visszajövök.

• Oké. De siess.

• Sietek. – ígérte, aztán közelebb hajolt hozzám, hogy megcsókoljon. A lábam még mindig az övén feküdt keresztben, így a lábaira ültem, hogy kényelmesebben átkarolhassam a nyakát, ő pedig a derekamat. Nem siettük el a dolgot, az biztos.

Röviddel azután, hogy Ryan elment, elkezdtem készülődni. Gyorsan felvettem az egyenruhámat, megreggeliztem, aztán a fürdőben arcot és fogat mostam. Ryan pedig megérkezett. Ajtót nyitottam, és egy hosszú csókkal köszöntöttem. Belemosolygott a csókba, mint ahogy néha megtette, de ez is csak fokozta az örömömet – ebből tudtam, ő mennyire élvezte. Mivel rengeteg hó esett az éjjel, és az utak ennek köszönhetően szinte járhatatlanok voltak, nem a motorjával jött. Gyengéden megfogta a kezemet, és úgy sétáltunk el lassan az iskolám felé. Még rengeteg időnk volt, tényleg sietett – nyilván, hogy reggel még tudjunk beszélgetni a Briar-Rose előtt.

• Nem izgulsz nagyon? – azonnal tudta, mire gondolok, de csak szimplán vállat vont.

• Nem mondhatnám. – egy pillanatra megszorította a kezemet – De ne erről beszéljünk, nem ezért akartam veled jönni.

• Oké. – beharaptam az alsó ajkamat. Nem akartam feleslegesen idegesíteni Ryan-t, de ettől függetlenül érdekelt, hogyan vélekedik Mason-nel kapcsolatban.

• Mindent meg tudtál tanulni tegnap?

• Persze. – közelebb húzódtam hozzá – Viszont eszméletlen hideg van, és ez a rohadt szoknya semmire sem jó. – diszkréten felnevetett, aztán készségesen átkarolta a nyakamat, és közelebb vont magához. A kezemet elengedte, én viszont a zsebébe csúsztattam, hogy ne fázzon. Féloldalasan elmosolyodott, aztán kicsit lehajtotta a fejét, hogy egy puszit adhasson a homlokomra. Így egymáshoz borulva sétáltunk el az akadémiámig, ahol Page és Austin már beszélgettek. A hó lassan hullni kezdett, mi pedig odaléptünk hozzájuk.

• Látom, jó volt a hétvégétek. – vigyorgott ránk Austin. Ryan vállat vont, de a féloldalas mosoly még mindig ott virított az arcán.

• És a tiétek? – érdeklődtem.

• Hasonlóan jó. – Page elnevette magát.

• Ne hazudj! A miénk fenomenális volt. – szólt közbe a lány.

• Még egyszer kösz. – mosolyogtam hálásan barátnőmre, ő viszont egy legyintéssel letudta a dolgot.

• Ne köszönd meg ennyiszer. – vállat rándítottam.

• Legalább már tudod, milyen az, amikor valaki állandóan köszönget neked valamit.

• Mit kellett megköszönnöd neki? – pislogott rám értetlenül Austin.

• A Stream kávézóban történteket. – válaszolt helyettem Ryan. Austin ezt egy „á értem” bólintással nyugtázta, aztán megpuszilta Page arcát.

• Azt az egyet legalább jól összehoztuk. – röhögött Austin.

• Azt igen. – értett egyet Ryan.

• És nem izgulsz miatta?

• Muszáj ezt most megbeszélnünk? – kérdezett vissza könyökből a srác. Austin vállat vont, de nem mondott semmit. Egyértelmű volt, hogy Ryan feszült volt emiatt, viszont egyúttal az is, hogy nem akart erről senkivel sem beszélni. Ez a tény nekem nem igazán tetszett, mert megígértettem vele, hogy támaszkodni fog rám, hiszen párok között úgy szokás, hogy támogatják egymást, ha a másiknak erre van szüksége, Ryan viszont ezalól abszolút ki akart bújni, nem volt hajlandó rám támaszkodni, csak engem támogatni.

• Szerintem beszélnünk kellett volna róla. – jegyeztem meg halkabb hangon a srácnak, de nem reagált semmit. A következő pillanatban meghallottam a Gorgeous Nightmare-t, ami egyértelműen a táskámban nyugvó telefonomtól származott – Mindjárt jövök. – előhalásztam a mobilomat, a képernyőn pedig megláttam Pete nevét. Ryan elengedett, így én félre tudtam vonulni a hívás erejéig.

