4th chapter. :3

4. Fejezet

Külföldi

Hétfőn minden a megszokott mederben folyt: rémes volt az időjárás, reggel iszonyatosan fáradt voltam, rohannom kellett, mert össze kellett még készítenem az edzésre a ruhámat, ráadásul Mason megint felhívott. És ismeretségünk kezdete óta először, elfogadtam az ajánlatát.

• Hogy aludtál? – vont kérdőre vigyorogva, miután beszálltam az autójába. Vállat vontam.

• Röviden. Te?

• Mint a bunda. Mindent meg tudtál tanulni tegnap? – cinikus hangnemet ütött meg, én pedig elnevettem magam. Úgy döntöttem, beszállok a szócsatába.

• Nem, még a maradék ötven oldalt nem tudtam elolvasni a könyvből, úgyhogy tiszta ideg vagyok, ez kész tragédia, most mondd meg. Mi lesz velem?

• Majdcsak kibírod valahogy. – kacsintott rám, aztán megállt az egyik kereszteződésnél.

• Ryan? Azt hittem, együtt jártok suliba. – hozakodtam elő egy teljesen más témával, miután a lefékezése után egy jó darabig csend borult ránk.

• Ő mindig motorral jár. – Mason egyenesen a szélvédőn túlra szegezte a tekintetét, rendíthetetlenül az út végét fixírozva. Mivel zöldet kapott, tovább vezetett – Csak nagyon ritkán jön velem. Rendszerint amikor hófúvás van. – nevetett – De egyébként inkább egyedül megy, amolyan „a maga ura” típus. Még így is, hogy a legjobb haverom, gyakran játssza a magányos farkast. Mindig igényli, hogy meglegyen a saját szabadsága. Túl megfontolt és merev.

• A te tökéletes ellentéted. – vetettem közbe, mire Mason röhögve bólogatott egyetértése jeleként.

• Így van. De az ellentétek vonzzák egymást. Szerintem ezért is vagyunk ilyen jóban. Viszont soha nem beszél magától, mindig kérdeznem kell. Még nekem se nyílik meg, inkább magába fojt mindent. Olyankor az ember csak azt veszi észre rajta, hogy még a szokottnál is kevesebbet beszél, és a nap 17 órájában csak zenét hallgat. – vállat vont – Ebből tudjuk, hogy rossz kedve van.

Nem szóltam semmit ezután, csak összegeztem magamban a hallottakat. Végül enyhe sajnálat gyúlt bennem Ryan iránt, amiért magában őrlődik a problémái miatt. A „magányos farkas” jelző pedig tökéletesen illett rá – nemcsak a viselkedése, de a kinézete miatt is, engem ugyanis a megjelenésével leginkább egy farkasra emlékeztetett. Page-gel már beszélgettünk erről korábban: minden ember hasonlít egy állatra, a barátnőmmel pedig igyekeztünk megfejteni, melyik ismerősünk és általunk kedvelt híresség melyik állathoz hasonlítható leginkább. Page azt mondta, én egy macskára emlékeztetem, és ez vele sincs másként, szerintem az ő állata is a macska lenne.

Mason kitett a Briar-Rose előtt, ő maga pedig elhajtott a Silver Moon-hoz. A suliba konkrétan berohantam, mintha az életem múlna rajta – hiszen mégis kinek lenne kedve az esőtől begöndörödött hajjal és szétázott ruhákban végigülni egy egész napot az iskolában? A táskámba, amit az imént még az eső elleni védelem céljából hasznosítottam, bepakoltam a szekrényemből elővett tankönyveket a füzeteim mellé, utána a terembe siettem.

Ott a lányok a megszokott helyen – azaz az én padomnál – vártak rám. Rose és Page vigyorogva köszöntöttek. Utóbbival egy összeölelkezést is megejtettünk.

• Majd mesélek valamit. – mondta sejtelmesen barátnőm, miután elengedtük egymást.

