10th one peeps.~ Now the story's getting exciting in Lara's life as well. :3

10. Fejezet

Kérdés

• Hát ti? – lépett hirtelen oda hozzánk Mason. Ryan alig érezhetően megrezzent. Én gyorsan válaszoltam.

• Austin-t és Page-et figyeljük. – Mason bólintott.

• Igen, én is örülök nekik. – a tekintete Ryan karjára siklott. Félelmetes volt, ahogy a legjobb barátja kezére tudott nézni. Pontosan úgy nézett, mintha a tulajdonára tette volna rá a kezét a srác. Engem több okból kifolyólag is dühített Mason viselkedése. Egyrészt, mert nem vagyok senki tulajdona, másrészt pedig mert Ryan a legjobb barátja, kiskoruk óta ismerik egymást, akkor mégis hogy képes így nézni rá? Hihetetlen, mennyire kisajátító tud lenni Mason. Megmakacsoltam magam, és nem bújtam ki Ryan karja alól.

• Nem láttad Pete-et? – tereltem el a témát. A kérdésemre Mason végre elvette a tekintetét a körülöttem pihenő karról, és rám nézett. Mikor ez bekövetkezett, még hozzátettem, amolyan magyarázatképpen – Veled és Rick-kel láttam utoljára.

• Még mindig Rick-kel van. A lányok is velük vannak.

• Mason! – hallottuk meg Ashley hangját. Az érintett srác hátrafordult és meglátta a felé közeledő platinaszőke lányt – Boldog új évet, Mason. – mosolygott rá a röplabdás csapattársam a focistára. Mason biccentett.

• Kösz, neked is. – megölelték egymást, Ryan pedig eleresztett engem. A hideg megint végigszaladt a hátamon. A fülhallgatójából üvöltött a Bloody Nails And Broken Hearts. Rövidesen odajöttek hozzánk Austin-ék is, Pete-tel a nyomukban.

• Indulhatunk haza? – nézett végig rajtunk Pete, a tekintete pedig megállapodott rajtam.

Én vállat vontam, aztán a kezemet nyújtottam felé, amit gondolkodás nélkül azonnal el is fogadott. Így kézen fogva indultunk vissza az Ending Square felé. Page és Austin is követtek minket, egymásnak borulva. Mason is elindult utánunk, Ashley-t hátrahagyva. Az autóhoz érve felajánlotta Mason, hogy hazaviszi a gerlepárt is, de ők elutasították, mondván, hogy inkább kettesben hazasétálnak. Én maximálisan megértettem őket, hiszen így legalább alkalmuk nyílt bővebben is kitárgyalni a dolgokat, ami, valljuk be, rájuk fért – Austin-nak még rengeteg sok tisztázni valója akadt. Elsősorban bocsánatot kellett kérnie Page-től, amiért hagyta egy héten át szenvedni az elutasítása miatt.

Pete egy hét múlva ment csak el – két nappal azelőtt, hogy nekem elkezdődött volna az iskola. Január 8-án, pénteken tehát teljesen egyedül maradtam, ha azt nem számoljuk, hogy a szüleim mindketten otthon voltak velem. Szombaton írtam egy gyors SMS-t Ryan-nek, hogy meg tudom-e látogatni. Az üzenetre csak órákkal később, délután fél háromkor válaszolt.

„Igen. - Ryan.”

Ennyit írt mindösszesen. Mivel azt hittem, nem aktuális neki aznap, még át kellett öltöznöm, mielőtt elmentem otthonról, hiszen az otthoni szabadidőmben mégsem mehettem. Felvettem a fehér csőnadrágomat egy fekete garbóval, a tengerkék sálamat és egy fekete csizmát, aminek a szára egészen a térdemig felért. Mivel napokkal előbb komoly havazásba kezdett, a királykék esernyőmet is magamhoz vettem, illetve egy fekete szövetkabátot is, aminek a műszőrrel keretezett csuklyáját a fejemre tudtam húzni. A hajam kétoldalt így is kilátszott belőle, de az esernyőmre tekintettel ez a tény nem zavart. A szél egyáltalán nem fújt, úgyhogy mondhatni kellemes téli időjárás volt. Az ég ezüstszürke színben terült el a föld felett, és már napok óta ontotta magából megállás nélkül a havat, hol hevesebb hófúvásokkal, hol pedig lágy szitálással. Mikor elindultam Ryan-hez, szerencsésen az utóbbi opció volt érvényes rá. Mivel ezúttal a kelleténél is nyugodtabban és lassabban sétáltam, az út a Fern Street-be több időt vett igénybe; néhány perc híján fél órát. Nem tehettem róla, de már kiskorom óta imádtam a havat, így inkább kiélveztem a havazást, semmint hogy rohantam volna Ryan házához. Mikor odaértem, kopogtattam. Egy nő nyitott ajtót.

• Jó napot, Mrs Smudge. – mosolyogtam rá a hölgyre, mire ő is üdvözölt engem.

• Szia Lara. Fáradj beljebb.