• Szia, Lara! – üdvözölt totális extázisban – Nem fogod elhinni, mi történt!

• Mégis adhatsz neki egy kis hitelt, különben nem hívtál volna fel. – a cinikus megjegyzésemen intenzíven nevetett, aztán folytatta, mintha nem szóltam volna semmit.

• Képzeld: baromi jól ment a szemeszter végi vizsgám! Az egyik tanárral, Landon-nal jóban vagyok, és ő mondta, hogy a legjobbak között van az enyém. Azt nem mondta, hányat javítottak eddig, de ezt sikerült megtudnia.

• Nem mondod? Gratulálok! – ekkor eszembe jutott, hogy hamarosan itt lesz a vizsgaidőszaka egy másik barátnőmnek is. Ő Londonban tanul a London South Bank University-n a kultúra és írói szakon, és neki is vizsgái lesznek. Két évvel volt idősebb nálam, tehát 19 éves volt, és első éves egyetemista. Miután Pete-tel letettük a telefont, azonnal írtam barátnőmnek egy SMS-t.

„Rég beszéltünk, Boe. Hogy mentek a vizsgáid? - Lara.”

• Ki hívott? – vont kérdőre Page, mikor visszamentem hozzájuk.

• Pete. Azt mondta, nagyon jól mentek a vizsgái, és eddig a javítottak között a legjobbak között van az övé. – közöltem mosolyogva a híreket.

• Az tök jó! Gratulálj majd neki helyettem is! – kérelmezte Page.

• Meglesz. – Ryan visszafektette a nyakam köré a karját, aztán szorosan magához húzott. A reakciója miatt megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon azért csinálta-e ezt, mert féltékeny volt? Elhessegettem a gondolatot, és csak a pillanatra összpontosítottam. Olyan szorosan öleltem vissza, hogy konkrétan ösztönösen figyeltem a légzésére, mikor kezd el akadozni. Ettől eltekintve viszont rengeteg érzelmet sikerült még akaratom ellenére is belesűrítenem abba az ölelésbe, Ryan tehát tiszta képet kaphatott arról, mennyit jelent nekem.

• Mennünk kéne, ember. – nézett fel a telefonja kijelzőjéről Austin. Nyilván az időt nézte meg az imént.

• Mennyi? – kérdezte Ryan az időre vonatkozóan.

• Van kerek tizenöt percünk arra, hogy beessünk a terembe. Az első óránk Mrs. Nem-az-órám-siet-hanem-a-csengő-késik-kel lesz, úgyhogy szerintem nem lenne túl szexi, ha „késnénk” három percet. – a cinikus hangnemen, amivel ezt Austin elmondta, nem tudtunk nem nevetni. Ryan felsóhajtott.

• Oké, menjünk. – mind Austin, mind Ryan adtak még Page-nek és nekem egy-egy csókot. A tipikus „most el kell mennem, de hamarosan látjuk egymást”-féle búcsúcsókot, aztán elindultak a Silver Moon felé, Page és én pedig be a mi akadémiánkra, hiszen egyikőnknek sem volt kedve a szoknyánkban a járdára fagyni. Még az első óra előtt megkaptam a válaszüzenetet Boe-tól, amire gyorsan visszaírtam egy SMS-t, mielőtt becsengettek volna. Az üzenetváltások következménye az lett, hogy megbeszéltük, a hétvégén találkozunk majd.

A szünetekben folyamatosan hallottam arról, hogy hogyhogy összejöttem Ryan-nel, merthogy mindenki azt várta, hogy mikor jövök össze Mason-nel, és hogy erre abszolút nem számítottak, és hogy ezzel mindenkit megleptünk. Természetesen részletes beszámolót kellett adnom Rose-nak és Mizuyának azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen hogyan is alakult ki a kapcsolatunk Ryan-nel, és elsősorban, hogy miért őt választottam Mason helyett. Azok után, hogy nekem miket kellett átélnem, már bele sem mertem gondolni, hogy Ryan milyen helyzetben lehetett Mason miatt. Órák és az edzés után délután hatra jött át hozzám Ryan, ahogy azt már korábban megbeszéltük. Én még mindig tanultam, de ez nem jelentett különösebb problémát, főleg, ha Ryan toleranciájáról volt szó. Odaállt mellém, az íróasztalomnak háttal támaszkodva, a mellkasán keresztbe font karokkal, a fejét balra fordítva, hogy a szemeit a matekfüzetemen tarthassa. Trigonometriafüggvényeket adtak fel házinak, én viszont képtelen voltam maximálisan azokra koncentrálni, mert jobban érdekelt, mi történt a barátommal aznap. Néhány perc múlva pedig nem bírtam tovább, és szóvá tettem.