• Mivel kapcsolatban? – természetesen azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Tudtam, hogy nem kell tovább reménykednem a nyugodt napomban ezután.

• Majd később. Majd otthon. – hallottam a hangján, hogy teljesen izgatott, és igazából alig tudja magában tartani a mondandóját. De akkor meg mi az ördögért várat meg engem is?

• Gonosz vagy. – hánytam a szemére, sértődöttséget szimulálva, mire csak felnevetett.

Néhány perc múlva becsengettek, a tanár pedig szokatlanul későn jött órára. És amikor megjelent a teremajtóban, volt mögötte valaki. Nem láttam, ki az, de még azután is, hogy a tanár ellépett előle, rá kellett jönnöm, hogy egy teljesen ismeretlen lány az. A tanárt követve a tanáriasztalhoz sétált, majd megállt az osztállyal szemben, és végignézett rajtunk. Egy nagyon helyes lány volt, alacsony – az én 161 centis valómhoz képest nagyjából a szemöldökömig ért –, szép ívű szájjal és arcvonásokkal, és váll alá érő, ébenfekete hajjal.

• 12. b, örömmel jelentem be, hogy ma új osztálytársat köszönthettek a körötökben. Kérem, segítsétek őt a beilleszkedésben, és bármiben, ha szüksége lenne valamire. Segítsétek őt kultúránk elsajátításában is, és igyekezzétek minél alaposabban kiismeri egymást, hogy az osztályközösség része lehessen. – szólt a tanár, aztán a lányra mosolygott, ezzel jelezve neki, hogy mondjon néhány szót magáról.

• Nagyon örvendek. Mizuya Funakoshi vagyok, 16 éves. Remélem, jól kijövünk majd egymással. – meghajolt az osztály előtt, a tanár pedig leültette a második sorban lévő üres helyre. Egy kicsit törte az angolt, de már elég jó kiejtéssel büszkélkedhetett. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, mindenki őt figyelte ezek után, és miután vége lett az órának, megrohamoztuk szegény lányt.

• Hogyhogy átjöttél a mi sulinkba?

• És milyen Japán?

• Szeretted Tokiót?

• Van kisállatod?

• Mik a hobbiid?

• Nem gáz neked az itteni időjárás? – záporoztak felé a kérdések, de ő csak mosolyogva fogadta őket, és sorjában választ adott az összesre.

• Érdekel a gazdaságtan, és a Briar-Rose-ban lehet tanulni. Nagyon szép hely, a nyáron és a szünetekben vissza is fogok menni meglátogatni a nagyszüleimet. Igen, az egész országot nagyon szeretem. Igen, van két kutyám, két macskám, halaim és egy gőtém. Szeretek zenét hallgatni, és próbálom csiszolni a rajztudásomat. Nem, a Japánban mindennapos földrengéseket kiváltja az angliai mindennapos esőzés. – néhány válaszán tátva maradt a szánk. Szerintem leginkább a gőtés részen csodálkoztunk el. Mégis kinek van manapság gőtéje?

• Mutatsz majd képet a gőtédről? – vonta kérdőre azonnal Viola.

• Persze. – mosolygott rá Mizuya, majd elő is kapta a telefonját, hogy eleget tegyen a lány kérésének. Erre természetesen mindenki meg akarta kaparintani a készüléket, hogy láthassa az emlegetett kis állatkát. Amíg a többiek azzal voltak elfoglalva, én kihasználtam a lehetőséget, hogy váltsak két szót a japán származású lánnyal.

• És eddig hogy tetszik Anglia? Mikor jöttetek Hastings-be? – leültem a padja előtti székre, és úgy fordultam hátra felé.

• Nagyon tetszik, szép országnak tartom. Egyébként nem olyan régen költöztünk ide, nagyjából egy hete.