• Köszönöm. – beléptem a meleg házba. Az arcom és a kezeim teljesen kipirosodtak a hidegtől a séta alatt. Levettem a csizmáimat és a kabátomat, utána pedig felmentem az emeletre Ryan édesanyjának a nyomában. Már találkoztam vele párszor az informatikakorrepetálások miatt, de minden egyes alkalommal ragaszkodott ahhoz, hogy felkísérjen a fia szobájáig az illedelmesség jegyében.

• Ryan drágám, itt van Lara. – ahogy Alison kinyitotta az ajtót, megütötte a fülemet a halkan játszott This Is How It Goes. Ryan az ágyán ült törökülésben, a laptopjával az ölében, egyedül az anyukája hangjára nézett fel. Válasz gyanánt csak biccentett, aztán félretette a gépét. Alison kiment a szobából, az ajtót becsukva maga mögött.

• Mit szeretnél? – tért azonnal a tárgyra Ryan. A hanglejtéséből és szóhasználatából ítélve az az érzésem támadt, mintha zavartam volna. Az ajkamba haraptam, de megmakacsoltam magam, és leküzdöttem magamban a kényszert, hogy azonnal elköszönjek tőle és kirohanjak a szobájából. Miközben odasétáltam hozzá, neki feltűnt, hogy a hátam mögött takargatok valamit, a fikusza ugyanis egészen addig elrejtette ezt a tényt. Meglepettségében felszaladtak a szemöldökei, az arca pedig egy pillanatra megvonaglott.

• Tudom, hogy eszméletlen késő, de boldog karácsonyt. – hitetlenkedve vette át tőlem a fénylő, királykék dísztáskát. Mivel elég hasonló volt a zenei ízlésünk, tudtam, milyen jellegű zenészeket szeret leginkább, így vettem neki egy rock évkönyvet, amiben a legtöbb olyan banda szerepelt, akiket szeretett, ráadásul több fejezet szólt Billy Talent-ről. A másik ajándékot saját kezűleg készítettem; egy portré volt Ben Kowalewicz-ről, aminek a keretezése csak néhány nappal azelőtt, január 3-án készült el, úgyhogy ha akartam, se tudtam volna odaadni neki előbb az összes ajándékát. Mondjuk az is tény, hogy a keretezés eredetileg nem szerepelt a terveim között, az csak később adta magát.

• Köszönöm szépen. – nézett fel rám nagyjából másfél perc múlva a portréról – Ez eszméletlen jó lett. – vállat vontam.

• Nem nagy ügy.

• Most elég hülyén érzem magam. – ismerte el, mire én csak értetlenül pislogtam rá.

• Hogy érted?

• Én nem készültem neked semmivel. – ismét vállat vontam.

• Engem nem zavar. Én annak örülök, hogy neked tetszett, amit adtam. – erre egy féloldalas mosolyt kaptam cserébe.

• Köszönöm még egyszer.

• Nem tesz semmit. – mivel ismét csend állt be annak köszönhetően, hogy Ryan megint a rajzot mustrálta, hozzátettem – Akkor megyek. Csak ennyit akartam. – erre felkapta a fejét.

• Máris? – az arca ezután meglepettre váltott, mintha valami olyasmit mondott volna, amit tilos – Úgy értem, még csak most jöttél. – magyarázta.

• De nem szeretnék zavarni.

• Nem zavarsz. – felállt az ágyáról, aztán engem kikerülve az ajtajához sétált – Egy pillanat. – nem szóltam semmit, csak vártam. Az asztalára terelődött a figyelmem, és az azon figyelő parfümös üvegcsére. Már alig maradt benne valami, nyilván mert Mason is állandóan ezt használta. A kezembe vettem, és megszagoltam, mire azonnal az első ittlétem jutott eszembe, amikor az Excel miatt meglátogattam Ryan-t. Akkor adott engedélyt arra, hogy megszagoljam a parfümjét. Ezen felül a szobának is kellemes Ryan-illata volt – Itt vagyok. Bocs, hogy megvárakoztattalak. – megráztam a fejem, de még mielőtt azt tudtam volna mondani, hogy „semmi baj”, a figyelmem rögtön a srác kezében tartott kalapácsra terelődött. Meg sem tudtam kérdezni, az mire kell neki, már egy szeget szegezett a falához.

• Mit csinálsz? – kérdeztem meglepetten, enyhén hisztérikus hangon.

• Természetesen kiteszem a képedet. – erre még a szívem is megállt egy pillanatra. Még senki sem értékelte ennyire a munkámat, hogy azonnal ki akarta volna tenni a falára, vagy hogy egyáltalán a szobáját díszítse vele. A jobb oldali falba verte a szeget, tehát az ablakával és ágyával szembe. Én elhűlve figyeltem, ahogy a képhez sétál, aztán a frissen bevert szegre akasztja – Nem tudtam, hogy ilyen jól rajzolsz. – fordult hirtelen felém. Kicsit zavarban éreztem magam, sosem szerettem, ha sokszor megdicsérnek. Mármint, persze, jó érzés volt, de mindig zavarban voltam, azt pedig nem szerettem.

• Mert ez sosem volt lényeges.

• Szerintem ha valaki ilyen szinten tud rajzolni, lényegesnek kéne lennie. – szögezte le.