• Mondd csak... – felnéztem rá, a világoskék rotringomat a papírra fektetve. Ő várakozó tekintettel nézett vissza rám – Történt valami érdemleges a mai nap?

• Nem. – vont vállat – Ha azt nem számítjuk, hogy Rick rengeteget beszélt egyik barátnődről.

• Igen? – pislogtam. Ryan sikeresen elterelte a figyelmemet az eredeti témáról – Kiről? Violáról? – a srác erre megrázta a fejét.

• Nem. Faith-ről. Szinte csak arról beszélt, hogy együtt tanultak a hétvégén. – elvigyorodtam. Csak nem tetszik Rick-nek Faith? Egy darabig ezen méláztam, de aztán felocsúdtam, és rájöttem, hogy nem erre akartam kilyukadni a kérdésemmel.

• Na és vele mi a helyzet? – a kulcsszóra igyekeztem jelentőségteljes hangsúlyt fektetni. Ryan erre ismét csak vállat rándított.

• Semmi érdekes. De a feladatodra koncentrálj inkább. Az a 4cos²x=1 és tg²x=1 mind kétsoros feladatok csak. – becsuktam a füzetemet.

• Tudom, Ryan. És meg tudom oldani őket, mert pofonegyszerűek. De engem jelenleg nem a matek érdekel elsősorban. – erre felsóhajtott – Megígérted. – kelletlenül elnézett, a karjai még mindig a mellkasán pihentek keresztbe fonva.

• Tudom. – hangzott majdnem egy perccel később a halk válasza.

• De akkor miért nem mondod el?

• Mert tényleg semmi érdekes nem történt. Egyszerűen csak átnézünk a másikon. Gyerekes, de Mason esetében ez a normális.

• De te nem szeretnél beszélni vele erről?

• Nem. De hagyjuk ezt a témát. Tényleg nincs szükségem beszélgetésre. – nem szóltam semmit. Hosszú ideig csend állt be, amit végül Ryan tört meg, igaz, akkor sem azzal, amit vártam volna – Az első feladatod két gyöke ½ és –½ lesz.

• Tudom. – újra kinyitottam a füzetemet, hogy befejezzem a leckeírást. Hozzá kellett szoktatnom magam ahhoz, hogy Ryan csak akkor beszél, ha akar. Miután végeztem, egy szó nélkül felálltam és az ágyamhoz sétáltam. Én is az a típus voltam, aki lényegtelen dolgokról nem szeret beszélgetni, így mivel más téma nem igazán érdekelt, részemről nem is volt miről beszélgetnünk. Ryan követett, aztán leült mellém. Az egyik kezével átkarolt és magához húzott, így adott egy puszit a homlokomra. Mélyet sóhajtott.

• Mason tesz egy-két megjegyzést. Tulajdonképpen inkább csak utalásokat, mikor mindketten ott vagyunk a srácokkal és beszélgetünk. Nem igazán figyelek oda rájuk, és nem is érdekel különösebben ez az egész. Mason-ön viszont látszik, hogy síkideg a történtek miatt.

• Te nem vagy? – féloldalasan elvigyorodott.

• Idegesnek tűnök? – rövid hezitálás után nemet intettem a fejemmel – Mert nem is vagyok. Nekem itt vagy te. Ennyi elég. – elmosolyodtam.

A romantikus lélek romantikus lélek marad, hiába próbálja elrejteni ezt a tényt. Ryan erre teljes felsőtestével felém fordult, mialatt a másik kezét az arcomra csúsztatta és oldalra billentette a fejét. A karját, ami egész eddig körülöttem pihent, még szorosabban fonta körém, aztán az enyémhez érintette az ajkait. Ezúttal nem húzta olyan sokáig az időt a felém hajolással, mint eddig. Leírhatatlanul boldog voltam, hogy Ryan-t a magaménak tudhattam. Láttam benne az értékeket a kissé sötétnek tűnő, depressziós fátylon túl, amit a külvilágnak mutatni szokott. A nyaka köré fektettem a karjaimat, az ujjaim pedig végigszántották egyszer a haját. Ezúttal olyan hosszú ideig csókolt, hogy szinte beleszédültem. Akkor eresztett el, amikor a mellkasára csúsztattam a kezemet, jelezve neki, hogy elfogyott a levegőm. Akkor is csak rövid szünetet hagyott nekem, mert amint belélegeztem az első adagot a tüdőmbe, az ajkai ismét azonnal az enyémeken voltak, a karja pedig szorosabban fonódott a derekamra. Nem tudtam, miért lett hirtelen ilyen, még sosem fordult elő eddig, hogy így csókolt volna. Ezt a gondolatot félresöpörtem, és csak a pillanatra koncentráltam, hogy mindent kiélvezhessek.