Még kérdeztem volna, de becsengettek. Az agyam ezek után csak és kizárólag a keleti szigetországon kattogott, és azon, hogy én milyen régóta szeretnék már kijutni oda. Rengeteget olvastam már Japánról, és rettentően érdekelt a kultúra is, így talán nem túlzok, ha azt mondom, engem tett a legboldogabbá, hogy az osztályunkba került egy japán lány. Akaratlanul is eszembe jutott – noha elvont dolog volt –, hogy az egyenruhánk is a japán zászló színeit viseli – a vöröset és a fehéret. Hogy ez nekem miért csak most tűnt fel!

Órák után azonnal kaptam egy telefonhívást. Mason volt, azt kérdezte, elvigyen-e haza. Mivel Page-gel délutáni programot terveztünk, mindkettőnket elfuvarozott a srác. Csakhogy először edzésre mentünk, és csak utána tudtunk a házamba menni. Helyijárattal oldottuk meg a hazajutásunkat a sportpályáról, Page és én pedig beszaladtunk a házba. A szüleim nem voltak otthon – ahogy az rendszerint lenni szokott délutánonként –, így nyugodtan tudtunk beszélgetni – illetőleg visongani. Már eszméletlen izgatott voltam, elképzelésem sem volt azzal kapcsolatban, mit akarhatott mondani nekem. Végül nagyjából öt perc múlva egy-egy tálcával a kezünkben mentünk fel a szobámba. Leültünk a hatalmas ágyamra, ő pedig belefogott a mesélésbe, miután gondosan félretette a tálcáját a rajta gőzölgő milánóival. Felvontam fél szemöldökömet, nem tudtam ezt mire vélni, hiszen tudtam, hogy éhes, maga mondta. Vett egy mély levegőt, aztán lassan kifújta.

• Szóval... a helyzet az, hogy végig SMS-eztem a hétvégét Austin-nal. – a villa kiesett a kezemből, és csak meredtem rá.

• Az az Austin? Austin Collide? – kerekedtek el a szemeim. Barátnőm beharapta az alsó ajkát, és csak mosolygott közben, folyamatosan bólogatva.

• Szerintem tetszem neki. Olyanokat írt, hogy tök ügyes voltam a meccsek alatt, aranyos voltam a kalózruhámban, sőt, még egy szívet is írt a jó éjszakát mellé! – elő is vette a mobilját és büszkén mutogatta nekem az üzenetláncot. Hagyta, hogy elolvassam a beszélgetésüket. Dél előtt egy órával, azaz tizenegykor kezdték, és éjféltájt hagyták csak abba. Hűha, hát ez nem semmi.

• Ez a srác odavan érted. – szögeztem le, miközben visszanyújtottam felé a telefonját.

• Gondolod? Én is ezt gondoltam. Ha te is ezt gondolod, akkor így kell lennie. – látszott rajta, hogy nagyon izgatott. Már csak azon csodálkoztam, miért nem repült el eddig a szobám egyik ablakán keresztül örömében – Ráadásul tudod, a Mice & Men énekese is Austin, és imádom, és ő is Austin, és úristen, én meg fogok őrülni. Ezek az Austinok a sírba visznek. – én csak mosolyogtam a hiperaktivitásán. Eddig csak akkor láttam így hiperventilálni, amikor az Avenged Sevenfold bejelentette, hogy hajlandóak végre ide is ellátogatni, ami egyébként nem történt meg túl gyakran.

• Remélem, összejön. – kacsintottam rá, mire idegesen felnevetett, és szabadkozni kezdett, de nyilvánvaló volt számomra, hogy ő is nagyon szeretné.

• Na, és Mason meg te? Veletek mi a helyzet? – váltott inkább témát. Először csak meglepetten pislogtam rá, de aztán vállat vontam.

• Semmi érdekes. Beszéljünk inkább a te lovagodról. Hogy viselkedett veled 31-én éjjel? – erre egy széles vigyor terült szét az arcán.