• De ebből nem lehet megélni.

• Meg lehetne.

• Nincs türelmem ahhoz, hogy az emberek szeszélyeinek megfelelő képeket csináljak. Maradok inkább a jelenlegi opciónál. – Ryan erre féloldalasan elvigyorodott, fél szemöldökét felhúzva.

• És mi lenne a „jelenlegi opció”?

• A rajz marad a hobbim, az egyetemen pedig valami komolyabb dolgot tanulnék.

• Például?

• Tudományok.

• Érdekelnek?

• Persze, Pete-tel is rengeteget beszélek ilyenekről.

• Spade, igaz? – elgondolkodón összevonta a szemöldökeit. Bólintottam.

• Igen, az egyetemen biokémiai és mérnöki szakon van. – Ryan hitetlenkedve felnevetett.

• Nem gondoltam volna, hogy egyetemista. – jegyezte meg, mire én is röviden nevettem.

• Tudom, sokkal fiatalabbnak néz ki, mint amennyi. Egyébként rengeteget kell tanulnia, akkor is, amikor nálam volt, előfordult, hogy órákon keresztül csak a jegyzeteit olvasta és tanult.

• Olyan szakokon nem is csodálom. – ült vissza az ágyára Ryan. Egyet értettem vele. Ahogy a laptopján megmozgatta az egérkurzort, hogy felébressze a gépet, rájöttem, hogy egy ideje a Surprise Surprise megy már, csak nekem nem tűnt fel a zeneváltás – Érdekes személyiségnek tűnt egyébként. Szimpatikus volt.

• Igen, nagyon szeretem. Nagyjából olyan nekem, mint egy báty. – Ryan elmosolyodott, és rám nézett.

• Észrevettem. Mason mondjuk nem igazán értékelte. – a tekintetét visszaejtette a monitorra, aztán elindította Breaking Benjamin Dear Agony-ját.

• Ahogy várható volt. – nem reagált semmit, csak kifejezéstelen arccal nézett még mindig maga elé. Említeni akartam neki, hogy az sem tetszett különösebben Mason-nek, amikor ő átkarolt, hogy ne fázzak annyira, de mielőtt ezt megtettem volna, emlékeztettem magam, hogy nem éppen vele kéne kitárgyalnom, mennyire bunkó tud lenni a legjobb barátja, úgyhogy hallgattam.

• Mióta ismeritek egymást Pete-tel? – váltott témát Ryan. Az ágyához sétáltam, és leültem a szélére.

• Már nagyon régóta, kiskorunk óta. Ő szerettette meg velem a röplabdát is. – erre a srác elmosolyodott. Még mindig nem tudtam érzelmeket leolvasni az arcáról, egyedül csak a mosolyt láttam, de azt nem, ami mögötte volt.

Nagyjából másfél órával később, sötétedés előtt mentem haza. Ezúttal rengeteget beszélgettünk Ryan-nel, ami talán lényeges haladásnak tudható be, tekintettel arra, hogy eredetileg nem egy beszédes srác.

A vasárnapom nagyon lassan és unalmasan telt, utána pedig kezdetét vette a második félév. Ez tehát azt jelentette, hogy január 11-én láttam újra Mason-t.

• Szia. – üdvözölt mosolyogva, amint beszálltam a kocsijába. Ahogy még korábban mesélte nekem novemberben, Ryan ezúttal vele tartott, lévén a hófúvásban nem akart motorra szállni.

• Sziasztok. – köszöntem mindkettejüknek, mire az anyósülésen lévő srác csak biccentett, egy pillantást küldve nekem a hátrapillantó tükörből – Mason, mielőtt elindulsz... – a srác kérdőn fordult hátra. Ahogy megfordult, szembetalálta magát egy aranyszínű dísztáskával – Megkésve bár, de boldog karácsonyt. – elmosolyodott.

• Köszönöm. – elfogadta a táskát, és kíváncsian belepillantott. Meglátott benne egy AC/DC pólót és a Hells Bells albumukat – Pont ez a lemezük nem volt meg.

• Igen, tudom. A felelsz vagy mersz játékban mondtad, hogy ez kell neked.

• Kösz még egyszer. – válasz gyanánt bólintottam.

• Nincs mit. – Mason beindította az autó motorját, majd néhány percen belül az iskola előtt parkolt le. Én magamra szedtem az összes holmimat, és kiszálltam az autóból, ezúttal azonban Mason is követett.

• Várj egy kicsit! – szólt nekem, mielőtt elindulhattam volna. Várakozással vegyített kérdő tekintettel figyeltem a focistát, ahogy a kocsiját megkerülve elém lép. Az ajtót még nem volt alkalmam becsukni magam mögött.

• Mit szeretnél?

• Nos, azon gondolkodtam már egy ideje... – ahogy végiggondolta a dolgot, megnyalta a száját, aztán zavarában egyszer végigsimított a haján – Lennél a barátnőm? – a kérdésre Ryan összerezzent az ülésen. A szemeim meglepettségemben kikerekedtek, az arcomból pedig kiszaladt az összes vér.