Ryan telefonjának csörgése rebbentett szét minket. A srác kelletlenül felsóhajtott, aztán a zsebében lévő mobiljáért nyúlt. Rápillantott a kijelzőre, így megállapítva, ki a hívó fél. Még egy utolsó puszit adott a számra, mielőtt mindkét kezével eleresztett volna, és felvette a telefont.

• Igen? – a hangján hallottam, hogy nagyon nincs kedve beszélgetni. Vagy csak én éreztem így? Míg telefonált, végig őt figyeltem – Igen. Nem, most nem érek rá. Dolgom van. – csak pislogtam, az utóbbi mondatán pedig spontán elmosolyodtam – Nem, hétvégére már van programom. – a hívó hangját alig hallottam – Oké, legyen. – Ryan megadóan sóhajtott fel – Akkor szombat.

• Ki volt az? – vontam kérdőre, miután megszakították a hívást.

• Jensen. – válaszolt egyszerűen – Megkértek, hogy segítsek nekik hétvégén cuccolni.

• Cuccolni? Költöznek? – Ryan kuncogott.

• Nem. Csak a garázsukból akarnak kipakolni, mert egy rakat felesleges holmijuk van ott. Kocsimosást is be akartak szervezni, de be kellett látniuk, hogy az még várat magára tavaszig.

• Segítsek nektek?

• Nem kell. Szerintem Mason-t is hívják majd, úgyhogy tényleg nem lenne érdemes eljönnöd. – erre megmakacsoltam magam.

• De te mondtad, hogy én tartottam féken a jelenlétemmel. Azt mondtad, akár verekedhettetek is volna. – nemtörődöm módon vállat vont.

• Tudom. De nem ketten leszünk ott. Ha nekem esne, még mindig ott lennének minimum a Midday-ek. – be kellett ismernem, ez logikus megállapítás volt – Rick-et és Austin-t is egész biztos hívják, ők meg tudod, milyenek.

• Oké, értem. Nem megyek. De ha Mason mégse lesz ott, és kell valami, csak hívj. – hagytam meg neki. Elmosolyodott.

• Meglesz.

Ryan este fél kilenc táján ment csak haza. Elmondása szerint nem volt olyan sok tanulnivalója, azért tudott olyan sokáig nálam maradni. Én mondjuk örültem neki, egyáltalán nem bántam, hogy nálam töltötte a délutánjának a hátralévő részét. Miután elment, megfürödtem, az ágyamban fekve pedig a Vérbank olvasása közben hallgattam a H.I.M. legújabb albumát, a Tears On Tape-et. Ahogy a Love Without Tears című dal következett a lejátszási listán, rövid megfontolást követően végül beállítottam Ryan csengőhangjának.

A kedd ugyanúgy telt az iskolában, mint mindegyik másik – a lányokkal, elsősorban Mizuyával, Rose-zal és Page-gel beszélgettem, viszont szemet szúrt, hogy Faith a szokottnál többet nézi a telefonját, és gyakrabban megy ki a teremből egy aktuális telefonhívás miatt. Nem tudtam mire vélni mindezt, egészen addig, amíg délután nem találkoztam megint Ryan-nel. Ezúttal Page-gel és Austin-nal együtt mentünk el a Stream-be, hogy közösen töltsük a délutánunkat. Ott a srácok elmondták nekünk, hogy Rick szinte egész nap a telefonján lógott. Ryan már sejtette, hogy Faith lesz a dologban, mert mikor elmondtuk nekik, hogy Faith is szokatlanul sokat foglalkozott a mobiljával, nem lepődött meg egyáltalán, sőt el is mondta, hogy volt egy megérzése azzal kapcsolatban, hogy valami történni fog kettejük között. Austin erre megint megjegyezte a srácnak, hogy a zseniális fejével nyomozónak kéne elmennie, mire Page és én felnevettünk.

A hét önmagában nagyon lassan telt, mert dolgozatoktól hemzsegett – természetesen mivel félévenként felmérik a tanárok a tudásunkat minden egyes tantárgyból egy-egy témazáróval, illetőleg vizsgával. Közben tekintettel a srácok programjára, megbeszéltem Boe barátnőmmel, hogy a hétvégén találkozunk.