• Ú, annyira rendes volt. Mindig figyelt arra, hogy ne ázzak meg, vagy ne legyen semmi bajom. Olyan... védelmező volt, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. – egy bólintással jeleztem neki, hogy értettem, mire akar kilyukadni – És volt, hogy tök közel hajolt hozzám, én pedig olyankor el tudtam volna olvadni. Jézus, olyan közel volt az arca az enyémhez! El sem tudod képzelni. 178 centis az az ember, úgyhogy feltűnt, hogy közelebb hajol. Jó, mondjuk azt mondta, a többiek által keltett hangzavar miatt nem hallja a hangomat, és azért kell lehajolnia hozzám, de akkor is. – én továbbra is csak szórakozottan figyeltem, ahogy a srácról áradozott. A kajánk közben kihűlt ugyan, de megmelegítettük, és tekintettel arra, hogy eszméletlen éhesek voltunk, villámgyorsan végeztünk is vele. Page csak késő délután ment haza, én pedig a távozását követően még befejeztem az Üvöltő szeleket és a füzeteimbe írt jegyzeteimet olvastam át másnapra. Fürdés után, még mindig csak a törölközőmbe csavarva, a kezembe kaptam a telefonomat és írtam Mizuyának egy SMS-t. A suliban még a második szünetben elkértem a mobilszámát ugyanis.

„Hogy telt a délutánod? Gondolom az angol teázási szokásokhoz hamar hozzá fogsz szokni. - Lara”

A válasza elég hamar érkezett, ami kicsit váratlanul ért, hiszen azt hittem, már lefeküdt aludni. Nos, tévedtem.

„Lassan. Elég furcsa így tanulni, hogy a könyveket nem hozhatom haza. Még hozzá kell szoknom. Igen egyébként, a teázás a legjobb itteni dolog egyelőre. - Mizuya.” – ezen elnevettem magam. Gondoltam, hogy a teázási szokásokat értékelni fogja. Azonnal meg is írtam neki a válaszomat.

„Ha gondolod, holnap szívesen segítek neked. Mondanám, hogy scannelek neked jegyzeteket, de nem hiszem, hogy el tudnád olvasni az írásomat. A többiek sem tudják, Page-et leszámítva. - Lara.”

A választ azonnal megkaptam.

„Az remek lenne, köszönöm szépen! - Mizuya.”

Nem írtam neki vissza ezután. Gyorsan hajat szárítottam és felvettem a pizsimet, utána pedig felszabadultan vetettem bele magam az ágyamba. Leírhatatlan szabadságérzettel töltött el a tudat, hogy végre befejeztem azt a depresszív regényt. Úgy terveztem, hogy másnap megírom majd az olvasónaplót hozzá, hogy ne kelljen vele később vesződnöm. A tervezgetéseim közepette pedig elnyomott az álom.

Másnap reggel természetesen későn keltem, jó szokásomhoz híven. Egy sietős készülődést követően Mason megint eljött értem, hogy elfuvarozzon az akadémiára. Ahogy lefékezett az épület előtt, ezúttal mielőtt kiszállhattam volna, megint kaptam egy puszit az arcomra.

• Szép napot. – mosolygott rám, nekem pedig felszaladt a szemöldököm, de nem kérdeztem inkább semmit. Úgy döntöttem, ezúttal nem rontom el a pillanatát.

• Neked is. – a vállamra dobtam a táskámat, és miután a hátsó ülésen figyelő sporttáskámat is magamhoz vettem, még utoljára intettem neki, aztán bementem a suliba.

Az eső szerencsére ezúttal nem esett, így nem kellett se az esernyőmet használnom azon a rövid úton, se nem kellett lélekszakadva rohannom a táskámmal a fejem fölött. Nos, ez is ritkaságszámba megy Angliában. A szekrényemből elővettem az összes könyvet, amire szükségem lehetett aznap, utána az osztályterembe siettem. Ott a padomnál ismét vártak rám – a csapat viszont kibővült egy harmadik taggal is. Széles mosoly terült szét az arcomon. Ahogy odaértem, Page azonnal a nyakamba vetette magát és hosszasan megölelt. Örömmel értesített, hogy az üzenetlánc folytatódott, de aztán le is tért a témáról, és arról kezdett faggatni, hogy miért is hoz el engem Mason minden egyes reggel az iskolába.

• Hé, ez még csak a második eset volt! És csakis azért, mert tegnap nem volt jó idő, ma pedig mert rettenetesen későn keltem fel, és ha nem fogadom el az ajánlatát, akkor választhattam volna, hogy vagy bejövök a suliba, vagy elkészülök.

• Jó, jó. – nevetett barátnőm, utána azonban még halkabban hozzátette – Ezt már úgysem mosod le magadról. – erre mondtam volna valamit, de megszólalt Mizuya.

• Lara, akkor ma bent tudunk maradni egy kicsit?

• Persze, megígértem, hogy segítek.

• Mit csináltok? – kérdezte Rose.

• Lara segít nekem tanulni. Még hozzá kell szoknom, hogy nem tudom hazavinni a könyveket.

• Hétvégén meg eljöhetnétek hozzám. – vetette fel az ötletet Page – Úgy gondoltam, tarthatnánk egy pizsipartit. Mit szóltok hozzá?

• Én benne vagyok. – vágtam rá azonnal.

• Én is. – csatlakozott Rose is.

• Na és te? – fordult barátnőm mosolyogva a japán lány felé.

• Végül is... miért ne? Ilyesmin még amúgy sem vettem részt sosem.

• Akkor rendben, ezt meg is beszéltük! Péntek délután mindenki kötelezően ott van nálam! – jelentette be Page boldogan.

• Majd eljöttök velem sálat venni előtte? – vetettem közbe – Kéne egy, mert már november 3-a van, és szerintem a hideg nem fog sokat váratni magára.

• Persze. – karolta át a nyakamat Page – Majd választunk neked valami hozzád illőt. – kacsintott rám, de aztán becsengettek, úgyhogy mindenki elment a helyére. Barátnőm ugyan az órák alatt átküldözgetett nekem néhány SMS-t Austin és az ő beszélgetéséből, én nem néztem meg őket egészen addig, míg haza nem értem, hiszen az órákon én mindig a tanárra figyelek. Ahogy apa szokta nekem mondani: „első a kötelesség, és csak utána a szórakozás”.

Az utolsó óránk után Mizuya lassan odasétált a padomhoz, ahol én még mindig pakolásztam. A japán lány kissé félénken rám mosolygott, én pedig viszonoztam ezt neki. Feltartott mutatóujjammal jeleztem neki, hogy várjon még egy kicsit, aztán miután végeztem, a vállamra vetettem a füzeteimmel teli oldaltáskámat és kimentem a lánnyal a teremből. A szekrényemhez mentünk – Mizuya láthatóan igyekezett észben tartani minden szokásomat, hogy neki is minél könnyebb legyen hozzászokni az angliai oktatási rendszerhez, elsősorban ahhoz, hogy nem viheti haza a tankönyveit. Míg a szekrényembe pakoltam a könyveket, folyamatosan magyaráztam neki a tanulási szokásaimról: mindig mindent lejegyzetelek, amit a tanár mond, de ha kell, itt maradok a könyvtárban és kiírom a hiányzó részeket. Néha ki szoktam venni bizonyos írásokat, hogy ha nem értek valamit, akkor világosabbá váljon mondjuk egy történelmi esemény előzménye és következménye. Mialatt meséltem, feszült figyelemmel hallgatott. Elindultunk a könyvtárba, hogy legalább a mostani anyagok meglegyenek neki. Megmutattam neki az írásomat, és mivel azt mondta, el tudja olvasni és a jegyzeteim logikáján is ki tud igazodni, úgy döntöttünk, lefénymásoljuk neki a füzeteim oldalait, így nem kell olyan sok oldalt átmásolnia.

Miután végeztünk ezzel, elindultunk hazafelé. Az eső ezúttal nem esett – gondoltam múlt héten annyi esőzés volt, hogy az összes vizet kiadták magukból a felhők. Sőt, helyenként még a nap is kisütött, mert helyenként kóbor vakfoltok voltak a felhők felületén. Kiderült, hogy japán osztálytársnőm nagyjából húsz percre lakik tőlem. Nekem edzésre kellett mennem, így nem tudtuk együtt tölteni az egész utat hazafelé, de azt mondta, nem bánja, és sok sikert kíván az edzéshez. Nos igen, a japánok tényleg japánok maradnak, legyenek bárhol a földgolyón. Tudtam, hogy ők illedelmesek, alázatosak és tisztelik az embertársaikat. Ezért nagyon tiszteltem is mind a nemzetet, mind a kultúrájukat.

Edzés után négy üzenet és három nem fogadott hívás várt rám. Két SMS jött Page-től, egy Mason-től és egy Mizuyától. A nem fogadott hívások közül egy tartozott anyához és kettő Mason-höz. Anya elsőbbséget élvezett mindenkivel szemben, így őt hívtam vissza először.

• Szia, miért hívtál? – szóltam bele azonnal, amint a kicsöngés abbamaradt a vonal másik végén és valaki felvette a telefont.

• Ó, az már nem érdekes. Paradicsomleves mellett döntöttem. – ahá. Szóval azért hívott, mert nem tudta, mi legyen az ebéd. Tipikus.

• Akkor oké. Mindjárt otthon vagyok, csak még át kell öltöznöm.

• Jó jó. Várlak. Az ebédet viszont meg kell majd melegíteni, mert kihűlt.

• Oké. Szia.

• Szia.

Így néz ki egy tipikus eszmecserém anyával; legtöbbször az aktuális ebédről kérdez, hogy van-e ötletem, mit főzzön. Más kérdés, hogy néha még akkor is, ha adok ötletet, teljesen mást csinál, mert menet közben eszébe jutott valami jobb, de teljesen mindegy. Ha hozzászokik egyszer az ember, már nem is olyan vészes. Ezután következett a másik hívó és a többiek.

• Csak azért hívtalak, hogy megérdeklődjem, milyen volt a mai napod. – válaszolt nevetéshullámokkal tűzdelve a feltett kérdésemre Mason.

• Átlagos.

• Otthon vagy most? Vagy edzésen vagy?

• Most végeztünk. Még át kell öltöznöm, aztán mehetek haza. – ahogy ezt mondtam, a mobilomat a vállammal a fülemhez szorítottam és elkezdtem a holmiim közt rámolni, erősen az iskolai egyenruhám szoknyája után kutatva.

• Elugorjak érted? Mi is néhány perce végeztünk. Mi már felöltöztünk, de mire te végzel, szerintem pont ott leszünk. – elgondolkodtam az ajánlatán. Mostanában túlságosan rászoktam erre, hogy Mason visz engem ide-oda.

• Oké. Akkor olyan öt-tíz perc múlva a bejárat előtt leszek.

• Addig a menyasszony is elkészül! – röhögött ki Mason, de csak morogva vállat vontam.

• Na és? Nőből vagyok. Ha zavar, nem kell értem eljönni.

• Jó, jó, nyugi. A kedvedért adok három perc egérutat, és addig nem indulok el. Mit szólsz hozzá?

• Nagyon nagylelkű, mondhatom. – jegyeztem meg savanyú hangon, aztán megszakítottam a hívást.

• Ki volt az? – termett ott azonnal Ashley. Na igen, ő egy kicsit lemaradt a dolgok alakulása közben. Még a Halloween-en sem volt ott.

• Csak Mason. – vontam vállat. A lánynak felcsillantak a szemei.

• Az a Mason? Mason Wright? Meg tudod adni nekem is a számát? – csak pislogni tudtam a lány élénkségén.

• Mindjárt jön, kérd el inkább tőle. Ha akarja, majd megadja, én nem adom ki senki számát. – csak elképzeltem, mi lenne, ha az én számomat adnák meg mindenkinek és egy rakat ismeretlen hívogatna állandóan. Nem értékelném túlságosan, az biztos. Én már csak ilyen empatikus személyiség vagyok.

• Oké, köszi. – Ashley nevetgélve ment vissza az ő padjához, hogy elkészüljön.

Pontosan hét és fél perc múlva értem a bejárathoz Ashley társaságában. Az időt a lány számolta, mert folyamatosan nyaggatott, hogy már hat perc eltelt a hívás óta, és én még mindig csak „félig vagyok kész”. Még így is várnunk kellett a srácra, hogy megérkezzen, de rövidesen megpillantottuk az autóját bekanyarodni az utca végén. A járda mellett parkolt le, aztán az anyósülésen áthajolva intett ki az ablakon köszöntésképpen. Akaratom ellenére is szemet szúrt, hogy Ryan ott ül az ülésen, Mason mellett. Visszaintettem a srácnak, aztán az autóhoz léptem. Kinyitottam a hátsó ajtót és bedobtam az átellenes oldalra a sporttáskámat, de mielőtt beültem volna, eszembe jutott, hogy a platinaszőke lány arra vár, hogy felhívjam rá Mason figyelmét. Így a volán mögött ülő srác felé fordultam, aki az ujjaival a zene ütemére ütögette a kormányt, én pedig vállon böktem.

• Van itt valaki, aki beszélni szeretne veled. – Mason erre kérdő tekintettel nézett rám, utána azonnal ki a kocsiablakon. Mikor meglátta a lányt, amolyan „oké, már vágom” tekintetet vágott, mielőtt kiszállt. Ahogy odasétált a szőkéhez, én beültem és becsuktam magam mögött az ajtót. A figyelmem azonnal a zenére terelődött. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy éppen egy AC/DC dal szólt.

• Mit akar tőle Ashley? – vont kérdőre Ryan, a barátján és a lányon tartva a szemeit. Az oldaltáskámban kutakodva válaszoltam neki.

• Ashley el akarta kérni tőlem Mason számát, de mondtam, hogy én nem fogom más számát megadni, beszéljen inkább vele és kérje el tőle ő. – Ryan egy bólintással fejezte ki az egyetértését a nézetemmel kapcsolatban. Néhány pillanaton belül meg is találtam a mappámban a keresett kérdéseket. Excel elmélet volt, szükségem volt rá a gyakorlati feladatoknál. Gyűlöltem az Excelt. Szerintem soha az életben nem lesz rá szükségem olyan szinten, mint ahogy megtanítják, mi a fenéért kell akkor ennyire részletesen tanítani? Kínzás gyanánt? Nos, annak a tökéletesnél is tökéletesebb.

• Mi az? – hallottam meg hirtelen az elöl ülő srác hangját. Ahogy felnéztem, láttam, hogy a visszapillantóból néz engem. Utálkozva vállat vontam.

• Excel elmélet. Nem vagyok benne túl jó, és gyűlölöm, mint a... – megköszörültem a torkomat, hogy magamba fojtsam a trágár szavakat, amik hirtelen felindulásomban a nyelvemre tolultak. Ryan halkan kuncogott.

• Segítsek? Én jó vagyok benne. – erre felcsillantak a szemeim.

• Komolyan? Megköszönném! – egy széles mosoly terült szét az arcomon, ezzel is mutatva, mennyire boldoggá tett a reménysugár, hogy talán mégsem bukok meg az Excel miatt.

• Mikor érsz rá? – rövid gondolkodás után kiböktem egy vasárnapot – Oké. Jó az neked, ha nálam összeülünk?

• Aha, persze. Majd írd meg a címed, és... – ekkor belém csapott, hogy még nem adtam meg neki a számomat – … megadom a számomat. – Ryan bólintott, majd egy mozdulattal előkapta a farmerzsebéből a mobilját. Lediktáltam neki, ő pedig elmentette.

• Oké. Akkor majd felhívlak, és megbeszéljük a pontos időpontot. Meg megadom a címemet. – röviddel azután, hogy eltette a telefonját, Mason beszállt az autóba – Na, mit akart? – Mason unottan rántotta meg a vállát.

• A számomat.

• És? – vonta fel fél szemöldökét Ryan.

• Természetesen megadtam neki, nem akartam bunkó lenni. – ahá, szóval igazam volt: jobb ötlet volt nem önkényesen elárulni Ashley-nek. A jelekből ítélve Mason nem értékelte volna túlságosan. Az autó motorja felajzott, aztán elindultunk – Mit terveztél ma délutánra? – nézett egyenesen a szemeimbe Mason a visszapillantó tükörből. Mielőtt válaszolhattam volna, még gyorsan, röhögve hozzátette – A tanuláson kívül.

• Ha, ha, nagyon vicces. – jegyeztem meg szárazon – Képzeld, ma délután már nem kell tanulnom ezen kívül. – lengettem meg az elméletes papírjaimat.

• Ilyen is van? Mi történt? – kanyarodott be nevetve a srác az egyik utcába – Túl sokat lógsz velem, rossz hatással vagyok rád.

• Meglehet, de ez sem az én hibám éppenséggel. – mormogtam, mire Mason megint csak nevetett.

• Oké, te nyertél. Van kedved találkozni a hétvégén?

• Nem érek rá, már foglalt az egész. Péntek-szombaton a lányokkal leszek, vasárnap pedig tanulok.

• Mikor nem tanulsz? – sóhajtott fel Mason.

• Amikor már végeztem. – válaszoltam egyszerűen – De egyértelmű, nem?

• De de. – válaszolt nagy komolyan a srác, igyekezve elfojtani a nevetését, mire én csak a szemeimet forgattam.

• Következő hétvége?

• Arra még nem mondok semmit. Nem szoktam annyira előre tervezni. Ha lesz időm, majd szólok. – Mason erre csak bólintott, de nem mondott semmit. Néhány perc múlva szólalt csak meg újra.

• Aurora Street 21, hölgyem. Megérkeztünk.

• Köszönöm. – mosolyogtam rá a srácra, majd miután elköszöntem mindkettejüktől, kiszálltam. Az eső csodával határos módon még mindig nem esett, így teljes higgadtsággal tudtam a bejárati ajtóhoz sétálni. Előkapartam a kulcsomat, de mielőtt ajtót nyithattam volna, az kinyílt az orrom előtt.

• Szia, kicsim! – köszöntött anya széles vigyorral a száján.

• Szia. – köszöntem vissza neki, lényegesen nyugodtabb hangnemben.

• Megmelegítettem a levest, úgyhogy most tudsz is enni.

• Köszi. – ahogy beléptem, lerúgtam a lábaimról a cipőimet és az első alkalmas helyre dobtam a táskáimat, utána asztalhoz ültem.

Evés után elmentem megfürdeni. Az elméletet az ágyamon fekve, a pizsimben olvastam át újra és újra. Noha nem lett volna rossz ötlet éppenséggel a számítógépen gyakorolni sem, úgy ítéltem meg, annyira már nem érdekel ez az egész. Ráadásul még ha akartam volna sem tudtam volna gyakorolni, mivel teljesen már operációs rendszert használok, mint ami az iskolai gépeken van, így a program is más. Az eső este kilenc táján kezdett kopogni az ablakomon, én pedig a lámpámmal felkapcsolva aludtam el, az informatikakérdéses lapjaimmal a hasamon. Mondanom sem kell, hogy reggelre annak rendje-módja szerint össze is gyűrődtek, és mikor úgy-ahogy a tudatomnál voltam végre, nem tudtam mire vélni a folyamatos ropogást. Mivel mindig akkor hallottam, amikor megmozdultam, először azt hittem, a hátam van vicces kedvében. Tudtam, hogy ha én ezt elmondom a lányoknak, kegyetlenül ki fognak röhögni.